Első rész: Egy szív sérelmei

            - Siess aranyom, el fogsz késni! – hallatszott anyu kiáltása a földszintről, mire én bágyadt tekintettel, kedvtelenül vánszorogtam le a lépcsőn. A konyhában felvettem édesanyám gondosan összekészített reggelis csomagját. Ekkorra ő már a fürdőszobában volt, mert zuhanyozni készül munkába menetel előtt. Nem baj, így szerencsére megúsztam egy öleléssel tetézett útnak indítást.

            Kiléptem a ház ajtaján, és elindultam a buszmegálló irányába. Innen indul nemsokára az iskolabusz.

            A nevem Sarah Griffith. 16 éves, szőkésbarna, hullámos hajú, erősen zöld szemű gimnazista lány vagyok. Egy kisvárosban lakom az arizonai Wickenburgben, nem messze Phoenixtől. Már most gyűlölöm ezt a napot, sőt gyűlölök minden olyan napot, amikor iskolába kell menjek. Nem azért, mert bajom lenne a gimivel, szó sincs erről, szeretek tanulni, új dolgokat megismerni. Csupán az intézményen belüli emberekkel van gondom. Egyszerűen nem ilyennek képzeltem el a phoenixi továbbtanulást. Idehaza az iskola sokkal másabb volt. Tele vidámsággal. Lehet, hogy ez a gimnáziumban is megtalálható, de nem számomra. Valahogyan ebből engem mindig kihagynak. Egy barátom sincsen ott. Akikkel itt megismerkedtem, mindannyian más városokba indultak el az élet útján. Lassacskán elfelejtődtek.

            Miközben a következőkön merengek, befut a busz, és sietve felszállok rá. Én egyedül. Talán az is hozzájárul a középiskola sötét oldalához, hogy egyedül járok innen suliba. Talán ezért nincsenek barátaim ott. Ugyan, ez badarság. Egyszerűen bolondnak tartanak a társaim, csak azért, mert én nem rajongtam annyira a divatos ruhákért, hajviseletekért, a modern dolgokért, valamint a bulikért. Hidegen hagynak a gimnázium olyan lányai, akik mindezt az életük legfontosabb dolgainak tartják. Szóval szinte mindenki. Nekem ilyen barátnők nem kellenek. A fiúk sem keltették fel a figyelmemet egyelőre. Utálok minden hímnemű egyént, amióta 14 évesen szerelmes lettem egybe. Pár hónap után kiderült, hogy ő csupán azért volt velem, mert az összes többi lány nemet mondott neki.

            Elnézést, hogy ennyire elgondolkoztam. Az ablakon kitekintve már látom a főváros üdvözlőtábláját, rajta - a véleményem szerint - idióta madár emblémával. Mi értelme egy ilyen madárrajznak? Egybeolvad az egész. Jó-jó, Phoenix erről a „pulykáról” kapta a nevét, de akkor is… Most ne higgyétek, hogy már a várossal is problémám van! Rossz napom van, és lesz, ennyi az egész. Már az iskolát is látni. Nagyot dobban a szívem minden nap, mikor már itt jár a busz. Mert tudom, hogy ezen a napon is, mint eddig mindegyiken, csak lenéző, vagy átnéző tekinteteket kapok. Nem tudom, melyik a rosszabb…

            Megáll a busz, leszállok hát róla, mivel megérkeztem. Ezután a jármű mögöttem, tovább hajt a többi utassal. A gimnázium előtti utcán állva folyton eszembe jutnak az otthoni szépségek, amiktől megválva idejöttem. Kollégista is lehettem volna, de én inkább a mindennapos korábban kelést, és hosszabb buszozást választottam. Szerencsére; ugyanis szerintem ott sem lenne senki, aki olyan lenne, mint én. Szétnézve, rajtam kívül elég sokan érkeztek most a suliba. Egy nagy sóhaj után, besétáltam hát velük együtt az épületbe. Első órám művészet volt. A bejárattól nézve az iskola túlsó végében. A folyosón végigbandukolva odáig, több emberbe ütköztem. Szó szerint. Kilencedikben még azt hittem, véletlen, de mikor már mindennapossá vált, rájöttem, hogy az öltözködésemmel, és még a járásommal is feltűnést keltek. Sajnos ez rossz értelemben vehető, mivel körülöttem csupa magára sokat adó diák járt fel-alá. Csak én voltam a kirívó. De nem baj, már megszoktam vállak és könyökök által rám mért lökéseket. Nem fogok mások miatt megváltozni.

            A terembe belépve egy halkan elmormolt üdvözlést intézek a zsivajgó társaság felé, majd leülve a székemre, meghúzódom a helyemen. Elővéve az órára szükséges füzetem, firkálásba kezdek. Ez az egyik kedvelt elfoglaltságom az osztálytársaim között. Velük nem törődve csak ezzel szoktam lenyugtatni magam. Már napirendszerűen tudom, hogy most mindenki rólam sugdolózik a hátam mögött. Nem értem, hogyan nem tudják megunni még. Váratlanul a hencegő csitrik fő idiótája lépett padom elé.

- Szép reggelt, Sarah! – mosolygott idétlenül az arcomba.

- Mit akarsz? – nem néztem fel rá, de már a nyávogásából tudtam, hogy Helen volt az.

- Modortalan vagy! – nyafogott sértődötten az iménti leszóló hanglejtésem miatt. Én továbbra sem foglalkoztam vele, csak véstem a ceruzával füzetembe.

- Szóval, minek köszönhetem a jelenléted?

- A lányokkal éppen azt beszéltük, talán elvihetnénk téged vásárolni. Mondjuk egy divatáruházba! – ekkor szemöldökömet fodrozva felpillantottam rá. Próbálva ezzel kifejezni a furcsálló érzésemet. Láttam az ostoba vigyort arcán. Ekkor már tudtam, hogy pusztán a megvető gondolatokat leplezte ezzel. Rosszul. Mondhatni, nagyon is pocsékul. Mert a viselt leple csupán fátyol volt, mely úgy engedte át a lenéző, romlott, mégis sajnálatos módon igaz véleményét, miként a tiszta ablak ereszti be átlátszó üvegén a napfényt.

- Kösz, de nem kérek belőletek. – válaszoltam ridegen végül. Erre ő kissé kíváncsian rápillantott a firkálmányomra. A rajzféleség fehér betűket ábrázol, fekete háttérrel. A lány kissé hátrálni kezdett, mikor meglátta, hogy a betűk kusza vonalai a Helen nevet írják le. Körítve mindez pirossal odafestett vonalakkal, melyek az elfolyó vért szimbolizálták.

- Te… Te… - hebegett távolodva tőlem, szinte már ijedt arccal Helen – Te őrült vagy! – Eme kitörését én csupán egy felé irányított majdnem hogy gonosz mosollyal reagáltam. Ezzel próbáltam kifejezni, hogy ha így gondolja, hát legyen! De akkor tűnjön a szemem elől!

            Nem részletezem, mi volt tovább az iskolában, csupán a lényegre fektetek belőle hangsúlyt, ha nem gond. A kis rajzom miatt még több rosszindulatú pillantást kaptam a szünetekben. Mindegy, én kerestem a bajt magamnak, de azért az ijedt arcért megérte! Többen mutogattak rám azt összesúgva: „Ez az a bolond!”. Nem mondom, hogy fájnak ezek a megjegyzések. Tűrőképességem határtalan, de mégsem jó ez így. Nem tölthetem minden napom ilyen körülmények között.

            A buszmegállóban várakozva még egy összegyűrt papírt is mellém dobtak az elhaladó osztálytársaim. Először csak a szemem sarkából figyeltem a fecnit. Mi lehet az? Temérdek gondolat futott át a fejemben. Talán csak véletlen? Ugyan, az lehetetlen. Lehet, hogy engem akartak megdobni vele, csak elhibázták. De mi van akkor, ha a papírnak üzenete van? Ettől a gondolattól felbátorodva, kíváncsian nyúltam hát érte, és kicsomagolva valóban a legutolsó megérzésem igazolódott be. A lapon ez állt: „Az őrülteknek diliházban a helyük.” És egy rácsok mögötti pálcikaembert is feltűntettek rajta. Nem épp remekmű. Félredobtam a papírt, és mivel megérkezett a busz, sietve léptem fel rá. Hazautazás közben folyton felsejlett bennem az üzenet, valamint minden egyes rosszalló megjegyzés, amit a mai nap folyamán kaptam. Megrázva fejemet magamhoz tértem eme kísértő emlékek részegségéből. Eddig túléltem, hát továbbra is így lesz!

Folytatása következik