Elegendő volt a másodperc töredék része, hogy Azuka új erőre kapjon, és ezt nagymértékben elősegítette a büszkeség melyet saját családnevének kimondása ültetett szívébe. Amon óvatosan tartotta karjában, és minden mozdulatára figyelt, nehogy akár a legcsekélyebb hatás érje - mint például ne adj Isten, esetleg beverje a lábát egy ajtó szélébe -  a lányt, akiről igen nehezére esett levenni tekintetét, mégis meg kellett, hogy tegye, ha óvni akarta. A palota folyosóit sorra véve, útjuk alatt végig furcsálló vagy éppen kíváncsiskodó, netán mindkét érzéssel fűszerezett tekintetektől voltak kísérve, de egyikőjük sem zavartatta magát. Amon köztiszteletben álló harcosként nemigen foglalkozott a szolgálók véleményével, még akkor sem ha valami kellőképpen nagy félreértésen alapuló pletykát indítottak el róla. Azukának pedig erejét felülmúló tevékenység lett volna most azt figyelni, hogy ki és milyen tekintettel néz rá, hiszen az első benyomás amit most tehetett az semmi esetre sem lehetett pozitív, bár arra szintén nem volt oka senkinek, hogy negatív véleménnyel legyen róla. Leginkább egészséges kíváncsiságot keltett mindenkiben a felbukkanása, és az ahogy megjelent.

Azuka is kezdett mozgolódni, és néha körbepillantani, vagy éppen felnézni a szellemre, aki a kezében tartotta. Csodálattal töltötte el, hogy férfi lehet ennyire szép is, de talán ezzel együtt már-már kisfiúsnak vagy inkább enyhén feminin vonásúnak látta az arcát. Minden esetre elmerengett az eseten egy darabig, persze le sem véve a szemét Amonról, aminek végül az lett az eredménye, hogy rendkívül nehezen sikerült észhez térítenie saját magát, és természetesen a férfi figyelmét is felkeltette a rá szegeződő szempár. Talán még bizakodó gondolatokat is keltett szívében, de arcáról nemigen lehetett ezt leolvasni, mert éppen elérkezett Dél Urának terméhez, aki éppen a cselédek egyik rangosabbik tagjával beszélt, feltehetően nem dicsérés céljából.

Az Úr, Iwato no Ritsuki mégis azonnal felkapta fejét egyik kiemelkedő harcosának érkezésére, és meglepett érdeklődéssel tekintett a karjában pihenő, koszos, poros és kimerült lányra.

- Milyen hírrel érkeztél, és ki a vendég, kit oly készségesen hozol karjaidban, Amon? - intézte a kérdését harcosához azonnal Iwato, miközben intett a fiatal lánynak, akivel eddig beszélt, hogy elmehet. Igazság szerint úgy illett volna, hogy az alacsonyabbik rangú szólaljon meg először, és kérjen engedélyt Urától a további beszédre, de a déli kastélyban az emberség sokkal nagyobb úr volt, mint a rang. Azuka számára ez hatalmas meglepetést okozott, de ennek most ritkán adhatott volna hangot, hiszen neki volt a legminimálisabb joga a szóláshoz. Annyinak azonban örült, hogy megtudta a szellem nevét, akiről eddig csak annyit sejtett, hogy egy harcos, és annyit tudott, hogy ritka szépségű férfi.

- Hírrel uram nemigen szolgálhatok, azonban vendégünkről számot adhatok. - miközben ezeket mondta, nagyon óvatosan leeresztette a karjaiból a lányt, de derekánál még mindig tartotta a biztonság kedvéért, hátha nem nyerte még vissza teljesen erejét, hogy egyensúlyérzéke is kívánt módon működjön.

- El is várom, méghozzá maradéktalanul. - jelentette ki az Úr érdeklődő tekintettel előre dőlve trónszékében. Hangja barátságos volt, és semminemű fenyegetést, haragot vagy bármi egyebet nem lehetett érzékelni benne. Egy teljesen más karakterű személy, és uralkodó volt, mint Sesshoumaru Nagyúr, kinek kegyetlensége hírhedt volt egész Japán területén. Iwato barátságos személyiség volt, általános jóhiszeműséggel megáldva, ugyanakkor csodálatraméltó éleslátás egészítette ki mindezt. Katonáit szerette, és mindegyiket egyenként nemcsak ismerte, de jól ismerte, és kötődött hozzájuk legalább annyira, mint ők hozzá. Szolgáit megbecsülte és érdemeik szerint jutalmazta vagy bűntette őket, de igazságos eljárásáért cserében el is várta, hogy véletlenül se viseljék magukat méltatlanul vele szemben.

- A hölgy abból a régi átjáróból érkezett hozzánk, melyet már vagy ötven éve senki sem használt. Inu no Tashio építette még annak idején tulajdon fiától védelmezve a palota lakóit...

- Meg is volt rá minden oka, mint az egyre-másra beigazolódik! - vágott hirtelen szavába az Úr, és indulatosan föl is emelkedett helyéről. - Sesshoumaru Nagyúr vezérszellemű, de nem uralkodónak született. Harcoláson kívül máshoz nemigen ért, és nincs szellem akihez érzelmi szálak kötnék, hogy az emberekről ne is beszéljünk, habár ha jobban belegondolok a mélységes megvetés és undor is érzelemnek minősül. Úgy gondolja az érzéketlenség által nem válik sebezhetővé, pedig érzelmek nélkül gyengébb, mint bárki más a világon.  Miközben az apjára akar hasonlítani minden egyes erőfeszítése egyre távolabb sodorja ettől. - lehajtott fejjel, saját szavain újra elgondolkozva fejezte be monológját Dél Ura. Azukát is arra késztette ez a beszéd, hogy újra számot vessen magában azokkal kapcsolatban, akikről lehetséges: tévesen vélekedett. Nem maradt túl sok ideje ezen rágódni, mert Iwato hamarabb felocsúdott merengéséből, és most hozzá intézte kérdését.

- Szabadna megtudnom a becses nevét, hölgyem?

- Azuka no Takekawa - válaszolt készségesen a lány, és egy másodpercnyi hatásszünet után az Úr tágra nyílt szemekkel meredt vendégére, és néhány lépéssel közelebb ment hozzá.

- Csak nem a nagy Gousuke no Takekawa lánya? - sétált egészen közel, és finoman felemelte a cselédlány poros arcát, arra késztetve ezzel, hogy a szemébe nézzen. Néhány másodperc körültekintő elemzés után, melyet Iwato hangtalanul végzett, boldog félmosolyra húzta ajkát, ami végül teljes vigyorgásba ment át. - Kétség sem fér hozzá, hogy az ő lányát tisztelhetjük a hölgyeményben. A szeme pont olyan színre és vágásra is, és legalább annyira elszántan ragyog, ha nem elszántabban. Le sem tagadhatná az édesapját. - kis hangulatbeli változást (egészen konkrétan elkomorodást) követően még hozzátette: - Részvétem! - az Úr pontosan tudott Gousuke haláláról, sőt még a körülményeit is egészen jól ismerte, de erről Azuka nem tudhatott, így egészen halvány meglepődéssel fogadta a részvétnyilvánítást. Ahhoz is nehezére esett hozzászoknia, hogy egészen más hangnemben beszéltek vele, mint a nyugati palotában, és ez tagadhatatlanul jól esett neki, mégsem érezte magát érdemesnek rá. - Miért sietett hát ennyire hozzánk kisasszony? - tette fel a régen várt kérdést Iwato, a minimálisnak induló, de egyre mélyebben beálló csöndet megszakítva.

- Kérem Uram - kezdett mondandójába a lány, bár még maga sem tudta, hogyan fogja befejezni, vagy esetleg egyáltalán érthető módon elmondani mindent, persze a legrövidebb és tömörebb formában - hallgasson rám, és cselekedjen belátása szerint, miután elmondom a hírt, amely idezavart. Figyelmeztetni jöttem önöket... Sesshoumaru Nagyúr, Nyugat Ura ide készül. Talán ma, talán csak holnap indul. Összeszedett minden haderőt, az összes létező (és kardot forgató) szellem férfit a kastélyból és környékéről. Hatalmas támadásra készül, hogy leigázza a királyságot méghozzá egyik napról a másikra. Minél gyorsabb és veszteség mentesebb győzelmet akar aratni, hogy ne kelljen hosszan készülődnie Kelet leigázására. - Iwato egyre elsötétülő arccal hallgatta Azukát, aki immáron befejezte szónoklatát, és nem marad más hátra mint, hogy figyeljen mit lép az Uralkodó.

- Nem mondom, hogy nem számítottam rá, de reménykedtem benne, hogy nem következik be ennyire hamar ez a pillanat. – ingatta a fejét Dél Ura még mindig csöppnyi hitetlenséggel szívében, mikor persze eszével már teljesen tisztában volt vele, hogy a hír az utolsó szóig igaz, és amúgy sem lenne oka kétségbe vonni egy Takekawa sarj szavát. Fejét megrázva igyekezett tiszta gondolkodásra sarkallni önmagát, és ahogy felnézett már harcosához intézte szavait. – Amon, indulj kérlek és figyelmeztesd a haderőket! Minden fegyvert forgató férfira szükségem van, beleértve a félszellemeket palotán belülről és kívülről is. A közeli falvakból toborozzatok elszánt, jó erőben lévő embereket is. A nyugatiak sokan vannak, hatalmas sereggel igyekeznek felénk, de az erőviszonyok nincsenek kiegyenlítődve. Meg kell majd állniuk a gyengébbek miatt, és ennek köszönhetően lassabban haladnak. Legjobb esetben három napot jósolok. Ne késlekedj! – fejezte be instrukcióit, és rövid kis monológját az Uralkodó, és indította útnak a szellemet, aki nem szívesen mozdult ugyan védence mellől, de be kellett látnia, hogy hazája jelen esetben fontosabb, mint egy nő, akit mellesleg nem is ismer igazából. Azuka ámulva hallgatta, főleg azt a részletet ahol emberek toborzására adott utasítást Iwato. A cselédlány egyáltalán nem volt biztos abban, hogy egykori tanítóján, a papon kívül ismert valaha is akár egyetlen egy embert. A Nyugati palotának a közelébe sem jöhetnek, nemhogy még külön az Úr kérésére – nem parancsára! – harcoljanak is érte.

- Kérem Uram, óriási kéréssel fordulnék önhöz a háborút illetően. – kezdett kívánsága ecsetelésébe félénken Azuka. Úgy vette észre, hogy az utóbbi néhány percben, teljesen érthető módon elterelődött róla a figyelem, ami nem különösebben zavarta, csak éppen kicsit kínosan érezte magát. Dél Ura azonban nem feledkezett meg vendégéről, és ahogy az kinyitotta száját, már tudta is mit akar kérni, így választ is adott rá:

- Természetesen a kisasszony is elrejtőzhet a többi hölggyel a katakombákba. Ilyen veszélyes háború közeledtén nem is hagynám, hogy egyedül induljon útnak, megfelelő kíséretet pedig szintén a fennálló helyzet miatt nem tudok szolgáltatni ön mellé. – lépett a lány elé Iwato és barátságosan, elnézést kérően mosolygott, de nem is sejtette még, hogy teljes mértékben elhibázta mikor azt hitte a lány bujkálni akar a csata idején, és menedéket szeretne kérni tőle.

- Uram, köszönöm a kegyességét, de nem rejtőzni szeretnék. Ki szeretném venni a részem a háborúból, harcolni szeretnék az ön oldalán, és ha kell életemmel adózni a háborúnak. – Azuka szeme ha lehet még elszántabban csillogott, arca nem tükrözött meghátrálást, és szavai mögött elhatározás lapult. Dél Urának kellett néhány másodperc, hogy felocsúdhasson a hallottakból, hiszen nem éppen mindennapos dolog számára sem, hogy nők csak úgy részt vegyenek a háborúban, pláne teljes mértékben önszántukból. Meglehetősen ritka, de nem példátlan eset, és igazság szerint ahogy Iwato is jobban végiggondolta önmagában, jelen esetben annyira nem is meglepő. Megértően bólintott, mintegy hang nélkül beleegyezve a dologba, majd féloldalasan hátra fordult, és elkiáltotta magát:

- Nao! – szavára egy lány sietett hozzá a cselédek közül. Azonnal érzékelhető volt aurájából dinasztiákra visszamenően a színtiszta szellem származás. Öltözete nem olyan volt mint a cselédeké, ezért egyértelműen ki lehetett szúrni a többiek közül, és egész lényéből a nemesség sugárzott, mely nem összekeverendő a nagyképűséggel vagy mások iránti szánalommal esetleg lenézéssel. Hosszú vörös haját magas copfban hordta, de még így is térdét súrolta a vége, és ehhez párosuló égszínkék szemeivel egyáltalán nem volt átlagos nőnek mondható. Érdeklődő tekintettel lépdelt Iwato mellé, és bizalmat sugárzó mosollyal nézett a Nyugatról érkezett cselédlányra.

- Bemutatom a lányomat, Naot. Ő pedig Azuka no Takekawa, a nyugati kastélyból. – mutatta be egymásnak a két lányt az Úr, majd újra Naohoz fordult. – Kísérd vendégünket az egyik üres szobába, ahol kellőképpen otthonosan érezheti magát, és igyekezz eleget tenni minden szükségletének. - a lány csak egy bólintással jelzett, hogy megérette, majd lassú léptekkel elindult a terem végében lévő ajtóhoz.

 - Kövess kérlek. – fordult vissza, és intett fejével Azukának, minthogy a lány nem reagált azonnal. Némán indult utána végül, miközben elméjében újra, meg újra lepergette az elmúlt nagyjából egy óra történéseit, attól fogva, hogy megérkezett a palotába. Először Amon, a szépséges harcos, majd Iwato az igazságos és vendégszerető uralkodó, és végül Nao a csupa-szív kékvér lány. Már egymagukban is hatalmas élményt nyújtottak Azuka számára, aki alig néhány napja tört ki tulajdon mostoha sorsából, és hagyta maga mögött a szeretetlenség zsarnok birtokait. Egy katonától nem megszokott ez a fajta gyengédség, ahogy egy úrtól sem a harcosa és vendége iránti tisztelet, még akkor is, ha már messziről látszik rajta, hogy alacsonyabb rangú, és származását illetően sem tiszta vérű. Legvégül pedig Nao viselkedésén kalandozott el, aki a cselédekkel töltötte idejét, mielőtt édesapja szólította volna, és ez olyan mértékben szokatlan volt Azuka számára, hogy egészen hosszan merengett ezen az eseményen.

- Jól hallottam, hogy harcolni szeretnél a nyugati csapatok ellen, női léteden felülkerekedve, és az etikettet áthágva? – kérdezte kedvesen mosolyogva a fiatal szellem lány, és szavaira a vendégnek is sikerült felocsúdnia gondolataiból. Természetesen teljesen komolyan gondolta, amit az Uralkodónak mondott, de valóban nem mindennapos dolog, hogy egy nő háborúba induljon, és nem is illedelmes, de előfordult már máskor is a történelem során. Most pedig aztán végképp mindenkire szükség van, aki szóba jöhet kardforgatás szempontjából, akár még a nőkre is és ő éppen csak ennek az egyszerű képletnek próbált eleget tenni, azon kívül, hogy amúgy is minden oka megvan arra, hogy Nyugat csapatai ellen harcoljon.

- Igen, teljes mértékben komolyan mondtam. – felelte végül.

- Megengeded, hogy érdeklődjem afelől, mi visz bele egy ilyen veszélyes kalandba? – nézett elkerekedő szemekkel Nao, akitől ugyan szintén nem állt távol a harciasság, mégsem gondolt még ilyen nagy súlyú dologra, mint részt venni egy háborúban. Kisebb csatákba már ő is elment, bár szülei ennek tagadhatatlanul nem örültek, de nemigen tudnak tenni az efféle vágyak ellen. Erőszak helyett inkább beletörődtek, hogy egyetlen kicsi lányuk vonzóbbnak találja az íjászatot és a kardforgatást, mint mondjuk a hímzést, varrogatást, meg egyéb elméletileg nőknek való elfoglaltságokat.

- Elég szerencsésen tönkre tették már az életemet a nyugatiak élen az Urukkal. Szerintem valahol értelemszerű, hogy harcolni szeretnék ellenük, még akkor is ha ez csak egy amolyan fellángolás, ami nem jó másra minthogy kioltsa az életemet. Magamnak nem vagyok fontos, és szerencsésen elintézték, hogy senki se várja a visszatérésem így nem látok ellenérvet a csatával szemben. – felelte Azuka és legnagyobb meglepetésére a másik lány szeméből tökéletes megértés sugárzott, az elítélés helyett. Bólintással zárta le végül ezt a témát Nao, és terelte más irányba a szót:

- Messziről jöttél, pihenő nélkül így nem hiszem, hogy alaptalanul vélekednék fáradtságodról. Remélem ezt a szobát megfelelőnek találod majd. – tárta ki hosszú, szálkás izmú karját egy takaros kis szoba ajtaja felé, mely a kastély északi részére esett, így még a nyári időszakban is kellemesen hűvös hőmérsékletű volt a levegője. – Amennyiben tisztálkodni szeretnél, a folyosó végén találsz egy fürdő helységet, illetve törölközésre alkalmas textíliát a szobában. – mosolygott továbbra is a lány, majd félig elfordult Azukától, de még hozzátette: - Ha megbocsátasz én most továbbállok, de ha bármire szükséged lenne, akkor csak szólíts és én meg fogom hallani a hangod, majd jövök amilyen gyorsan csak tudok. Amennyiben pedig én nem tudnék jönni, legalább egy személyt küldök magam helyett. – fordított hátat végül teljesen Nao és nyugodt mozgással libegett végig a folyosón.

Azuka belépett a szobába, és egy takaros ággyal találta szembe magát, mely sokkal kényelmesebbnek nézett ki, mint eddigi bármelyik fekvőhelye. Talált még ott egy fából készült, szépen megmunkált szekrényt, mely a derekáig ért, és két hatalmas fiókból állt, illetve egy térelválasztó paravánt, egy tájkép díszítéssel az alján. A cselédlány először az ablakhoz sétált, hogy kikönyökölve azon megcsodálja a tájat, mely hajdan nem is állt messze édesapja birtokaitól, és mely lehet, hogy nem érte el szépségben a nyugati dombokat, Azuka mégis szívesebben futatta végig szemeit rajta. Most érezte magát először igazán fáradtnak, annak ellenére, hogy mikor megérkezett teste sokkal gyengébb volt, és állapota rosszabbnak látszódott a jelenleginél.

Úgy döntött végül, hogy elmegy és megmosdik, mert testét több napos por, és izzadtság borította. Talált az egyik fiókban egy teljesen egyszerű, csontszín kimonót méregzöld szegélyekkel, hozzá szintén zöld obival. Tisztálkodás után ezeket húzta magára, és kimosta azt a ruháját, melyben érkezett, hiszen a végtelenségig mégsem maradhat kölcsön kapott kimonóban. Éppen a szobája felé vette az irányt, hogy lepihenjen, mikor meglátott az ajtó előtt egy félszellem lányt, bizonyára egy cselédet, amint buzgón kopogtat. Mikor aztán végül észrevette Azukát kicsit elpirult, és felé fordult, hogy közölhesse miért is kereste fel.

- Hölgyem, Iwato Úr küldött önért, mert mutatni szeretne valamit, és arra kért, hogy vezessem el hozzá. – hajolt meg a cseléd, és hangja egészen vékony volt, és félénken csengett. A másik lány csak megrázta fejét és így felelt:

- Előttem ne hajlongjon ki ebben a palotában szolgáló, mert semmivel sem vagyok magasabb vagy alacsonyabb rangú annál. Magam is cselédlánynak születtem, és csak a véletlen műve, hogy nem pont ebbe a házba. Másfelől pedig ne várakoztassuk hát Uradat tovább. – válaszolt mosolyogva Azuka, habár önmagában meg kellett vallania, hogy kicsit sincs most kedve ehhez. Szívesebben feküdt volna be ágyába, és pihent volna egyet még a harc előtt, minden súlyosan ránehezedő gondolattól megszabadítva elméjét, ha csak néhány órára akkor is. Mégis engedelmesen elindult a szolgálólány után, és egyre nagyobb érdeklődéssel fordult be minden újabb folyosóra. Mikor elérkeztek a kívánt helyre kicsit elkerekedett Azuka szeme, minthogy Iwato személyes rezidenciája előtt kötöttek ki. A kísérő kopogtatott a tolóajtón melyen cseresznyefa motívum állt, szimmetrikusan félbevágva középen az ajtó nyílásával. Dél Urának szava is elállt néhány pillanatra mikor megpillantotta a koszosnak, lomposnak megismert lányt, gyönyörűen, tisztán és felülmúlhatatlan szépséggel. El is mosolyodott ahogy így figyelte a szépséget, és elgondolkozott azon, hogy még ő maga is büszke lenne egy ilyen sarjra, majd jött a szomorú tudat, hogy ennek a lánynak már nincs senkije, aki büszke lehetne rá, mert hát az ugyebár az apa dolga.

- Köszönöm, hogy idefáradt, kisasszony. – kezdett bele végül, amint a cselédlánynak intett, hogy elmehet, és az el is tűnt a folyosó végén.

- Minek köszönhetem a megtiszteltető invitálást Uram? – nézett fel fekete tekintetével Iwatora a lány, aki ennek hatására még inkább felfedezni vélte Gousuke no Takekawa vonásait a lányban. Kicsit úgy érezte mintha régi jó barátját most ennek a nőnek a személyében kapná vissza a sorstól, pedig értelem szerű volt, hogy a két lélek nem egy és ugyanaz, így nem lehet őket úgy kezelni, ez mégis nehezére esett Dél Urának. Végül sikerült kikeverednie gondolatai hálójából, és visszatérve eredeti szándékára, amiért a lányt magához hívta.

- Adni szeretnék valamit, amiről úgy gondolom önt illeti meg kisasszony. – felelet a lány kérdésére, intett neki, hogy kövesse, majd elindult be a szobába, melyből egy újabb helység nyílt. Azuka érdeklődve, és egyre növekvő kíváncsisággal követte az Urat, és ezen érzések hatására fáradtsága eloszlani látszott. A lakosztályból nyíló szoba szinte teljesen üresnek látszott, viszont falba épített, kétajtós szekrények sora volt megtalálható benne. Iwato az egyik cseresznyefából faragott, domborművel díszített ajtóhoz sétált, az egyetlen olyan szekrényhez, melynek csak egy ajtaja volt, és kinyitotta azt. A cselédlány kíváncsian pislogott, és érdeklődő csodálattal nézte az egyetlen abban lévő tárgyat: egy kardot.

- Tudja-e, hogy kié volt a kard hölgyem? – nézett szomorú tekintettel Azukára a férfi. Minthogy az csak válaszul megrázta a fejét, az Uralkodó a fegyver felé nyúlt, és kiemelte a szekrényből, majd élét fölfelé tartva arca elé emelte. A nő csupán szájtátva nézett végig a fegyveren, melynek ragyogása elkápráztatta, és egészen különösnek érezte azt valamilyen okból kifolyólag, melyet még ő sem tudott megmagyarázni. Iwato most leeresztette a kardot, és két tenyerére fektetve Azuka elé tartotta. Gyönyörű ezüst, dombormintás markolata volt, mely a végén egy oroszlánfejet mintázott, két díszítőcsíkkal keretbe foglalva. – Gousuke no Takekawa, az ön édesapja forgatta ezt a kardot az utolsó háborúban, melyet megvívhatott. Nemzedékeken vándorolt már keresztül, de a pengéje sérthetetlen. – nyújtottá át a fegyvert a férfi ezen szavak kíséretében.

- Hogyan került mégis Uraságodhoz? Édesapám elesett a legutóbbi háborúban, és az a hír járta, hogy nem maradt utána semmi, még a testét sem találták meg. – nézett fel Azuka könnyes szemekkel, és úgy érezte, most visszakapott valamit édesapjából, még akkor is ha igazából sosem ismerhette őt. – Az oroszlán… - mosolyodott el könnyei homályos függönye mögött a lány, és végigsimított az ezüstből kovácsolt állatfejen. – a család jelképe. – állapította meg végül, majd újra feltekintett a vele szembenálló férfira, jelezve, hogy azért még nem feledkezett meg előzőleg feltett kérdéséről sem, melyre választ szeretne kapni.

- Ez nem egy túlságosan bonyolult történet, és ha akarja megoszthatom magával. – jelentette ki végül Iwato, aki könnyedén ki tudta olvasni a lány tekintetéből, hogy ez a vágya.