Második rész: Könnyek naplója

            Mikor hazaértem, - pontosabban anyu házába – nem találtam otthon senkit. Az ilyen egyedüllétek mindig örömmel töltenek el, ugyanis a magány ilyen esetben nagyszerű. Az üres ház megnyugtat, ha egy ilyen, lelki sérelmekkel teli tanítási nap után jövök haza. A számomra fenntartott szobába kullogtam fel a lépcsőhöz rögzített korlátot véve támasztékul. Mintha ez a nap kiszívott volna minden erőt belőlem. Fáradtan feküdtem hát el az ágyamon, ami ez esetben kissé pihentetően hatott rám.

 Az iskolában nemrég történt incidensek után nyugodt szívvel kérdezhetné tőlem bárki, aki tud a dolgokról, hogy: mért nem váltok, vagy váltottam eddig iskolát? Ez még számomra is köddel fedett talány. Valószínűleg az osztálytársaimnak is ez a célja. Azért utáltak ki már az első évben, mert én különböztem tőlük, és ez nem tetszett nekik. Nekem viszont az nem tetszik, amit ők művelnek. Miért nem hagytam még ott őket? Sokszor gondolkozom el ezen, és mindig csak ugyanaz az indok lebeg előttem. Pontosan azért, mert ők ezt akarják elérni. Ne higgye senki, hogy engem ilyen könnyen megtörhet pár idióta, öntelt, és vak ember. Vakok, mert a saját gyűlölködésük miatt már nem látnak meg másban semmit, a hibáikon kívül.

            Mire anya hazaér, ki kell takarítanom a szobámban. Ennek csakhamar neki is láttam. Nem szoktam túl nagy rendetlenséget csinálni, mivel legtöbbször csupán két hetet töltök anyunál. Azt a néhány kint felejtett ruhát gyorsan bepakoltam a szekrényembe. Ezeket anya vette nekem, hogy legyen nála is elegendő holmim, és ne kelljen folyton annyi mindent magammal hoznom. Akadt még ott pár kacat, amit még néhány éve serdülőkorom kitörései akasztottak anyám nyakába gondként, mivel abban az időben még akaratos voltam. Ami megtetszett, én azt rögtön mániámmá avattam, és bevallom, nem kevés ilyen dolog volt. Példának okáért: CD gyűjteményem oszlopszerű tornyosulása. Mára szinte egyet sem találok közte, amit még meg is hallgatnék. Vagy a híres sztár pasikról gyűjtött képek, akikbe akkoriban belezúgtam. Most pedig már hányhatnékom van az ilyen feltűnési viszketegségükkel hódító emberektől. Ugyanezen holmik között akadtam rá, egy naplóra. Nem tudom, hogy kerülhetett az ágyam alá, mindenesetre felvettem onnan. Leültem az ágyamra, és elmerültem a kis könyvecske által előhozott emlékek ködképeiben.

Még kicsi voltam, mikor megkaptam ezt. Közös ajándék volt anyutól és aputól. Akkor még csak bugyuta ákombákom betűkkel ecseteltem az iskolában, valamint a családi körben töltött napokat. Régóta ott lapul az ágy alatt, mégis csak most jött újra elő. Megsimítottam a keménykötésű fedelét, majd kinyitottam, engedve, hogy a lapokról felszálló régi emlékképek újból a messziségbe repítsenek. Elmosolyodtam már az első oldalt látván. Rajta szépen felpingálva állt, hogy: Sarah Griffith naplója. Olvasva a 8 éves szemmel leírt gondolatokat, feltűntek előttem a múlt ezen pillanatai. Hadd idézzek pár mondatot e kezdetlegesen, és gyerekes ártatlansággal megfogalmazott mondatokból: „Ma a tanító néni kicsit leszidott, amiért nem készítettem házi feladatot órára.” Milyen gyönyörű is volt az a megdorgálás, így visszatekintve, és a középiskolával összehasonlítva. Kíváncsian lapoztam az utolsó bejegyzéshez, amely 2 évvel az első után íródott. Ez így szólt: „Anyu és apu mostanában egyre többet veszekszenek. Ma viszont mikor apu elment itthonról, erősen becsapta maga mögött az ajtót.” Az ezen a napon történtek után kezdeményezték szüleim a válást. Emlékszem… Azon felindulva, hogy anyu közölte: apu nem jön többet haza, az ágyam alá dobtam ezt a naplót. Úgy éreztem, többé senki sem képes meghallgatni a bánatomat, és nem írtam ki inkább magamból semmi keserűségem, és örömöm. Mélyen bennem ülnek 6 éve ezek a dolgok. Ez az utolsó írás, amit közöltem a naplómmal most olyan érzést keltett bennem ez a könyvecske, mintha újra ki akarnám tárni lelkemet a lapjainak.

Íróasztalomhoz ültem, elővettem egy tollat, majd lapoztam egyet a naplóban. A papír fölé tartva az íróeszközt, vágyat éreztem, hogy leírjak mindent, ami 6 éven át történt. Hirtelen viszont semmi sem jutott az eszembe. Sokan gyerekesnek tartják, hogy valaki egy naplónak ír, hogy személlyel illeti őt, hogy köszön neki. Kislányként még nem értettem, miért a naplóhoz fordulok „segítségért”, csupán leírtam a napok történéseit. Ma már tudom, hogy a naplónak lelke van, és ha a te lelked kitárod neki, ő segít neked azzal, hogy megkönnyebbült érzést kelt benned. Olyan, mint egy igaz barát, csak ez biztosan nem mondja el senkinek a titkaidat. Ezt tekintve, nekem sosem volt igaz barátom. Így lesz mit mesélnem a könyvecskének. Nagy levegőt véve, - amit akár sóhajtásnak is lehetett titulálni – írni kezdtem.

            Kedves napló! 6 évnyi hallgatás után, ismét úgy döntöttem, hogy tollat ragadok, és újra megnyílok előtted. Rájöttem, hogy nagy szükségem van valamire, ami megkönnyebbülést hoz számomra, és ezt a gondjaim leírásában vélem megtalálni. Röviden összefoglalom most, hogy mi történt azóta, hogy felhagytam a jegyzetelésekkel. Pár héttel az után, hogy az ágyam alá hajítottalak, a szüleim elváltak. Mivel a válás során nem tudták eldönteni, anyánál, vagy apánál maradjak „otthon”, 6 éve kettejük között vándorlok kéthetente. Már megszokottá vált, bár eleinte nagyon zavaró volt. A különélés miatt sokat sírtam, mivel úgy gondoltam, így nem teljes az életem. Mikor véget értek az általános iskolai csodás évek, belecsöppentem egy rideg, és gyűlölettel teli világba, a középiskola forgatagába. Az első évem itt borzalmas volt. Senki sem fogadott el olyannak, amilyen vagyok. Én pedig nem fogok másokért megváltozni. Sérelmek értek bőven a suliban. Hol egy bántó megjegyzés a külsőmre, hol egy elmaradt köszönés. Nem baj, nem ölt meg, így hát megerősített. Felkészültem én már a rosszabb napokra is lelkileg. De akkor mégis… miért képes ekkora fájdalmat okozni pár ostoba ember?

            Ez a mondat volt az utolsó, amit még le tudtam írni. Aztán a keserű emlékek okozta könnyezésben, elaludtam…

Folytatása következik