Reggel arra ébredtem, hogy a barlangban egyedül feküdtem. A tűz kialudt. Így, nappali fénynél tájékozódni is tudtam. A hűvös barlangban sem fáztam, mert a köpönyeg felét valaki a hátamra borította, amíg aludtam. Bizonyára Sébastienne... - tehát valóban nem álmodtam. Tényleg itt vagyok a démonok között, és az emberi világ tűnik egyre inkább álomnak.
A bejárat előtt beszélgettek. Felismertem a tigrisdémon hangját, meg egy másik férfihangot, ami valahonnan szintén nagyon ismerősnek tűnt. Nem hallgatóztam, de mégis hallottam: rólam volt szó.
- Valóban ő lenne az, Arestin barátom? Biztos vagy benne?
- Természetesen. Csak megismerem a húgomat, hiszen az emberi világban is részben, az erőmmel mellette voltam. Visszatért, és idővel, ha átalakul, teljesen önmaga lesz. Ő Lady Alicia.
- Hm... külsőre tényleg nagyon hasonlít a hercegnőre, de nincsen semmilyen képesége. Halandó. És nem emlékszik semmire a múltunkból - hallottam a gyönyörű démon kissé fájdalmas hangját.
"Hercegnő? Én?! Ez valami újabb vicc? Mindegy, kíváncsi vagyok az állítólagos bátyámra..." - Felkeltem a köpenyről, és szép lassan kisétáltam.
- Jó reggelt! - köszöntöttem a két férfit, akik elképedve bámultak rám. Oh... anyám! Sébastienne még annál is sokkal fantasztikusabb pasi, mint ahogy a gyér éjszakai fényben láttam! És a bátyám - ő sem marad el mögötte! Ruhája, fegyverzete hasonló volt a Tigriséhez, de a fekete öltözék fölött mélybordó páncélt viselt arany díszítéssel. Tépett, fekete lobonca a derekáig ért úgy, hogy hátul összefogta. Büszke, szép arca láttán ledöbbentem. Valóban nagyon hasonlítottunk egymásra, de neki az arca két oldalát két pár bordó sáv díszítette, és a szeme is egészen sötét vörösbarna volt...
"De mit bámulnak ennyire rajtam?!" - Kezdtem ideges lenni...
- Most mi a fene bajotok van? Ennyire rémisztő vagyok?! Tudom, ma még nem fésülködtem, de az nem lehet ennyire bénító látvány - törtem ki.

- Tényleg a húgod. Egy vadmacska. - Sébastienne ezt Arestinnek címezte, nekem pedig csak egy olyan mosollyal válaszolt, amitől - épp hogy el nem olvadtam. Megpróbáltam nem elpirulni, ami majdnem sikerült...
Arestin is elmosolyodott, odajött hozzám, és megölelt:
- Végre, újra itthon találkozhatunk, húgocskám!
- Húgocskám?
- Tudom, hogy az előbb már ébren voltál, és hallottad a beszélgetésünket, ezért is szólítottalak így. Gondoltam, ezek után nem fogsz meglepődni a megszólításon.
-Jól van, elfogadom, hogy Te a bátyám vagy, bár odahaza Angliában már van kettő... Megtudhatnám, mi ez az egész? És hogy mi volt annyira érdekes rajtam az előbb?!
- Óh... csak meglepődtem, még szebb vagy, mint régen - válaszolt a bátyám. - Ja, hoztam neked néhány, utazáshoz alkalmas váltóruhát, Alicia! Át tudsz öltözni - nyújtotta nekem a hátizsákféle táskát.
- Köszönöm, de akkor fürödni is szeretnék. Lordom, te emlegettél valami meleg forrást tegnap - fordultam az ezüsthajúhoz.
- Máris megmutatom, hol találod, Lady Alicia! - bólintott.
A kis patak mentén indultunk el az éji szállásul szolgáló barlang mögötti sziklákhoz. Egy szűk hasadékon áthaladva egy zárt kőkatlanba jutottunk. A szabálytalan alakú szurdok alján kristálytiszta víz csillogott.
- Köszönöm - néztem rá kísérőmre, aki megint rám villantott egy olyan mosolyt, hogy a szívem bolondul ugrándozni kezdett, majd a démon távozott, hogy fürödni tudjak.
Amint egyedül maradtam, lehúztam magamról a ruháimat. Belegázoltam a kellemesen langyos vízbe. A legmélyebb helyen le tudtam ülni úgy, hogy a fürdő a nyakamig ért. Nekitámasztottam fejemet egy kis, kiálló szirtnek, ami apró szigetként állt a tavacska közepén. Bátyám még illatszerekről is gondoskodott. Míg üldögéltem a természetes fürdőmedencében, ismét a történteken gondolkodtam: Ezek szerint tényleg démon vigyázott rám mindig. Arestin, a bátyám. Minden kis titkomat ismerte... Mit szólhatott, amikor állandóan dacoltam vele, és ellentmondtam neki, míg ő megpróbált engem megvédeni másoktól és önmagam butaságaitól?! Most már teljesen értettem az ellentétes, állandóan harcoló lelkem titkát... A  szívem a saját lelkiismeretemmel és Arestin erejével is küzdött. Mennyi vívódás előzte meg azt, hogy Philippe-nek mit válaszoljak... Arestin előre megmondta őrző démonomként: a barátom csak arra hajt, hogy bekerüljek a gyűjteményébe. Mennyire igaza volt, és én mégsem hittem el! Aztán - amikor a fiú olyan jellegű - közeledését visszautasítottam, és elhagyott, még Arestint is bántottam  gondolatban. Pedig jobban vigyázott rám, mint azt bármikor is gondoltam volna.
"Biztos vagyok benne, hogy most is azt teszi, a szívdöglesztő barátjával együtt... Ja, ha már a tigrisdémonnál tartunk... különös, hogy más férfi mellett soha nem éreztem még ezt, mint Sébastienne mellett: biztonságot, megnyugvást, és valami furcsa, forró vibrálást - mindezt úgy, hogy alig fél napja találkoztunk össze. Persze, eszem ágában sincs ezt elárulni senkinek... Kettő igazi démont kaptam egy helyett ebben a csodásan "civilizálatlan" világban..."

Mire idáig jutottam elmélkedésemben, hirtelen valami furát érzékeltem, amit nem tudtam másképp megmagyarázni, mint jelenlétet.
Oldalról, kissé a hátam mögötti partrészről megszólalt egy gúnyos hang:
- Na lám csak! A hercegnő. Milyen kedves, hogy teljesen védekezésképtelen, és még csak nem is vigyáznak rá...
- Ennyire gyenge lennél, hogy észre sem veszel minket? Vagy csak az érzékeid csalnak, Blackheart?! - válaszolt hasonló hangnemben a bátyám, aki már ugrásra készen állt mellettem, a kis sziklaszirten, amihez eddig támaszkodtam.
- Hugi, kapd ezt magadra, nem baj ha vizes lesz, csak minél gyorsabban érj ki a partra, Sébastiennehez! - nyújtotta le nekem a köpönyegét a vízbe. Azt tettem, amit mondott. Amint kiértem, az ezüsthajú már ott várt. Védelmezőm ölbe kapott, és a levegőbe emelkedve
villámgyorsan kivitt a sziklakatlanból. A barlang előtt értünk földet.
- Lady Alicia, itt a parton hagyott holmid. Odabent át tudsz öltözni, a bejáratot pedig védeni fogom - nyújtott át pár ruhadarabot, majd felvette démoni alakját, a gyönyörű, fehér királytigrisét.
- Köszönöm! Tudod, Lord Sébastienne, mielőtt megjelent volna az a démon, éreztem valami furcsát. Azt, hogy közeledik valaki...
- Óh... ez azt jelenti, hogy kezd visszatérni a démoni erőd. Persze, nem lehet előre tudni, mennyi időbe fog telni - morogta válaszul, de inkább dorombolásnak hatott. - Menj, mert megfázol.
- Megyek, köszönöm! - simítottam végig selymes sörényén, mire zöld-arany szemei furcsán megvillantak. Mielőtt tekintetem válaszolt volna neki, sürgősen eltűntem a barlangban.
A bátyám által hozott holmik pontosan az én méretemre készültek. Volt köztük két-három testre simuló nadrág, meg derékban húzott tunika... Kiválasztottam egy fekete nadrágot egy halványzöld felsővel. Hajamat összefogtam a fejem tetején, lófarokba. Lábaimra hasonló rövid, fekete csizma került, mint a társaimé. A többi holmimat bedobáltam a hátizsákba, majd kióvakodtam a barlang bejáratáig. Eközben újra megéreztem valamit, de képtelen voltam azt beazonosítani. Így csak bent, a bejárat mellett a sziklafalhoz lapultam.
Odakint üvöltés reszkettette meg a levegőt. Majd még két másik - a támadók többen voltak. Félelmemet jeges nyugalom váltotta fel.

"Valamit nekem is tennem kell!" - Forró hullám szaladt végig gerincemen. Nagyon furcsa érzés volt.

Valami megváltozott bennem. Észlelni kezdtem. Négy személy volt a barlang előtti kis tisztáson - a démon lord mellett három rosszindulatú idegen, akik a bőrünkre pályáztak.
Azt is érzékeltem, hogy bátyám a Blackheart nevű démonnal még mindig harcolt a kis tónál. Arestin elterelte rólam ellenfele figyelmét, hogy elmenekülhessek...

"Kedves megtalált testvérem! Nehogy bajod essen! És a Tigrisemnek sem..." - gondoltam.
Végignéztem magamon: villódzó aranyszín aura vett körül, kezeimen karmok nőttek. Megdöbbentem, de csodálkozásra nem volt időm - tudtam, hogy nagy bajba kerültünk, és hogy kísérőimnek képes leszek segíteni.