Amint Nakashima távozott a szobájából, Azuka rögtön megengedett magának egy kis grimaszolást, miközben azért mégis magára húzta ruháit, gyors fésülködést követően feltűzte haját, és sebtében megmosdott. Csendes léptekkel indult útnak, minthogy a kastély valamennyi lakója - egyet-kettőt leszámítva -, mély álomba merülve aludt még. Csupán a beköszöntő nyári évszaknak lehetett köszönni, hogy legalább már nem volt teljesen sötét, de a Nap még nem bújt elő a dombok mögül. Árnyékként suhant át egy lány a nyugati palota folyosóin, Urához igyekezve, mintha engedelmes, megalázkodó cseléd volna, pedig dacos szemtelenség indult minden mozdulatából, és őszinte gyűlöletű bölcsesség beszélt minden szavából.

Úticélját mikor elérte, halkan kopogtatott, majd a bebocsátást meg sem várva csúsztatta el a tolóajtót. Azuka lélegzete pillanatra elakadt a nem várt látványtól, mikor megpillantotta Sesshoumaru Nagyurat félmeztelenül üldögélve ágyán, izmos mellkasán és hasán kószáló hófehér hajtincsekkel. Mézarany szemeit azonnal a jövevényre szegezte, szúrós végigmérő pillantással illetve, amit a lány minden gond nélkül tudott viszonozni, első zavarát leküzdve. Kevés volt számára egy tökéletes test látványa ahhoz, hogy ellenszenve elpárologjon, bár meg kell hagyni, hosszú távon akár javíthatna is az Úr helyzetén, amennyiben egy szemernyit is megváltozik a két fél viselkedése a másikkal szemben.

- Jó reggelt, Uram! - szólalt meg végül Azuka egy meghajlásnak aligha elfogadható mozdulat kíséretében. Ez az akár apróságnak is nevezhető illembeli hiányosság fölött Sesshoumaru Nagyúr hajlandó volt maradéktalanul szemet hunyni, de a többi sértést, szemtelenséget és ellenszegülést már nem tűrhette. Holott neki tulajdonképpen semmi komolyabb gondja nem lett volna a lánnyal, hacsak azt nem vesszük számba, hogy rendkívül titokzatos volt élete és múltja egyaránt, de ez még nem indok a gyűlöletre, csak lenne engedelmesebb. Sőt az imént említett apróságokra meglehetősen jótékonyan hatott páratlanul szép arca, és attraktív megjelenése, de a férfiak sem engedhetik mindig, hogy a látvány bűvöletében megfeledkezzenek a súlyosabb kihágásokról.

- Gondolkoztál azon, amit este mondtam? - az Úr talán abban reménykedett, ahogy ezt a kérdését feltette, hogy az éjjel valamiféle megvilágosodás érte a lányt, és most hirtelen olyan előzékennyé és engedelmessé vált, hogy nem kell kínoznia ezt a számára olyannyira megnyerő szépséget.

- Gondolkodni? Talán arra célzott ezzel Uram, hogy viselkedésemben elért-e valamiféle változást a tegnapi fenyegetés? - feljebbvalónak kérdést feltenni már önmagában nem egy tiszteletteljes megnyilvánulás, de az ilyen jellegű kérdéssel egyenesen eláshatja magát az illető.

- Rád bízom, miként értelmezed. Okosabb lány vagy te attól, hogy a kérdésem magyarázatra szoruljon számodra. Ne tettesd hát, hogy nem tudod mire tettem utalást az előbb. - átható oldalpillantással, a feljebbvalóságot tükrözendő, magasra tartott fejjel szólt Nyugat ura, és a kellő hatást el is érte, minthogy a lány meglepődött az őt valamilyen szinten mégiscsak dicsérő szó hallatán. Csakhogy okosabb volt ő attól is, hogy ennyivel el lehessen varázsolni.

- Ez esetben el kell keserítsem: szavai csak oxigénként hatottak a már lobogó tűzre, mely ahelyett, hogy kialudni készülne, most csak még magasabbra csapó lángokkal ég. - könnyed nyugalommal felelt Azuka, és fürkészte Sesshoumaru reakcióját. Minden egyes ilyen kis árnyalt jelentésű válasszal önmagának akarta tesztelni a Nagyúr eszének élességét, mely egyelőre nem mutatkozott tompábbnak az övénél, de ez ahelyett, hogy zavarta volna, inkább csak egy bizonyos módon, és persze szűk határokon belül, elismerést ébresztett benne. A férfi ennél csak kevésbé tudott örülni annak, hogy érti a választ, mert ez egyet jelentett, mégpedig, hogy most ki kell készítenie testileg, lelkileg az általa is elismert szépségű és jó eszű lányt.

- Ez esetben kezdheted azzal, hogy készítesz nekem reggelit, és felhozod ide. Ma korán el akarom hagyni a kastélyt, úgyhogy igyekezz! - természete azonmód ridegebbe, parancsolóbba váltott, hogy megmutassa: az iménti kicsit emberségesebb felszólalásai csupán annak köszönhetőek, hogy még tett egy utolsó próbálkozást, ami kíméletesebb a fizikai megsemmisítésnél.

- Ahogy akarja Uram. - felelt Azuka, pimasz mosollyal szája sarkában, már csak azért is, hogy egy pillanatig se legyen teljes az udvariasság téveszméje. Sarkon fordulva igyekezett a konyhába, és parancs szerint teljesítette a dolgát. Mire újra felért a szobába, a Nagyurat már teljes öltözetben találta, az iménti kissé hiányos helyett. Letette a tálcán felhozott ételt egy kisasztalra, és tétlenül álldogálva, előre hátra gördülve lábfején, várta a következő parancsot.

- Feltételezem, nem tudod, mi van abban a szobában. - monda végül Sesshoumaru, az egyik sarokból nyíló ajtóra mutatva.

- Fogalmam sincs.

- Nem nagy csoda, tekintetbe véve, hogy már vagy húsz éve nem járt ott senki. Egészen pontosan mióta magammal vittem a háborúba a kulcsát. - jelentette ki nyugodtan a férfi, majd közelebb lépve a cselédlányhoz, kihúzott a kimonó felsőrészéből egy apró kis kulcsot, és felé nyújtotta.

- Szép kis pormennyiség lehet odabent, ha szavai igazak, és valóban húsz éve nem járt bent senki. - jegyezte meg Azuka borzadva. Főleg az a tudat taszította, miközben átvette a kulcsot, hogy azt a jelentős mennyiségben felhalmozódott koszt, most neki kell majd kitakarítania.

- Mire hazaérek, csillogjon! - parancsolta még Nyugat ura, mielőtt kilépett volna az erkélyre, és kicsit fekete gömbbé alakulva elment volna távolabbi vidékekre. Az egyedül maradt cselédlány még pislogott párat mielőtt egyáltalán rávette volna magát, hogy csak benyisson a szobába. Aztán mégis megtette, de olyan borzalmat sem látott még életében soha, mint ami ott fogadta. A szobában páncélok, kardok, sisakok, pajzsok és sok egyéb harci eszköz sorakozott, hosszú dinasztiákra visszamenőleg. Azukának éppen elég volt, hogy egyet felismert közülük: Inu no Tashio teljes fegyverzetét. Őt talán még elsőszülött fiától is jobban gyűlölte, hiszen valójában az ő bűne nagyobb volt, mint Sesshoumarué.*

Egy kis időre visszazárva a holtak szentélyének ajtaját, elindult, hogy beszerezze a szükséges eszközöket a szoba tisztára sikálásához. Most értette csak meg, hogy mire utalt az Úr előző nap, mikor azt mondta, hogy egyetlen rossz mozdulattal korokat dönthet romba, hiszen a család gyökeréig visszamenőleg minden korból fennmaradtak az ősök ereklyéi.

Kínzó lassúsággal múló egy hónap megmutatta Azukának, hogy a nyugati palota urának szobájából nyíló ajtó mögött rejtőző helység kitakarítása csak a kezdet volt. Nem kellett hosszú idő hozzá, hogy a mindennapi takarítás, mosás és főzés nyomai meglátszódjanak a lányon. Kezén eleinte felcserepesedett a bőr, majd hólyagok keletkeztek, és a végén már szinte teljesen leszakadozott a felső réteg, ami állandó vérzéseket okozott. Testét horzsolások, karcolások és helyenként kisebb-nagyobb foltok díszítették, míg szemei alatt sötét karikák húzódtak és egész arca beesetté, fakóvá és sápadttá vált. Az örökifjú lány egyetlen hónap alatt száz évet öregedett legalább. Evésre már nem is maradt ideje, így egészségesen karcsú alkata helyén most mindenhol kiálló csontok éktelenkedtek, és egész szervezetének lassú pusztulása, gyengülése már jólétére kezdett kihatni. A szolgálók összesúgtak a háta mögött, bármerre járt, hol szánakozón, hol kárörvendőn kísérték mozdulatait. Egyetlen dolog nem változott meg a lányon: a szeme. Pontosan ugyan olyan büszkén ragyogott, mint a Sesshoumaru-féle kínzó hadjárat előtt. Fényéből, éléből, tüzéből semmit sem vesztett, és oly szúrós kritikával nézte a világot, mint egy hónappal ez előtt, mikor még egy egészséges és szép nő, gyönyörű szemei voltak.

Míg a palota lakóinak hajdani álmélkodó tekintetük borzadóba váltott, addig még mindig volt egy szempár, mely csodálattal nézte a lányt. A legkülönb, mézszín szemek állandóan figyelmesen követték a lány minden mozdulatát, de csak olyanmód, hogy azt senki se vegye észre. Azuka érzékei a gyengülés során letompultak, és gyakran már olyan alap dolgokat sem volt képes megérezni, melyre egy-egy szerencsésebb ember is felfigyelt volna. Ő már nem hallotta a madárcsicsergést, a kertben játszadozó gyermekek vidám hangját, édesanyja bizakodó, bátorító és aggódó szavait, már nem hallotta az ünnepi vacsorák után szóló muzsika dallamait. Nem látta már a napsütést, a fényt, a kertben nyíló színes virágok képét, a tavak tiszta tükrét, a folyó csillámló habját, a távoli dombok rikítózöldjét, önmaga árnyékát sem tükörképét. Nem érezte már sem a levendula, sem a fenyők édes illatát, vagy ételek aromáját. Hajdani kifinomult érzékei már nem fedték fel előtte a csalást, hazugságot, becstelenséget, de a segítőkészséget, jóindulatot, és intelligens gondolkodást sem. Emberismerete cserbenhagyásra vetemedett, nem tudott már megkülönböztetni jót és rosszat, megjátszást és valóságot, de ami számára a legnagyobb tragédiát jelentette: már azt sem érezte, ha figyelték.

Sesshoumaru Nagyúr szemrebbenés nélkül képes volt végignézni egy meseszép nő tönkremenését, ami már önmagában elég nagy bűnnek számított, viszont ettől már csak az volt szívtelenebb tett, hogy tovább tudta gyötörni. Azuka példáján gondolta bemutathatja, hogy ha bármelyik szolgálónak kedve támad engedetlenkedni, akkor annak komoly következményei lesznek. Úgy látszódott, hogy mindenki számára valóban megrázkódtató, és tanulságos volt az eljárás, kivéve azt a személyt, akin véghezvitték. Nyugat ura ahányszor a lányhoz szólt, annyiszor megbizonyosodhatott róla, hogy semmi változás nem történt. Ez már önmagában kimondhatatlanul bosszantotta, de a kitartás az ettől még csak jobban. Várta már a percet, hogy mikor alázkodik meg a cselédlány, mikor fog térden csúszni a lábai elé, hogy bármit megtesz, csak hagyja abba a kínzását. Várhatott volna ezekre ítéletnapig, meg még az után is. Hiú reményei éppen annyira nem vezettek sehová, mint elvakult parancsai.

Azuka egy teljes hónapja takarította fel minden nap a csillogó-villogó, tökéletesen tiszta kastélyt; mikor már nem volt más, mosta a tiszta ruhákat, és mindezt pirkadattól, késő éjjelig. A mai napja sem alakult másképpen: az ég alja még vörösre volt festve a lemenő nap által, és már szürkület ült a tájra, ami jelentősen befolyásolta a látást, főleg a fáradtságtól már szinte megvakult lánynak. Mégis térdelt a folyónál, és rendületlenül sikálta a már teljesen tiszta ruhadarabokat. Kézfején szinte egyáltalán nem maradt bőr, s mégis így volt kénytelen dolgozni. Sebeiről leszakadoztak a kötések, és most fesletten lógott az összes többet ártva, mint használva. Szeme a folyamatos erőltetéstől csípte, égette, és nem tudott ezzel mit kezdeni. Sós könnyei csorogtak a fáradt fájdalomtól, és a már amúgy is megviselt arcot csak még jobban felmarták, szárították, tépték, nyúzták; szépen lassan egyre inkább felőrölve szépségét.

Sesshoumaru Nagyúr pedig csak állt az erkélyajtóban és nézte a lányt, figyelte a mozdulatait, hogy mi jellemző rá, miről lehet bárhol megismerni, nézte a legapróbb részletekig minden porcikáját. Egy hosszú hónapja tölti ezzel ideje nagy részét, és ráunni még mindig nem tudott, pedig nem csinos már a test, nem páratlan szépségű az arc, tovatűnt a magabiztos, erőteljes megjelenés, és rövidre fogva minden vonzó dolog kiveszett a lányból. Mégis, Nyugat ura még ebben az állapotban is magáénak akarta tudni a lányt, mert éppen annyira kívánta, mint amennyire gyűlölte, és legalább annyira látta volna szívesen hitvesi ágyban, mint akasztófán lógni, és a kettős érzések közti dönteni képtelenség vezetett a kínzáshoz. Nem jellemző, sőt egészen különös módon, szíve már éppen könyörülni készült, és alábbereszkedve erkélyéről sétált végig a kerten, és megállt a lány mellett. Sokáig időzött így, tovább legeltetve szemét Azukán, aki észre sem vette, hogy a parancsra teljesített robotmunka közben látogatója érkezett.

Lassan, vontatott nehézkességgel emelte bágyadt, homályos tekintetét Sesshoumaru Nagyúrra, akinek hirtelen egészen megmagyarázhatatlan érzése támadt a pillanat hevében, mikor ellágyultnak, szelídnek vélte felfedezni a csillogást a női szempárban. Hamar beigazolódott azonban, hogy tévedett, mikor a cselédlány szemei fennakadva már a fehér részen kívül alig látszódtak, és teste lassan elnehezülten hátrahanyatlott, majd tompa puffanással ért földet. Nyugat ura pedig csak állt fölötte és hitetlenül nézte saját művét, egy ájult lányt, aki a tudatlanság sötétjéig hajszolta magát az ő parancsára. A bámészkodók tábora már nem csupán az ő személyéből állt: egyre többen gyűltek a helyszínre, közülük néhányan fejcsóválva álldogáltak, mások kárörvendően röhögtek, de mind egyszerre elhallgattak, mikor kitárult a kapu, és kilépett rajta az északi oldalon magasodó harangtorony lakója.

Éveinek száma ahogy magasodott, úgy gyűltek arcára a barázdák, és úgy váltott kopaszodó hajának színe ezüstfehérbe. Sötétkék szemei dühös villámokat szórtak a palota urára, míg gyors léptekkel közeledett felé, és az ájult lány irányába. A szolgálók utat engedtek neki, lehajtott fejjel, megalázkodva, de ugyanakkor sötét gondolatokkal elméjükben. Az idősödő férfi fehér-szürke csuhája a földet súrolta, melynek sziszegő siklását könnyedén meg lehetett hallani a síri csöndben. Senki sem szólalt meg, még Nyugat híres-neves uralkodója sem, miközben célt érve, a palota, sőt a város egyetlen emberi lakója letérdelt Azuka mellé, és homlokához érintette tenyerét, majd a lány keze után nyúlt, és mint hogy azt természetellenesen hidegnek találta fejcsóválva nézett csupán maga elé.

Nem sokat időzött így, szinte azonnal felállt a földről, és ölébe emelte az ájult cselédlányt, kinek keze most oldalra lógott erőtlenül, élettelenül, és feje egészen hátra hajlott, míg sötétbarna haja kibomolva hosszan lelógott. A palota lakói szótlanul figyelték a csigalassúsággal múló jelenetet, és maga Sesshoumaru sem akart közbeszólni, pedig pontosan tudta: ha egyszer elkerül abba a toronyba a lány, akkor lehetséges, hogy nem látja már soha többet. Sokan vesztek el azon a helyen az idők során, és hírük nincs még mai napig sem.

Legszívesebben saját kezűleg végezne ezzel a vénemberrel, csak köti az eskü melyet Inu no Tashio-nak tett, és be nem tartani, még a Nagy Sesshoumaru sem meri. De most, ha elveszi tőle Azukát, akkor ígéret ide, vagy oda véres bosszút fog állni, mert nem tűrheti, hogy egy ember diktáljon, az ő várában. - és még Nyugat ura így hányta vetette magában a dolgokat, a férfi elért a harangtorony földszinti ajtajáig, és amint átlépett azon, már biztonságban tudhatta önmagát, és az ájulásig kínzott lányt is. Legfőbb céljának érezte most megmenteni a haláltól, ezért felvitte egy szobába, ahol egy ágy volt csupán, és lefektette rá. Vizes borogatást tett homlokára, és ételért indult, hogy a lánynak legyen mit ennie amit fölébred, mert azt első pillantásra lehet látni, hogy az alultápláltság kimagasodik a problémák hosszú sorából. Aztán meg ki tudja, mi lehet még a lányból, miután felépül... elég régóta figyeli már ahhoz, hogy tisztában legyen képességeivel.

*Természetes ki fog derülni, hogy mire történt itt utalás, egy időben azzal, mikor kitisztul a kép a lány múltjáról. :)