Negyedik rész: Megkopott képek

            Másnap reggel a buszon hánykolódva, még álmos gondolatok keringtek fejemben. Minden képzelgésemet megszakította egy olykor-olykor az utcát díszítő döccenő, mely a buszon, és az utasokon egyaránt lökött, kisebb-nagyobb erővel. Azon kezdtem merengeni, miként jutottam el idáig.

            Ugyebár kezdődött minden, hogy a Kalifornia állambeli San Francisco St. Lukes kórházának szülészeti osztályán, 16 évvel ezelőtt felsírt a kis Sarah Griffith. Állítólag még sokáig folytattam, és bizonygattam a sírós kisbaba elméletet. Meglepő a helyszín, nem? Bizony, a szüleim San Franciscoban éltek, mikor megszülettem. Miként jutottak el ide? Ez hosszú történet. Röviden: Édesanyám francia, és ebbe a városba jött tanulni, aztán megismerkedtek apuval az iskolában… a többit pedig nem nehéz kitalálni. A California Street egyik emeletes házának lakásában nevelkedtem. Anyu biológiatanár volt az ottani főiskolán, apu pedig régész, és kutatóféleség. Nyugodt, békés körülmények között éltünk. Apa új lehetőséget kapott Wickenburgben egy egyetemen tanító történésztől, így mikor 9 éves voltam, ideköltöztünk. Mire sikerült örömömet lelni az iskolai környezetben, elszakítottak a társaimtól, és új hely várt rám.

            Új környék, új tekintetek. Anyu maradt a szakmájánál, csak az itteni általános iskolában. Nem volt nehéz beilleszkedni az osztályba, hiszen fiatalok voltunk még mindannyian ott, és e korban a gyerekek könnyen barátkoznak. A gond csak akkor adódott, mikor rájöttem, könnyen veszekszenek is. Nem csak a diákokkal, de a tanárokkal is elég korán kezdtem a vitázást. Kissé elnézőbbek voltak velem szemben, rám hagyták a buta szavaimat, mondván: „Juliette lánya.” Na igen, akaratosság terén anyára ütöttem. Nem sokkal a költözés után, apának el kellett utaznia Dél-Amerikába egy kutatócsoporttal, ahol is két hónapot töltött. Ez idő alatt beleszeretett ott egy másik nőbe, és hazaérve már vitáztak is anyuval emiatt. Anya szerint ennyit ér neki a sokévi házasságuk, mire papa eme értetlenkedéstől felbőszülve, eltűnt itthonról. Ekkor jött a már korábban említett válás. Apu háromsaroknyira tőlünk vett házat az újdonsült szerelmével, és így érhető el az, hogy vándoroljak.

Visszatérve az iskolára… Szerettem volna, ha minden az én elképzeléseim szerint történik, és lássuk be, hogy ezt lehetetlen volt elérni. Ám Sarah Griffith nem ismerte akkoriban a lehetetlen szót. Mindennek nekifutottam még egyszer, hátha nagyobb lendületet kapok attól, hogy már sokadjára próbálkozom. De a konok lány hamar elbukott, és néha összetörve vonult el a világ szeme elől. Ezek a kudarcok alkották meg azt a Saraht, aki most vagyok.

A szépnek, és gondtalannak mondható évek hamar elszálltak, majd felvettek a phoenixi gimnáziumba. Itt már rettegtem, mert tudtam, hogy semmi sem lesz olyan, mint az első hasonló esetben, mikor szintén egyetlen idegenként érkeztem. Itt már senkit nem érdekelt mások ártatlan természete, nyomban elpusztították azt. A tanárok terén itt sem változott a helyzet. Nekik próbáltam mindig a saját igazamat bebizonyítani. Az osztályban, és a tanári karban egyaránt nem voltam kedvelt személyiség emiatt. A kegyetlen valóság, mely annyiszor meggyötört, itt is utolért. Kezdődtek a lenézések, mert engem nem tudtak megtörni. Fájdalmaimat nem mutattam ki nekik, ezért addig tiporták lelkemet, míg meg nem pillantották az első könnyeket szemeimben. Innen nem volt megállás, jött a szépen elindított lavina. Ekkor már tudták, hogy nem is vagyok olyan erős, mint amilyennek mutatom magam, és sorra értek a rosszindulatú szavak, megjegyzések. Tudták, hogy nem fogok megváltozni miattuk, és csak azért is bántottak lelkileg, hogy kételyek közé zuhanjak. Mindezt első évben éltem át, és az óta nem változott semmi.

            Most itt vagyok, 16 év alatt megízleltem az élet rossz oldalát. Temérdekszer találtam szemben magam gyűlöletes percekkel, melyek órákká, napokká, és végül már évekké nőttek előttem. Mind e megannyi rossz emlék arra nevelt, sőt nem is… inkább mondhatni, olyanná tett mára, aki nem bízik meg senkiben, elviseli, hogy előítéletet alkotnak róla, de legbelül mégis harcol a jobb véleményekért.

            A hosszú emlékfelhőt egy újabb úthiba által előidézett lökés oszlatta szét. Szemeim könnybe lábadnak az imént felidézett dolgoktól, de még mielőtt leperegtek volna arcomon, azonnal pulóverem ujjával itattam fel őket. Hová jutottam? Lassan már szégyellnem kell, ha sírok? Ha könnyzáporok ártatlan cseppjei keserédes érzéseket keltve szaladgálnak a szememben, majd az arcomon csúszdáznak?

A busz késve érkezik, én pedig rohanok az épületbe, hogy megkeressem a tantermem. Kissé gyorsabb levegővételekkel, de beléptem az osztályba. A baj ott adódott, hogy az óra már elkezdődött, és a tanárnő, valamint az egész osztály meglepett, mégis furcsállóan szenvtelen tekintettel figyelték heves lélegzésem.

- Elnézést tanárnő, késett a busz. – kissé lihegve mondtam mindezt, közben elfoglaltam a helyemet.

- Semmi gond, Miss. Griffith! – szerencsémre ennyivel el voltam intézve a tanárnő részéről.

Sajnos azonban az osztály nem hagyta mindezt ilyen könnyen elfeledni. Szünetben ugyanis számítottam a megszokott, és már-már unalmassá vált gúnyolódásokra. Komolyan néha egyáltalán nem érzékelem, hogy középiskolában vagyok. Az utolsó óra után, a folyosón található szekrényemben kotorászva, Helen Price lépett mellém kisebb önimádó lánycsapatával.

- Tudod Sarah, - kezdte rémesnek ígérkező mondandóját önfeledt hangulatban, s bár most sem néztem rá, tudtam, hogy bájos pislogásokkal tetézi mindezt - mikor felfedeztük az üresen tátongó székedet a teremben, kezdtük tévhitekbe kergetni magunkat.

- Igazán meglep, hogy ismered a tévhit szót. – jegyeztem meg a szekrényem belsejéig bújva.

- Az járt a fejünkben, hogy talán megfogadtad a tanácsunkat, és felkerestél egy diliházat. – ekkor dühödten dobáltam ki a lábuk elé pár könyvemet a fémszerkezetű búvóhelyemről.

- Mit keresel? A beutaló papírt? – kérdezte továbbra is kényesen vidám hanglejtéssel.

- Nem, a tőröm után kutatok. – egyenesedtem ki végül, s szemtől szembe kerültem támadóimmal – Nem láttátok véletlenül? Felismerhető. Már rászáradt jó pár réteg mások véréből.

- Pff… - rideg reagálásomon Helen csak a száját húzta – Már értem, mért jöttél ma iskolába. Még az elmegyógyintézet sem fogad be ilyen súlyos eseteket. – azzal hátat fordított, és elsétált a többi idiótával együtt. Én pedig egy hatalmas sóhaj után a nyitva maradt szekrényembe ültem le, és lábamat felhúzva, rájuk helyeztem elnehezedettnek érzékelt kezeim, majd azokra borítottam fejemet. Bár látszólag minden rendben volt rajtam, belül már véreztem. Ennyi sebet még egy érzések nélküli ember sem tud vér nélkül takarni. Én sem a fájdalmam akarom elrejteni, csupán az általuk rajtam ejtett hegeket szeretném a feledés homályába dobni. Mert egy képletesen értett vágásnak, vagy szúrásnak, de minden egyes ilyen bántásnak nyoma marad. Az egyik kihajított könyvem lapjai közül kiesett egy fénykép, melyen Aileen és jómagam mosolygunk önfeledten. Ezt kerestem igazából egész végig. „Miért?” Tettem fel a kérdést magamnak, és zokogásba kezdtem. Miért kell ennyi mindent elszenvednem?

Folytatása következik