Ötödik rész: Könnyebb utat választva

            Egy ideje nem csak a naplóm lapjaira írok. Furcsán hangozhat, de az abba vetett soraim kedvet adtak ahhoz, hogy önálló történetbe kezdjek. Nem is kedvet adtak, inkább lázba hoztak. Sőt, égek a vágytól, hogy leírjam mindazt, ami Sarah Griffith szívét terheli. Az órákon, a szünetekben, tanítás után otthon… mindig csak az jár a fejemben, mit véshetnék még papírra. Mégiscsak jó valamire az a sok elszenvedett csata, amit a nyugalmamért próbálok kivívni az életben. Az a sok vereség, amikor is az akadály átküzdhetetlenné, vagy ami rosszabb, kikerülhetetlenné hatalmasodott. Ez mind arra késztet most belül, hogy jelentéktelen rongyként szabaduljak meg tőlük, írjam le őket, és így könnyebb lesz. Miután leírja a fájdalmát az ember, már nem is érzi olyan óriási tehernek. Örökre így sem tűnhetnek el a szívhasogató emlékek. Hiába, a mély sebnek gondos kezelés után is nyoma marad szinte egy életen át. De akkor is megnyugtató, hogy már nem csak a szívednek kell tűrnie a ránehezedő súlyt. A súlyt, amit én az írás által átrakok egy nálam erősebb dologra. A papír látszólag elbírja azt a temérdek nehezéket, amit saját célból rábízok. Egy lapnak nincsenek érzései – gondolják ezt legtöbben. Én azonban tudom, hogy ő is sír, mikor az első pillantásra talán monotonnak tűnő felületére írok.

            Épp apu lakásának ajtaja előtt ücsörgök a falnak dőlve. Várva, hogy a bentlakó beengedjen a nemrégiben figyelemfelkeltésként megnyomott csengő hangjának hatására. Apa már egy jó ideje nem él együtt azzal a nővel, aki miatt anno anyával elváltak. A zár kattant, majd egy magas, fekete hajú, kissé hasas nyitott ajtót. Nos igen, ő az ép apukám. Ránézve elmosolyodtam, és feltápászkodtam kényelmetlen helyzetemből. Átléptem a küszöböt, és betoppantam a tízemeletes panelépület méretéhez képest kicsiny, háromszobás lakásba. Egy középtér, és abból nyílik jobbra-balra egy-egy szoba, majd egy félig nyitott helyiség. Szemben egy konyha, étkező, az ajtó nélküli átjáró a nappaliba-, a két irányban álló ajtók pedig alvásra kialakított szobákba vezetnek. Egyik az enyém, másik apáé. Na, hát körülbelül így néz ki a lakás. A rendetlenség most sem változott, de már megszoktam a látványt.

            A nappaliban ülve elérkezett a szokásos megbeszélés. Apa a fotelben ült és faggatózott, míg én a kanapén elfeküdve meséltem.

- Továbbra is unalmasnak tartod az iskolát?

- Mindig is így fogok vélekedni róla. – szóltam unottan, mire Ernest Griffith, merthogy így hívják az én édesapámat, tv távirányítója felé nyúlt.

- Értem. – tömör reagálás után már be is kapcsolta a készüléket.

Szeretem ezeket a beszélgetéseket. Hamar túlesünk rajtuk, lényegre törő kérdésekkel és válaszokkal. Csakhamar meguntam a csatornák közötti váltogatás figyelését, ezért átsétáltam a szobámba.

            Leültem az íróasztalhoz, és nekiláttam az irodalom házi feladatként kapott fogalmazás megírásának. Holnapra el kell készítenem egy másfél oldalas szöveget, ami véleményem szerint nem is olyan nehéz. Mivel a cím adott, és még tetszik is a téma. „Hiszel a sorsban?”. Egészen estig nem mozdultam ki a szobából, csak ültem a füzet felett, és öntöttem sorra a betűket, szavakat, mondatokat. Nagyszerű kérdést tett fel a tanárnő. Elgondolkodtató, és komoly. Úgy gondolom, hosszas munkálódás után sikerült egy elfogadható fogalmazást összehozni. Álmosságom miatt átolvasás, és vacsora nélkül feküdtem le az ágyba.

            Másnap irodalom óra előtt még átnéztem a tegnap esti művemet, mivel nem szeretném hibáktól nyüzsgően beadni. A tanárnő belépve az ajtón megpillantotta buzgó olvasásom, ami szerencsétlenségemre azonnal kíváncsivá tette.

- Mielőtt összeszedném a házi dolgozatokat, - kezdte mondandóját kissé rekedtes hangon a sűrű dohányzás miatt – érdekelne, hogy milyen eredményekre számíthatok.

Ilyet ritkán szokott csinálni, és ez az a pillanat, amikor legtöbben kapkodnak tollért, papírért, hogy amit hallanak az lejegyezzék, ha esetleg nem készítettek házi feladatot.

- Szeretném hallani elsőként Drew fogalmazását!

Drew az egyik hátsó padban ül. A szőke hajú fiú némi szöszmötölés után felállt, és belekezdett volna az olvasásba, csak a tanárnő közbeszólt:

- Gyere ki, és állj az osztály elé! – azonban Drew a helyén maradt, és fejét csóválva így felelt:

- Rövid leszek. Sors, véleményem szerint nincsen. – elmosolyodott saját kis egyszerűségén. A tanárnő kissé meglepetten reagált a hallottakra:

- Gratulálok Drew, bár nekem úgy rémlik, az volt a feladat, hogy egy másfél oldalas fogalmazást írj. A tartalom valóban a címről szólt, de a hosszúsággal baj van.

- Mit tudnék részletezni másfél oldalon keresztül arról, hogy nem hiszek a sorsban? – csattant fel a fiú.

- Talán beleírhattad volna, hogy miért érzel így.

- Magánügy. – Drew a karjait összefonva foglalt helyet újra.

- Rendben. – a tanárnő elfogadta a fiú válaszát – Akkor még meghallgatnám Sarah irományát is.

Ebben a pillanatban óriásit dobbant a szívem, már-már a torkomban éreztem a lüktetését. A pillanat töredéke alatt részegültem meg a felszólítást hallva. Valóban az én nevemet mondta?

- Sarah kérlek, fáradj ki a helyedről! – ez a kérés választ adott. Most már biztos, hogy engem szólított. Mély sóhaj után kikászálódtam a padból, és lassú léptekkel haladtam a tanári asztal felé. Teljesen úgy éreztem, mintha a halálba menetelnék. Nem tudtam, mi vár rám, csak sejthettem, hogy mi következik most. A háttérben már hallottam az osztály összesúgásait, nevetgéléseit, de ezek valahogy most eltörpültek azzal az érzéssel szemben, amit a tanárnő ültetett belém. Érezted már azt, mikor belekezdtél valamibe, hogy megbántad, de már nincs visszaút? Elindultál egy úton, visszafordulni nem tudsz, mivel a mögötted lévő megtett rész megszűnt, elnyelte a sötét. Esetleg lángok borítják a híd azon oldalát, melyről elindultál, és időközben ráébredtél, hogy a túloldalon rosszabb hely vár, mint ami elől menekülésbe kezdtél. És te csak állsz a hídon, alattad a tátongó, sötét mélység. Nincs más választás, előre kell haladnod, különben utolér a tűz. Megálltam a tanári asztal mellett. A papírt, mely a fogalmazásomat tartalmazza, kissé remegő kézzel emeltem szemem elé. De a lap nem tudott elbújtatni a bámuló tekintetek elől. Ez teljesen megrendítette a már amúgy is bizonytalanul vergődő önbizalmam. Elkeseredetten csóváltam meg a fejem, és sóhajtva egyet letettem a házi feladatomat a tanárnő asztalára, és visszasétáltam a helyemre.

            Ezután végig éreztem a rám eső pillantások súlyát, de nem érdekeltek. Én inkább nem a másik oldalt választottam, hanem leugrottam a szakadékba, melynek mélysége olyannyira megszédített, hogy zuhanásom szinte gyönyörrel töltött el. Szívesebben vetettem le magam a semmibe, vállalva az ezzel járó következményeket, minthogy ki legyek szolgáltatva a szembenálló rosszakaróknak.

Folytatása következik