Harmadik rész: Pár perc mosoly

            Egészen késő délutánig aludtam. Nem túl mélyen, csupán lehunyva szemem, hagytam, hogy az álmok messzeségének hívó szavai szárnyakat adományozzanak nekem, melyek segítségével szállhatok a sötét felé. Hogy is mondjam? Szeretem ezt az érzést, mert ilyenkor tudom, hogy szabad vagyok; és én csak engedek a képzeletbeli kéznek, mely csalogat a légvárak kusza birodalmába. Folyton szeretném azt hinni, hogy mindez sohasem ér véget. Örökké képes lennék olyan felhőtlen, mégis elkülönülő lenni, mint mikor alszom. Hiszen ilyenkor egy olyan világba csöppenek, ahol nem kell törődnöm a cselekedeteim következményeivel. Nem mondom, hogy jó lenne, ha az életben is így volna, mert akkor elszabadulna a káosz a Földön. Mégis vágyom arra, hogy a valóságban is olyan szabad, és önfeledten boldog legyek, mint az álmaimban. Csak sajnos ez egyelőre elképzelhetetlen, mivel, mint alvás közben olykor-, úgy nálam az életben, inkább legtöbbször a rémálom lesz úrrá.

 Szendergésemből csengőszó riasztott. Szemeimet csupán eme zaj sokszori megismétlődése után nyitottam ki. Fáradtan indultam el a szobámból kilépve, a lépcső felé. Miként felfelé jövet, úgy most lefelé is a korlátot használtam támasztékként. Miközben a lépcsőfokokon lépegettem, csöppnyi haragot éreztem az ajtón kívül álldogáló személy iránt, mivel kizökkentett az álmomból. Mondhatni, elragadta tőlem a nekem adományozott szárnyakat, és arra késztetett, hogy visszatérjek a kegyetlen valóságba. Valószínűleg anyu az, mivel leérve a lépcsőn, oldalra tekintettem, és láttam a kulcscsomóját az ennek tárolására kialakított tartókosárban. Tehát nem vitte magával, ezért csenget rendületlenül egy ideje. Mielőtt a kilincshez nyúltam, még ásítottam egy nagyot. Az ajtót kinyitva, beigazolódott a gyanúm. A küszöbön kívül anyu ácsorgott, több táskányi vásárolt cuccal együtt. Valakivel társalgott. Egy olyan személlyel, akit előlem még fal takart. Csupán azt láttam a nyitott ajtó által engedett látókörben, hogy anya, testével jobbra fordulva beszélget ezzel az egyénnel.

- Áh, drágám! – immáron feltűnt neki, hogy a bejárat tárva-nyitva – Már kezdtem megijedni, hogy nem vagy itthon, és nem tudok bejutni a házba. Maximum beugrottam volna valamelyik ablakon. – na itt elkezdett nevetni saját kis viccén, amit én csak egy hamiskás mosollyal értékeltem.

- Csak elaludtam odafent. – válaszoltam kissé még fáradt hangon, megdörzsölve szemem kissé.

- Na akkor, tessék gyorsan felkelni, mert vendégünk van! – tapsolva, felkapta a táskákat, és vidáman lépett be a házba. Elgondolkoztam, ki lehet ez a bizonyos vendég. Reméltem, hogy nem még egy pótapa jelölt. Abból elég volt annak idején. Rég’ nem volt részem újabb „mostoha kerestetik a lányomnak” akcióban. Nem is bántam, hogy végre egy kis nyugalom van, mikor anyánál töltöm a két hetet.

            Emlékszem, 12. születésnapomat anyunál töltöttem. Mellékesen jegyzem meg, hogy ez évenként felváltva történik, így csak egyikük tud személyesen felköszönteni aznap. Apa és anya elintézhetnék, miszerint ne így legyen, de mindketten úgy vannak ezzel, hogy gyűlölnek egymással egy levegőt szívni. Na de, ez hagyjuk. A lényeg, hogy abban az időben anyu folyamatosan váltogatta a jelöltjeit. Folyton az én igényeimet vette figyelembe, azzal sosem törődött, hogy ő boldog legyen a férfi mellett. Talán ez lehet az oka annak, hogy ezek a kapcsolatok csupán pár naposak voltak. Sosem felejtem el a rosszabbnál rosszabb mostoha jelölteket. Ott volt példának okáért, a szemüveges nagyokos, akinek bármit is mondtam véleményként, azonnal megcáfolta, és ellenérvekkel reagált. Ez még nem is lenne nagy gond, ha a téma nem Barbie és Ken kapcsolata lett volna. Na ő ehhez is mondott véleményt. Vagy hozzam szóba a viszketős pasast, akire folyton étkezés közben jött rá különböző helyeken a vakarózhatnék. Nem volt sem szívderítő, sem étvágyhozó látvány.

            Túlságosan elgondolkoztam, és észre se vettem, hogy a vendég már az ajtóban áll, de ezúttal számomra is látható módon. Felé fordulva óriásit sikítottam. Ezt a sikolyt felettébb nagy meglepettség, és még annál is nagyobb öröm váltotta ki. Az elmúlt hónapok fényében, el sem tudtam képzelni, hogy megeshet velem ennyire jó dolog. Hogy őszinte legyek, egy pillanatig sem gondoltam komolyan, hogy történhet egyáltalán még valami jó az életemben. De most megtörtént, és én kezdtem hinni a csodákban. Ugyanis azt, hogy Aileen meglátogatott, és ezzel örömöt csempészett szomorú, magányos perceimbe, egy valódi csoda volt. Csoda, amely remélem, ha véget ér, örökre nyomot hagy bennem, és sikerül olyanná válnom tőle, mint amilyen az álmaimban vagyok. Csak álltam és néztem, mintha egy, a pillanattal múló álomképet látnék. Mégsem álmodom. Annyira tisztán látom, hogy ez nem lehet illúzió. Addig bírtam volna még sikongatni a felhőtlen boldogságtól, ameddig el nem megy a hangom. Hirtelen szökkenéssel eléugrottam, és már karjaimat kitárva át is öleltem. Amíg én a boldogságtól, és ehhez társuló izgalomtól szorongattam, addig szegény csak meglepett tekintettel pislogott. Ő van meglepődve? Akkor mit szóljak én?

Egy kis magyarázattal tartozom. Aki az ajtón belépett, ez a magas, fekete hajú, szürke szemű, gyönyörű kisugárzással bíró, jól öltözött és mindig tökéletesen kinéző lány, Aileen. Általános iskolában osztálytársam volt. Az évek alatt nagyon jó barátnők lettünk, viszont ez a baráti kapcsolat hanyatlani kezdett, mikor elkerültünk egymás mellől. Sosem hittem volna, hogy pont ő fog beállítani hozzánk.

            Anya mosolyogva figyelte, miként örülünk egymásnak Aileennel.

- Gyere! – megragadtam barátnőm karját, és már rohantunk is fel a szobámba. Becsapva magam mögött az ajtót, felpattantam az ágyamra.

- Mondd csak, mi járatban erre? – guggolva ugráltam a kíváncsiságtól felindulva. Aileen az íróasztalomhoz sétált, kijjebb húzta a széket, és felém fordulva leült.

- A bevásárlóközpontban találkoztam édesanyáddal, és eszembe jutottak az általános iskolai évek. Gondoltam, felkereslek. És látod, milyen jól tetted, Aileen, te bolond?

- Nagyon örülök neked! De mesélj! Mi hír az itthoni középiskolában? – kérdeztem felbuzdultan. Aileen a wickenburgi gimnáziumban folytatta tanulmányait, és kíváncsian vártam, milyen itt.

- Nagyszerű ez az iskola! – a barátnőm szeme sugárzott, mikor ezt mondta. Láttam rajta, hogy ez valóban így van, és örömmel jár az iskolába. Tovább mesélt: - Őszintén szólva, rosszabbra számítottam, mert nem éppen jó hírű iskola, de ennek ellenére kellemesen csalódtam. Rendes tanárok, szuper osztályközösség! Eleinte féltem, hogy nem fogadnak el, tudod a furcsa skizofrénszokásaim miatt. – Itt nevetett egy kicsit, és annyit hadd jegyezzek meg, hogy Aileen valóban önmagával társalog olykor. Mosolyogva néztem az örömét, és hallgattam szavait egy darabig, de csakhamar búsan hajtottam le fejem. Ezt észrevéve, azonnal megkérdezte: - Na de most te mesélj! Neked biztosan százszor jobb dolgod van ott Phoenixben, mint itt lett volna.

- Igen. Minden tökéletes! – szóltam leplezetten felhőtlenül.

- Ennek örülök! Ne haragudj, de mennem kell.

- Máris? – lepődtem meg a korai bejelentésen.

- Igen. Tudod, elég türelmesen vártam sok-sok percet az ajtótok előtt édesanyáddal. – mosolyodott el – Na menjünk!

- Menjünk? – néztem értetlenül, miközben a bejárati ajtó felé kísértem.

- Igen, mindig elfeledkezem erről. Az osztálytársaim szerint sokszorosan összetett egyéniség vagyok. – vigyorgott, majd intve egyet, távozott. Becsukva mögötte az ajtót, álltam még ott egy ideig.

- Kedves tőle, hogy gondolt rád. – mondta anya, aki még mindig a konyhában sürgött.

- Igen. – egyszerű reakciót adtam ezzel a kedvetlenül kiejtett szóval, majd felsiettem vissza a szobámba.

            Elővettem a nemrég gondosan elrejtett naplót, és leültem jegyzetelni. Szinte folytak tollamból a betűk, szavak, és mondatok által alkotott kusza élménysorok. Ám hirtelen megállt a kezem, és gondolkozni kezdtem ezen a kis látogatáson. Szívből örültem mind Aileennek, mind pedig annak, hogy neki ilyen szép élményei vannak az iskolával kapcsolatban. De egyben a szívem szorult össze a bánattól, mivel nekem nem juthatott ilyen nagyszerű középiskolai élet. Mikor barátnőm elviharzott, az a boldogság is távozott belőlem, amit ő csempészett silány életembe. Röpke derűs pillanat volt ez csupán az eddigi borús napjaimban. Vele együtt szintén kiszáguldott az a csoda, ami megjelenését övezte. És én néhány percig ugyan, de ettől a váratlan látogatástól önfeledten boldog voltam.

Folytatása következik