Hatodik rész: Hiszel a sorsban?

            „Nem az a kérdés, hiszünk-e a sorsban. Mivel amíg a sors nem mutatkozik meg valamilyen formájában az ember életében, addig az illető úgysem fog hinni e nagyhatalmú döntőfogalomban.

A bevezető részemből nyílván ráébredt már a tanárnő, hogy én személy szerint hiszek a sors létezésében. Furcsa mód annyian értenek egyet azzal, hogy a sors csupán a megmagyarázhatatlan történések miatt kitalált kifogás. Sokak szerint azok fogják a sorsra a történteket, akik nem tudnak jobb magyarázatot találni. Én ezt óriási tévedésnek és ostobaságnak tartom. A sors, egy nagy hatalommal bíró jelenség, amely minden ember, és egyéb lény felett uralkodik, még akkor is, ha az illető nem hisz abban, hogy ami vele történik, az okkal van. Egy előre megírt okkal, amelyet sokak szerint a sors könyve tartalmaz. De vajon tényleg létezik ez a bizonyos sokat emlegetett könyv? És ha igen, akkor mégis mi állhat benne pontosan? Mindenkinek saját része van, ahová le van írva az összes vele történt, és a jövőben történő dolog? Senki sem tudhatja biztosan, ahogy azt sem, hogy az imént említett könyv valóban létezik-e, és ha igen, akkor hol. Egyáltalán ki rendelkezik az emberek sorsával? Ki írja azokat? Netán a hiú hívő emberek által létrehozott Isten? Örökké gondolkozhatnánk ezeken a kérdéseken, választ nem hiszem, hogy találnánk rájuk. A sors keze kifürkészhetetlen dolgokat művel. Órákig merengtem otthon a füzetet bámulva, mire sikerült ilyen véleményre jutnom. Az emberek többsége csak úgy nem kezd ilyesmiken gondolkozni. A sors megmutatkozik minden pillanatban, a kérdés csupán az, hogy észrevesszük-e. Az én esetemben egy példa: Ha apu nem lép le otthonról, nem válnak el a szüleim, és nem kerülök ebbe az iskolába, akkor most nem is jutott volna eszembe, hogy a sors létezéséről merengjek. Aki ilyesmiken gondolkozik, jobban megismerheti saját magát, olyan dolgokról töprenghet, amikről azt hihette, sosem fogják foglalkoztatni.

Terjedelmet nézve nem éppen elfogadható alkotás, amit véleményemként próbáltam kifejteni a fogalmazásban. Én így érzek, de mindenki másként gondolkozik. Nem kell velem egyetérteni, elég, ha elfogadod a véleményem.”

Írta: Sarah Griffith 11. évfolyamos tanuló

            Remegő kezekkel, és már-már ijedt tekintettel olvastam mindezt az iskolaújság harmadik oldalának kiemelt cikkeként. Először – mikor olvasni kezdtem – nem akartam hinni a szememnek az ismerős szöveget látván, majd csakhamar tudatosult bennem, hogy bizony, ez az én fogalmazásom, amit két napja adtam az irodalom tanárom kezébe. Felismerhetetlen érzések kavarogtak bennem, és mintha egyszerre örültem volna ennek a felfoghatatlan helyzetnek, ugyanakkor dúlt bennem a düh, mivel az irományom a közszemlélet tárgya lett.

- Jól vagy? – a kérdés a hátam mögül érkezett. A semmiből felhangzó kellemes férfihang kíváncsivá tett, és akarva-akaratlanul is az irányába fordultam. Sajnos tévednem kellett, ugyanis a kellemes hang ellenére, egy faragatlan tuskóval kellett farkasszemet néznem.

- Te meg mit akarsz? – érezhető volt a ridegségem, ami kissé meg is lepte Drewt. Bizony az érdeklődő srác az osztálytársam volt, aki – mint az a fogalmazásából kiderült – nem hisz a sorsban.

- Ismerős vagy nekem. Hogy hívnak? – na ettől a kérdéstől kissé félre biggyesztettem a szám, és inkább szó nélkül elfordultam, és ott hagytam a fiút. Kis idő után Drew utánam szaladt, és elém vágva megállított.

- Várj! Nem válaszoltál a kérdésemre. Jól vagy? – a megismételt érdeklődés már megenyhített, és sóhajtva bólintottam.

- Ez nem volt túlzottan meggyőző. Hogy hívnak? – kénytelen voltam most már erre a kérdésre is felelni.

- Az osztálytársad vagyok, talán ezért lehetek ismerős. A nevem Sarah Griffith.

- Sarah Griffith? – a név látszólag meglepte – Te írtad azt a cikket az iskolaújságban. – kissé dühösen reagáltam a megállapításra:

- Nem, a cikket nem én írtam! Én csak a házi feladatot készítettem el irodalom órára, amit valaki a tudtom nélkül rakott az újságba.

- Ne idegesítsd fel magad! Szerintem az illető jól tette, hogy elküldte az iskolai lapoknak a fogalmazásod. – furcsa mód szavai annyira megnyugtatóak voltak, és őszintének tűntek, hogy beletörődtem a nemrég ért váratlan meglepetésbe.

- Talán igazad van. De – és miközben már ezt kezdtem ecsetelni, a Drew számára hazafelé vezető úton lépkedtünk. Drew ugyanis Phoenix-ben lakik, sajnos nem túl közel az iskolához, így egyre jobban elmerültünk a beszélgetésben.

- De így még több bámuló tekintet fog érni az iskola folyosóján, az osztálytársak között, vagy akár a buszmegállóban.

- Miért bántanának? – Drew tekintete most kérdőn szegeződött rám.

- Vannak emberek, akik nem képesek elfogadni a másikat olyannak, amilyen.

- Pedig az eddigi beszélgetésünket tekintve szerintem nem vagy bolond, sőt örülök, hogy nem tartozol az osztálybeli hibbant libák közé. – bevallom, hogy ez a kijelentése kissé megmosolyogtatott. Némi csend után Drew megállt, jelezve ezzel, hogy hazaért.

- Sajnos nekem most búcsúznom kell. Hétfőn látjuk egymást. És ha megfogadsz egy tanácsot, azt javaslom, írj, mert nagy tehetséged van hozzá. – még egy intéssel toldotta meg az elköszönést, én pedig egy kisebb – de annál őszintébb – mosollyal reagáltam, majd egy intés után sarkon fordultam.

            Lassan sétáltam vissza az iskola előtti buszmegálló felé, ami akkorra már szerencsére szinte teljesen üres volt. Az iskolabusz elvitte már a diákokat, de a Phoenix és Wickenburg között közlekedő busz még jár erre párszor. Leültem az utcán magányosan álldogáló padra, és gondolataim kesze-kusza hálóinak végeláthatatlan nyüzsgésére bíztam magam. Temérdek gondolat cikázott a fejemben a mai nappal kapcsolatban. Egy részük az újságban megjelent házi feladatom felé kalandozott, míg a többi a Drew által tanácsolt dolgot vitatta. Drewt félreismertem. Kellemesen csalódtam benne, és ez jó érzés. Sosem gondoltam volna, hogy majd egy nap pont vele fogok sétálni, és komoly témákról beszélni. Tulajdonképpen egyáltalán azt sem sejtettem, hogy iskola után valami oknál fogva maradjak Phoenix-ben. Mindig is igyekeztem a lehető legkevesebb, és csak a szükséges időt itt tölteni a városban. Még mindig nem értek egyet azzal, hogy örülnöm kellene a cikk megjelenésének. Elég gondom volt eddig anélkül is, hogy feltűnő dolgot műveltem volna bármikor, akkor most ezután mire számíthatok? Remélem, nem lesz sokkal nehezebb, mint eddig. Valami megváltozott… Normális esetben nem állok szóba senkivel az iskolában, vagy ha mégis, akkor az is csak azért van, mert beszéd nélkül nem fogja fel az illető, hogy nem vagyok kíváncsi rá. De most az inspirált a társalgásra, hogy végre valakit érdekelt, mi van velem. Meglepő volt ilyet tapasztalni, és sosem hittem, hogy egyszer meg fogok nyílni egy ember felé. Még a szüleim sem tudnak sokszor szóra bírni. Viszont, ha az iskolában is keresni fogja Drew a társaságom, könnyen lehet, hogy a többiek rá is rosszalló pillantásokat fognak vetni. Azt pedig nem akarom. Végül a tanácsát átgondolva, lehet, hogy megfogadom, és az írás lesz az egyetlen társam, aki meghallgat, megért, és nem adja tovább senkinek, amit írok. Bár a mai napot nézve, úgy látszik már a papír sem elég megbízható. Lehet, hogy a sors keze van ebben is? Ha a házi feladatom nem kerül az újságba, ma nem beszélgetek Drew-val. Magamtól pedig eszembe sem jutott volna, hogy írjak.

            Egy sóhajjal zártam le az elmélkedést. A busz dudálása miatt ki kellett szökjek a gondolatok világából, és sajnos a valóság szürke jelenébe csöppentem újra.

Folytatása következik