- Úgy látom, távollétem alatt kissé megváltoztak a gyermeknevelési szokások, ha egy magadfajta rangnélküli senki, ilyen arcátlanságra vetemedik. - Sesshoumaru Nagyúr hangja a vártnál nyugodtabb, de a megszokottnál gúnyosabb volt, míg trónjában hátradőlve, könyökét támasztva összeérintette ujjai végét, és Azukához beszélt. Időközben elengedte Rumikot, aki most lánya mellé sietett, reménykedve benne, hogy még mentheti a menthetőt, pedig tudhatta volna, hogy a lány kiszámíthatatlansága nem tűr határokat. Megpróbálta terelgetni egy kicsit, ami először sikeresnek látszott, mivel Azuka megindult pár lépést az Úr felé. Észrevehette azonban az anya is, hogy ez most nem tőle függött, nem tudja irányítani, és ennek leginkább mutatkozó jelei a megalázkodás helyében tanyázó peckes járás, és büszkén csillogó tekintet.
Sesshoumaru Nagyúr eltűnődött, túlságosan is ahhoz, hogy a cselédlány kritikán aluli viselkedésével foglalkozzon, annál is inkább, minthogy külsejével volt elkeveredve. Lehet, hogy eltelt húsz év, de a változás akkor is minden várhatónál drasztikusabb. Nem ilyennek emlékezett rá, sőt még a hasonlóságot is erőfeszítések árán lehetett csak meglelni. Páratlan szépségű gyermek volt mindig, nádszál alkattal, szőke, vállig érő hajjal, ében színű szemekkel, és különös titokzatossággal. Rózsaszín ruhája, melyet akkoriban hordott, különb volt a többi cselédgyermekénél, de ezt egyszerűen betudták édesanyja kézügyességének. Telihold idejében gyöngyből fűzött fejdíszt öltött, melyről medál lógott homlokára, és a kertbe sétálva, virágszirmokat dobott a levegőbe, hogy mosolyogva figyelje a szél zenéjére járt táncukat.
És most... most már egy érett nő, kinek minden évad gyarapítja szépségét, bölcsességét, pont ugyanannyira, mint gyűlöletét, és ebből származó szófogadatlanságát. A szőke tincsek egészen elsötétülten, majdhogynem feketévé lettek, de még észlelhető az árnyalatnyi világosabb szín. Az arcról eltűnt a kislányos virgoncság, és helyében csupán komoly nőiesség maradt. Pálcika alkata helyébe szélesedő csípő, és formás mellek léptek, de dereka megmaradt vékonynak, kulcscsontja kiugrónak, és termete magasnak. Első látásra túlságosan is megdöbbentő volt a változás, és szemet-gyönyörködtető a szépség ahhoz, hogy az urak hamar felocsúdjanak, és a formaságok kerüljenek előtérbe.
Sesshoumaru Nagyúr, emlékeiből visszatérve, újfent megvetően szemlélte az előtte álldogáló lányt, aki láthatóan nem volt igazán hajlandó tudomást venni a szabályokról. Rumiko már komolyan kezdett kétségbeesni, ezért úgy döntött, hogy kezébe veszi a dolgokat: lánya hátára simította a kezét, és finoman késztette a meghajlásra. Azuka végül megadni készült magát, így megdőlt derékból, ugyanakkor fejét nem volt hajlandó lehajtani; végig farkasszemet nézett Urával, és mikor lassan felegyenesedett, akkor sem szakította meg a kontaktust.
- Hogy hívnak? - vetette végül oda Sesshoumaru a kérdést, minthogy látta: a lány nem fog megszólalni önmagától. Úgy tűnt azonban még így is nehézkes lesz kihúzni belőle egyáltalán valamit. Kérdőn tekintett édesanyjára, mintha nem lenne tisztában saját nevével, és csupán Rumiko helyeslő bólintására nyerte vissza hangját.
- Azuka Minato. - felelte, ismét magabiztos elszántsággal. Ennek ellenére a teremben jelenlévők nagy többségének véleménye az volt, hogy ez nem hangzott sem őszintének, sem meggyőzőnek. A Nagyúr még igyekezett megtörni a lányt néhány másodperces átható tekintetével, de mikor az csak flegmán felvonta egyik szemöldökét, szinte arcával kérdezve, hogy most még mit akar, amiért így bámul rá? - inkább csak legyintett egyet, hogy elmehet. Reményei szerint ugyanis, négyszemközt könnyedebben tud hatni majd Azukára, mint ilyen módon társaságban, mikor a palota összes lakója a kettejük között zajló jelenetet figyeli.
Bizony, Sesshoumaru Nagyúr hozzá volt szokva, hogy a nők megadják magukat neki, feltétel nélkül méghozzá. A rangok végtelen skáláján, királyi sarjtól az alattvalókig minden lány a lábai előtt hevert, de hogy miért, azt megfejteni senki sem tudta soha. Meg kell hagyni: az Úrnak nem akadt párja széles e világon, de ridegsége, fennhéjázása, és büszke arroganciája éppen elég taszító lehetett volna bárki számára. Katonái közül sosem számolt, még csak hozzá hasonlíthatóval sem, szolgálóival kegyetlen volt, az emberekkel könyörtelen, és nem ismerte sosem a barátság vagy a szeretet szót. Saját tökélyében élt, teljesen magányosan, és a körülötte lévők már mind meggyőződésüknek érezték, hogy ha valaha megházasodik egyáltalán, akkor is érdekből teszi majd.
Mindezen taszító tények ellenére, a Nagyúr hatalmas elismerésnek és imádatnak örvendett. Harcosai mind tisztelték, becsülték, éltették; szolgálói lesték kívánságait, és olyan hír járta, hogy örömmel is teszik mindezt. Ez esetben persze bele lehet gondolni, hogy mennyit jelentett a nyugati kastély szolgálójaként élni, miközben a rizsföldeken nap, mint nap halálra dolgoztatták a város lakóit. Egy komolyabb fellázadás esetén létszámuknak köszönhetően akár eredményre is vihették volna, ehelyett egy rossz szót nem ejtettek ki szájukon Urukról. Nem kerültek még szóba a szolgálói ranglétra legtetején álló, mégis legaljaként kezelt ágyasok. Sorsuk rosszabb, mint a báboké, kiket ide-oda hajigálnak. Érzés és érzéktelenül kell tűrniük a megaláztatást, a kihasználást, és aztán az eltaszítást. Mégis, a palota valamennyi ágyasa a szerelem nemes érzését táplálta a kegyetlenség szobra, Sesshoumaru iránt.
Persze abszolút ideillőnek nevezhetjük a már lassan törvényszerűségnek mondható: a kivétel erősíti a szabályt - elvet. Jelen esetben nem nehéz kitalálni, hogy ki is képzi az egyszemélyes tábort. Azuka nyugodtan vonult arrébb, és sejtelmesen gonosz mosoly halvány képével az arcán, állt be a többi cseléd közé. Rumiko lépett mellé, és nagyot sóhajtva nyugtázta, hogy szívéről végre legördült a sziklából egy kicsit nagyobb darab. Hiszen az estének nincs még vége, sőt az életnek sincs még vége, márpedig Azuka mellett sosem lehet tudni, mi lenne jobb.
A lélegzetvételnyi idő alatt, Nakashima lépett a Nagyúrhoz, aki mint mindig, most is nagyon fontosnak tartotta magát.
- Bocsásson meg a lánynak, kérem Uram. Az a hír járja róla, hogy boszorkány, de szerény véleményem szerint egyszerűen csak bolond. - a rházvezetőnőr1; gyakran érezte kötelességének, hogy más nevében beszéljen, vagy saját nevében másról, de a lenézés határait növelhetetlenül. Kárörvendő tekintetét a szóban forgó lányra emelte, de amit ott kapott, azt bizony nem tette zsebre. Azuka a szemmellverés magas iskoláját űzte, melyet Nakashima nem is állt sokáig, inkább egy másik szempárt keresett, amelytől több együttérzést remélhetett, de éppen ellenkezőleg, csak villámokat kapott.
- Az én meglátásom szerint ez a lány még véletlen folytán sem nevezhető bolondtank. Éppen ellenkezőleg: veszélyesen okos. A boszorkány találóbb, azt meg kell hagynom, de annak jelei vannak, melyeket ő nem hordoz magán. Ahelyett, hogy leszólod, inkább tartsd rajta a szemed! - a nyugodt hangvételűnek induló, eleinte elmélkedés jellegű, inkább monológ, az utolsó mondatra a megszokott módon parancsolóvá vált. Sesshoumaru Nagyúr úgy rádörrentett a szolgálóra, hogy az fülét-farkát behúzva iszkolt odébb életének védelmére.
A kedélyek már minden szempontból megnyugodni látszódtak, mikor elérkezett az este utolsó felvonása: az urak átrendezték kicsit a székeket, és kisebb csoportokban beszélgettek, mindig más témáról, míg az összes cseléd és ágyas, tálcákon gyümölcsöt szolgált fel. Ilyenkor szokták a férfiak kiválasztani estére az ágyasukat, és persze a minél jobb fogás érdekében a nők is megtesznek mindent. Esetenként előfordul, hogy egy-egy harcosnak, valamelyik cselédhez támad kedve, és ezt persze a lány részéről hatalmas megtiszteltetésnek kell venni. Ugyanakkor elutasítható is, hiszen a törvény alapjába véve tiltja ezt a fajta eljárást.
Azuka unott arccal tartotta oda a tálcát a katonák elé, és néha még el is fintorodott, ahogy végignézett a magukat kellető ágyasokon. Egyszerűen mocskosnak, és hallatlanul erkölcstelennek tartotta az életnek ezt a formáját.
- Gyere csak ide, szépségem! - ujjával is hívogatva szólította magához Katsuma, az egyik legmagasabb ranggal rendelkező férfi. A hosszú, vöröses-barna hajú, zöld szemű, finom arcvonalú szellemért rendszeresen ment a küzdelem. Hamano vezette eddig a listát, aki idestova legtöbbször sikeresen elnyerte az úr kegyeit. A félszellem lány, most sértődött, szúrós tekintettel méregette Azukát, aki szemeit forgatva, flegmán lépett a férfi mellé. Katsuma azonban túlságosan is sok bort ivott már ahhoz, hogy észrevegye a felé sértően irányuló viselkedést. Jó alaposan letaperolva átölelte fél kezével a cselédlány derekát, és nevetve szólt felé:
- A vacsora után, éjjel várlak a szobámban, virágom! - még csak meg sem próbált ügyelni a diszkrécióra, így a környezetükben tartózkodók mind hallhatták a kijelentést, ami tulajdonképpen parancs jelentőséggel bírt.
- Sajnálom uram, de azt kell feltételezzem, hogy a bor mámorának köszönhetően összekevert valakivel. - felelte halkan, de egyre ingerültebben Azuka. - Minthogy a szolgálók ranglétrájának alsó-közép fokait taposom, nem vagyok köteles elfogadni a meghívást, amennyiben ezt annak nevezhetjük. - a száraz tényeken nem volt mit megcáfolni, vagy hangoztatásukért büntetést kiszabni. A lány ügyesen kicsusszant Katsuma kezei közül, aki azonban nem sokat bánkódott, máris új préda után nézett.
Eközben Azuka mellé verődött Hamano, és teljesen feldúltan, de azért fojtottra fogva hangját, igyekezett kifejezni nemtetszését.
- Te tényleg teljesen megbolondultál? Van fogalmad róla, hogy kit utasítottál vissza? - a másik lány semmi érdeklődést sem mutatva, úgy nézett oldalra, mintha érthetetlen nyelven szóltak volna hozzá.
- Bűntudatot kéne éreznem esetleg?
- Az a minimum! Most romboltad le minden esélyed a feljebb lépésre! - kissé eldramatizálva a helyzetet, színészi képességeit csillogtatva parádézott Hamano.
- Csak azt nem értem, hogy ha az én jövőmről van szó, akkor az miért foglalkoztat téged ennyire. - morgásszerű hanggal, éppen csak préselte a fogai között a szavakat Azuka.
- Mert, ha feljebb lépsz, az engem is érint.
- Vagy úgy! Meg kell nyugtassalak, hogy amennyiben a feljebb lépés azt jelenti, hogy Sesshoumaru Nagyúr megalázott, százszor felcsinált, rühes bábja lehetek, vagy bármelyik másik harcosé, akkor már inkább naponta felnyalom az egész palotát, minden apró kicsi sarkot beleértve. Egy percig sem veszélyeztetlek téged. - néhány mosogatásra váró tányért összeszedve, rezzenéstelen pókerarccal beszélt Azuka, míg a hallottak után Hamano gyakorlatilag csak hápogni tudott. Talán az ágyasokról hangoztatott meglehetősen durva véleményen ütközött meg ennyire, mindenesetre vigasztalást nem talált. Se szó, se beszéd hagyta faképnél, és távozott hidegvérrel az iménti sértés gazdája, aki azonnal a konyhába sietett, és miután ott letette a frissen összeszedett mosogatnivalót, a falnak dőlve sóhajtott egy nagyot. Sok volt ez neki egyszerre: Sesshoumaru, Katsuma, és most még Hamano is. Már csak egyetlen gondolat foglalkoztatta: legyen végre vége az estének!

A felkelő nap azonban nem mutatkozott kíméletesebbnek, mint a lemenő. Éppen csak pirkadt, mikor Nakashima végigsietett a folyosókon, és minden cseléd szobájába bekiáltott, felkelésüket siettetve. Annyi ürességgel, értelmetlenséggel, ugyanakkor kényelmesen töltött év után, nagyon nehéznek ígérkezett visszaszokni a mostoha körülményekhez. Azuka sem kelt könnyebben mint társai, de annyi bizonyos, hogy sokkal morcosabban, és ellenségesebb gondolatokkal. Még ki is rázta a hideg undorától, ahogy visszagondolt a tegnap estére, mikor Sesshoumaru pillantása őt követte a teremben.
Bármennyire is gondolt félve az előtte álló napra, az mégis nyugodtnak, és eseménytelennek tűnt. Néha hívatták egyik-másik szobába az urak, többnyire apróságokért, de ezt a majdnem céltalannak nevezhető rohangálást is kellemesebbnek tartotta a Nyugat Urával való szembekerüléstől. A tegnapi este akár egy hónapra előre is elegendő iszonyatot nyújtott számára ilyen szempontból.
- Vacsoráig szabad vagy. - közölte végül Nakashima, és ez körülbelül másfél óra pihenőt jelentett a cselédlány számára. Megszokottnak nevezhető módon azonnal a könyvtár felé vette az irányt, és ott egy hatalmas és vaskos, nehéz pergamenlapokra írt könyvvel a kezében helyet foglalt a szobában elhelyezett egyik asztalnál. Nem most olvasott először ebből, így valahol emlékeiben bízva a közepénél csapta fel a könyvet. Alig futott végig az első pár soron, mikor rossz érzése egyre elhatalmasodott, és ezt hamarosan egy hang is követte.
- Ritka azt látni, hogy egy cselédlány ilyen műveltséggel rendelkezzen. - a hűvös megjegyzés gazdája most Azuka mellett állt, aki viszont nem volt hajlandó föltekinteni, úgy felelt.
- Ha az olvasásra célzott, akkor igaza van. - nyugodtan lapozott egyet, csupán fél füllel figyelve a társalgásra.
- Valóban arra céloztam, de kíváncsivá tettél. Milyen más gondolatok forognak még a fejedben? - Sesshoumaru Nagyúr jobbnak látta helyet foglalni a lánnyal szemben, háta sikerül elnyernie egy pillantást, amiből aztán már a szavaktól sokkal többet mondó sorokat tudott volna kiolvasni.
- Az általános műveltség gondolatát mertem forszírozni.
- Minato - nem rémlik, hogy nemesi származásra utalhatna ez a név. - hirtelen váltott látszólag másik témára az Úr, de igazából még mindig ugyanarról beszéltek.
- Addig jó még nem úgy rémlik, mert ha ellenkezőleg lenne, akkor súlyos memória-problémákat kellene kezeltetnie. - a középkor árnyalt beszédstílusával igyekezett kifejezni Azuka, hogy valóban nem utal nemesi származásra a neve.
- Mégis elsajátítottad az olvasás mesterségét. Hogyan? - Sesshoumaru teljesen egy hangnemben beszélt a lányhoz, és cserébe sem kapott mást. Hasonlóan nyers és hideg válaszok érkeztek vissza, melyeket egyenlőre még hajlandó volt elnézni, ugyanakkor Azuka egyre vastagabb és nagyobb betűkkel véste fel nevét a fekete listára.
- Nem kell messzire menni, házon belül is tapasztalhatja, hogy a nemesi vér nem jár együtt a bölcsességgel, ugyanis azt nem lehet aranyárban mérni. Az olvasás tudománya időigényes, nehéz, és sok odafigyelést illetve kitartást igényel - nem annak való, ki nevét igyekszik halhatatlanná tenni léte megőrzése helyett, és háborúról háborúra számolja a napokat. - a lány végre hajlandó volt felpillantani, de csak egy mély, elvetemült tekintetet sikerült produkálnia. A Nagyúr sem nézett szebben a kritikus vélemény, és becsmérlő szójáték hallatán.
- Vigyázz a szádra, szolga! Nem sokáig lesz élted a kastélyomban, de azon kívül sem, ha nem tanulsz sürgősen tiszteletet, és nem találod meg mihamarabb a helyed. - a nagyúr higgadtan emelkedett fel a székről, és nemes mozdulatokkal vonult el, egyedül hagyva a fortyogó lányt.
~ "Sajátos tisztelet lesz, arra mérget vehetsz Sesshoumaru!" ~ gonoszan mosolygott magában Azuka, de gondolatmenete még korántsem hágott a tetőfokára. ~ "Ha én megtalálom a helyem, azzal neked nem lesz maradásod. Önmagad bukására uszítottál az iménti parancsoddal, de hát honnan is tudhatnád? Még a nevemet sem tudod..."
Aligha volt képes ezek után az olvasásra figyelni a lány, de jobb is, hiszen ha nagyon belemélyedt volna, könnyedén elfeledhette volna a vacsorát. Így éppen időben kapott észbe, helyezte vissza a könyvet a polcra, és indult a konyha felé, ahol már nagy sürgés-forgás fogadta. Ilyesmire már húsz éve nem volt példa, azelőtt pedig neki nem volt kötelessége ebben az időben itt tartózkodni.
Az öt fogásos vacsora felszolgálása alatt Azuka megpróbált Sesshoumarutól minél távolabb maradni, és akciója már éppen sikeresnek tűnt, mikor Naoko lépett mellé, és kezébe nyomott egy kancsót.
- Töltsd újra a Nagyúr poharát, amíg én kihozom a többieknek az ételt. - adta ki végül az utasítást, valószínűleg elfeledve azt az egyszerű tényt, hogy semmivel sem áll feljebb a ranglétrán a másik lánynál. Fintorogva ugyan, de követte a parancsot Azuka: Nyugat Ura mellé lépett, és újratöltötte a már majdnem teljesen üres poharat. Menekülni készült éppen, de a hűvös hang megállásra késztette.
- Vacsora után várlak a szobámban, és ajánlom, hogy ne késs el!