Azuka félnapi ájultság után végre mozgolódni kezdett, és ugyan még mindig gyenge volt, de már sokkal kipihentebbnek érezte magát, hogy végre alhatott egy jót, hiszen az elmúlt egy hónapban ilyen lehetőség egyszer sem adódott számára. Még nem nyitotta ki a szemét, inkább nyújtózott egyet, és beleszagolt a levegőbe, amiből azon nyomban megérezte, hogy nincs egyedül a szobában. Érzékei még mindig meg-megcsalták, de már így is sokkal jobbnak mutatkozott szaglása, főleg, hogy szinte azon nyomban feltűnt neki, hogy aki vele van, az egy ember. Villámgyorsan felpattantak szemei, és felkönyökölve azonnal körbenézett, csakhogy a hirtelen mozdulatokba beleszédült, és így aligha láthatott valamit. Hosszú pislogás, és hunyorgás után egy öregember képe sejlett fel előtte, ki kedvesen mosolygott, mintha csak unokájára nézne. Kisvártatva észrevette az ágya mellett felsorakoztatott rengeteg ételt, s italt; kenyeret, húst, rizst, és még bort is látott a víz mellett, pedig ő sosem ihatott ehhez hasonlót, legalábbis csak egyszer-egyszer a legfényesebb ünnepéjek idején.

- Örülök, hogy felébredtél gyermekem. Féltem, hogy esetleg nem térsz magadhoz. - szólította meg végül a férfi, és még mindig szelíden mosolyogva közelített hozzá. Azuka legalább annyira kedvesen viszonozta a gesztust, még ha először nem is jött hang a torkára. Finom mosolya még megkínzott arcát is képes volt megszépíteni. Évek teltek már el azóta, hogy nem látta őt senki ilyen megenyhült szelídséggel a kastélyban, egészen pontosan attól a pillanattól fogva, hogy édesanyja, Rumiko elég érettnek tartotta ahhoz, hogy elárulja neki az igazságot családja múltjáról. - ezek a dolgok beférkőztek most Azuka elméjébe is, és onnan gyötörték mégis szóra nyitotta száját.

- Utoljára a partra emlékszem... mostam a ruhákat, és egyszer csak Sesshoumaru Nagyúr állt mellettem. Mi történt? - nem volt követelés a hangjában, vagy parancs az elmondásra, csak gyenge érdeklődés, és úgy nézett ismét a vele szembenállóra. Felült lassan, és az étkeket nézte, de közben belefeledkezett utolsó emlékébe: egy mézarany szempárba.

- Elájultál, amin sajnos nem is kell csodálkoznom azok után, amit végigcsináltál az utóbbi időben. De most egyél lányom, és majd később beszélünk. - Azuka bólintva áttelepedett a földre, és vele szemben leült az öregember is, de mielőtt a lány hozzálátott volna korgó gyomrának ürességén enyhíteni, még nem állhatta meg, hogy ne szóljon.

- Kérem Uram, nem tudok úgy enni, hogy ne tudjam kicsoda is ön?

- Ikumi vagyok kedvesem, a palota papja. Tudod-e hol vagyunk most?

- Sejtésemnek megkockáztatnék hangot adni, miszerint az északi toronyban, de ebben kicsit sem vagyok biztos, arról viszont egyenesen fogalmam sem volt, hogy van pap a palotában. - pálcikát fogott, maga elé húzott egy tál rizst, miközben az atyára emelte tekintetét.

- Jól gondolod, most a harangtoronyban vagyunk, és ha már így esett, hagy érdeklődjem én is a kisasszony neve felől.

- Azukának hívnak. - válaszolt a lány két falat között, és Ikumi örömmel nézte, hogy jó étvággyal eszik a lány.

- Családod nevét szégyelled talán? - kicsit borzadó, és egyben talán rosszalló hangra váltott, miközben a cselédlány leeresztette a tálat az ölébe, és lenyelte az éppen megrágott falat húst, majd a padlót kémlelve gondolkozott az elmés, és sértődést nem okozó válaszon, melyet mégis félreérthetetlenül szeretett volna megfogalmazni.

- Nem tisztességes dolog hazudni, és mentsen tőle az ég, hogy éppen magának valljak mégis hamisat magamról, atyám. Ezen a helyen, ennek az Úrnak a házában én ugyan ki nem mondom családom nevét, mert nem ilyen módon szeretném vesztem napját látni.

- Ej gyermekem! Hát mit tettek felmenőid, hogy ilyesmivel súlyt rád jelen korod? És te magad mit tettél, hogy ilyen kegyetlenül bánik veled a Nagyúr?

- Felmenőimnek bűne nincs, sőt tiszták, mint a patyolat, családom mégsem kedves a magasabban ülők számára, kik a törvényt hozzák. Én a büntetésemet pedig szemtelenségért, dacért, és engedetlenségért kaptam, amit ha múltam nem volna nyugodtszívvel vallhatnánk jogosnak. - kis szünet után rá kellett jönnie, hogy múlt ide vagy oda, állítása akkor sem teljes még. - Igazából, ahogy Sesshoumaru Nagyúrral beszéltem, az minden szempontból támadható, akárhonnan tekintjük is, de sajnálatot mégsem érzek.

- Szavaidból egyet tudok leszűrni: hogy magadat tartod sértettnek, csak azt nem értem miért. Honnan veszed a jogot ehhez?

- Ne higgye atyám, hogy én csak úgy alaptalan vádak kieszelésével mulatom szabad perceimet, hogy később legyen miért gyűlölnöm az Uramat. - Ikumi egy pillanatra elvigyorodva nyugtázta, hogy a lányt bőven megáldották ésszel, és szavai is hihetőek.

- Nekem is megalapozott lenne az Úrral szembefordulni, mégsem teszem.

- Maguk papok mindenkinek elnéznek mindent; én nem tenném. - viccelődött, és nevetett Azuka, ami kész csodának volt titulálható, de ez a jókedv is hamar elillant, ahogy kíváncsisága kezdte furdalni oldalát, és további kérdezősködésre csábította: - Zokon ne vegye, de érzem atyám, hogy ön ember. Miként tudott az embereket legjobban gyűlölő szellem mellett életben maradni?

- Sejtettem, hogy nemsokára eljutsz eddig a kérdésig, és fel is készítettem magam a megválaszolásra. Sesshoumaru Nagyúr már nemzedékekkel ezelőtt kiölte volna palotájából a papokat, ha nem kötné az eskü, melyet édesapjának Inu no Tashionak tett. A Nagy-kutyaszellem kedvelte az embereket, mint arról talán magad is hallottál.

- Értesüléseim szerint az Úr félvér öccsét egy ember származású nő hozta a világra. - bólogatott Azuka.

- InuYasha az úrfi neve, de ő sem gyűlöli kevésbé tulajdon bátyját, mint te lányom.

- Valahol ezt nem érzem nagy csodának. Nem tudnám elképzelni, hogy az általa korcsnak tartott származású öccsével Sesshoumaru Nagyúr úgy viselkedjék, mint az jó testvérhez illik.

- Ezzel nem vagy egyedül, de most térjünk vissza az eredeti kérdéshez, melynek megválaszolására kértél az imént. Tehát a Nagy-kutyaszellem úgy vallotta, hogy különleges erejüknek csábító bűvöletében egyik démon lelke sem maradhat tiszta, hiszen előbb utóbb úgyis elkezdenek csatázni egymással, sorra mészárolni a gyengébbet, és önhitt világban élni. Inu no Tashio véleménye szerint papnak csak az emberek lehetnek tökéletesek, minthogy megfelelő környezetben lelkük a frissen hullott hó tisztaságával ékeskedhet. Elrendelte tehát, hogy az északi torony lakója az emberek közül legyen kiválasztva, és érintetlen maradjon az Urak által.

- De az emberek nem örökéletűek, így tehát most nem sikerül egészen tisztán látom, hogy miként választanak utódot az elhunytak helyére.

- Jó a kérdésed gyermekem, de mint annyi minden más, ez is pontosan ki lett találva már évekkel ezelőtt, és szívesen meg is osztom veled. Minden évben útra kelek egyszer és egy hónapot töltök távol. Emberek falvaiban kutatok ez idő alatt, reménykedve benne, hogy eszes fiúgyermekre lelek, kinek érzéke van a papsághoz, és kedve a tanuláshoz. Őt aztán elhozom magammal ide a palotába, és halálomig tanítom, hogy méltó utódommá válhasson.

- Ahogy elnézem ilyen tulajdonságokkal, tudásszomjjal megáldott gyermeket eddigi útjaid során találnod még nem sikerült. - bólintással adta erre a választ Ikumi, és folytatta is azonnal szóbeli beszédben.

- Pedig mint láthatod nem vagyok már fiatal, és igazán itt lenne az ideje, hogy utódra leljek. Félek ha legközelebbi utamról újra meghiúsult reményekkel térek vissza, nem lesz többet papja ennek a palotának. - kesergett az atya, mire Azuka gonosz szurkálódással adta a választ.

- Emiatt ne izguljon drága atyám! Sesshoumaru Nagyúr úgyis csak abban az esetben érzi magát tökéletesen jól a bőrében, ha már kiirtotta maga körül az összes embert, kik nem haláltalanok, sőt még a lelki jósággal megáldott szellemeket is. Míg nem az ő zsarnoksága parancsol addig életét csupán félig élheti. - ezen szavak kíséretében be is fejezte az evést a cselédlány. A papnál mégsem a várt hatást eredményezte a cinizmussal hintett, és szónokian előadott beszéd, mert bosszankodás helyett inkább nevetésre húzta száját, és a földről felkelve ingatta fejét.

- Ej lányom! Lassacskán úgy érzem, fantáziámat meghaladja elképzelni a szörnyű gyűlöletet, melyet Urad iránt táplálsz. - Azuka ajkai szintén mosolyra húzódtak, majd ő is felállt helyéről. Egykettőre erősebbnek érezte magát amint evett, és kifejezetten jó kedve volt, aminek még ő maga is csodájára járt. Mintha csak ez a biztonságosnak érzett elzártság, és Urától való távolság adott volna szárnyakat hangulatának, és még szép mosolyát is előcsalta, melyet pedig már éppen kezdett elfeledni mindenki. Pedig egykor sokat nevetett ő, és csodájára járt csilingelő hangjának a palota népe, de magánakvalósága miatt már akkor is érték ítéletek, így nem sok kellett, hogy végképpen elidegenedjen két személyen kívül mindenkitől.

- Igaz-e atyám, hogy ebben a toronyban nagyon sokaknak nyoma veszett? - hirtelen vetődött elméjébe a kérdés, amire mindenképpen szerette volna megtudni a választ, mert nem férhetett a fejébe, hogy egy ilyen rendes és kedves ember mellett miért lenne félnivalója. Pontosan emlékezett még a toronyról elbeszélt történetekre, melyeket nem is akárhogyan hallhatott meg.

- Tehát a kastélyban e szerint jár a hír. Nagyon helyes: legalább egészen biztosra vehetjük, hogy nem fognak bolygatni minket, de miért látom szemedet ijedten csillogni? Ne bolondozz lányom, hogy hiszel még a meséknek! - mosolyodott el ismét kedvesen a pap, és kezével intve terelte ki az ajtón Azukát. Emeletekből sok volt a toronyban, noha egyiket sem lehetett kifejezetten tágterűnek nevezni. Lefele indultak meg a lépcsőkön, és úgy beszélgettek tovább.

- Lehet, hogy ez első pillantásra nem látszik, de meglehetősen hiszékeny vagyok, főleg, hogy még gyermekként hallottam az első rémtörténetet a toronyról.

- Ki az, ki nem szégyell kisebbeket riogatni, csakhogy mulathasson félelmükön?

- Én nem vennék mérget rá, hogy mulatott az illető, de várjon atyám, hagy meséljem el az elejétől kezdve, mint azt illik. Kislánykoromban szeretettem tilosban járni, hiszen nem kaland a kaland, ha nincs megtiltva legalább egy alátámasztással. Egyszer amint így futkároztam a kastélyban, és bepillantottam minden ajtón melyet legalább résnyire nyitva leltem, észrevettem amint Naoko a cselédlány férjét csalva mással készül hálni. Pechemre engem is megpillantottak, és elfutni hiába próbáltam, a lány utánam eredet, és azzal riogatott, hogy ha szólni merek erről valakinek, akkor bezár az északi toronyba, ahol egy emberevő szörnyeteg él. - mindkettejüket nevetésre csábította a történet vége.

- Meglehetősen színes fantáziával rendelkezhet ez a cselédlány, ha sebtében ki tudott találni ilyesmit.

- A legszebb az egészben csupán az, hogy az egyik ágyas, Hamano is tudott az esetről, és töviről hegyire kitálalta a férjnek, aki persze csapott egy kis patáliát. A vége az lett, hogy Hamano rám mutogatott ujjal, Naoko meg természetesen neki hitt. Én pedig hatalmas közutálatra tehettem szert, és tarthatok igényt a mai napig.

- Azt még el tudtam volna nézni nekik, hogy színes fantáziával vannak megáldva, de ezt jócskán túlzásnak, és megbocsáthatatlannak tartom.

- Az eltűnésekről szóló hírek igazát azonban ön sem cáfolta meg. - szeme sarkából tekintett a papra, aki tovább vezette lefele a lépcsőkön, egészen addig, míg le nem léptek az utolsó fokról is, valahol mélyen a föld alatt.

- Eszembe sem jutna cáfolni az igazat, de ha azt hinnéd gyermekem, hogy az innen eltűnteknek valami baja esett, akkor az effajta tévhitet kötelességemnek érzem eloszlatni.

- Csak azt hiszem, amit a saját szememmel látok.

- Ennek örülök. Ezesetben nézd meg ezt! - azzal Ikumi lehajolt, és felemelte a padlón pihenő szőnyeget, mely alatt egy fából készült csapóajtó rejtőzött.

- Valamiért éreztem, hogy hasonlót fogok látni. - bólogatott Azuka.

- Maga Inu no Tashio ásatta ezt a menekülő útvonalat, mely Dél felé vezet, és a kivezető nyílása egy olyan helyen van, ahol már a legerősebb szellem auráját sem lehet megérezni innen a palotából. A Nagy-kutyaszellem kívánsága úgy szólt, hogy csak a papnak legyen tudomása erről az útról.

- Akkor most miért osztja meg még is velem ezt a titkot, atyám?

- Lányom, én már az első pillanattól fogva láttam, és most már több ízben meg is győződhettem róla, hogy helyén van az eszed, és bölcsességed olyan meglátásokra vezet, melyek más esetben tapasztalaton alapulnának, de te képes vagy tapasztalatok nélkül következtetni. Nap mint nap láttam, hogyan éled az életed, és miután a Nagyúr hazatért láttam miként viselkedsz. Féltettelek eleinte, hogy netán büntetésed nagyobb lesz, és életedet nem kímélik, de még így is szerencsésnek vallhatod magad.

- Figyelt engem? - Azuka kisebb elképedéssel küzdött, mely egy csepp felháborodással vegyült.

- A születésed pillanatától lehetett tudni, hogy különleges leszel, és a palota szolgálóinak sorából kilógó: persze, hogy figyeltelek. Most pedig fel szeretném ajánlani, hogy az éj leple alatt kimenekítselek a palotából, ezen az útvonalon. - mutatott a csapóajtóra Ikumi, és egyre-másra a lány reakcióit figyelte. Ő azonban csak egy mélyet sóhajtott, és ingatni kezdte a fejét.

- Köszönöm atyám, de nekem nem az lesz a sorsom, hogy megfutamodjak, és menekülve szerezzem meg a boldogságot. - a pap ismét elmosolyodva nyugtázta, hogy nem ismerte félre a lányt.

- Nem hazudtoltad meg önmagad ezzel a válasszal. - kis hatásszünetet tartott, hátha felel valamit a lány, de minthogy az megszólalni nemigen akaródzott, inkább ő folytatta. - Maradj itt a toronyban gyermekem! Állj a Kamik szolgálatába, és nem kell többet tartanod Sesshoumaru Nagyúrtól.

- Nem tartok az Úrtól, és semleges marad egyenlőre válaszom, gondolkodási időt kérve.

- Amit természetesen meg is kapsz. Amennyiben itt maradnál, a szobád az lenne, amelyben ma fölébredtél. Ott meg tudsz szállni, de ha nem bánnád én most visszavonulnék.

- Természetesen atyám! - felelt Azuka, és valódi alázatossággal hajolt meg a pap előtt, majd egy darabig még nézett utána, ahogy eltűnt a lépcsőfordulóban, aztán ő is megindult és visszament a szobába, melyet egyre inkább magáénak érzett. Vonzónak találta az ajánlatot, és hajlott rá, hogy elfogadja, ugyanakkor megvolt benne a félelem, hogy ismét édesanyját bántaná Sesshoumaru, ha ő eltűnik. Ennek is csupán azért látta esélyét, mert a pap Ino no Tashionak köszönhetően védve van, és valakin ki kell töltenie a mérgét Urának, már ha egyáltalán annyira megviselné az eset. Ebbe belegondolva a cselédlány ismét mosolyra húzta ajkait, mert rájött, hogy a Nagyúr valószínűleg inkább ünnepséget rendezne, minthogy siránkozzon amiatt, hogy nem tér vissza a palota termeibe.

Lassan az ablakhoz sétált, mely Nyugatra nézett, és a lenyugvó nap sugaraira adott csodálatos kilátást. A város főtere eközben kiürült: az ott lakók mind amilyen gyorsan csak tudták, úgy szedték össze gyermekeiket, és terelték őket a házba, bezárva és eltakarva minden ablakot. Kicsit ők még ahhoz, hogy ilyesmit lássanak. A palota felől megkötött kézzel hozták a foglyot, kire a halál büntetését mérte ki Sesshoumaru Nagyúr. Tisztjei követték a háta mögött, és most ők lepték el a főteret. Azuka lehunyta szemeit, és nem volt hajlandó végignézni az akasztott szenvedését, inkább vakon fordult vissza a szoba felé, és mély sóhajtás után végleg eldöntötte: papnő lesz belőle, ahogy azt felajánlották neki.

Egyetlen valami nyugtatta egy nagyon kicsit Sesshoumaru Nagyurat: érezi még a lány auráját. Fogalma sem volt róla, hogy mi történhetett azokkal a cselédekkel, akik rejtélyes módon eltűntek abban a toronyban. De azt tudta, hogy ha elveszti ezt a lányt, annak következményei lesznek, ezért hírtelen elhatározásból, az éjszaka közepén hívta magához Nakashimát...