Még mindig csukva tartottam a szemem. Egyre szűkülő gyomorral ültem, és nem tudom izgultam-e valaha is ennyire bármiért, vagy bárkiért. Magamért biztosan nem, pedig tizedik éve azt próbálják megtanítani, hogy csak te vagy a fontos saját magad számára.

Egyre nagyobb hangzavar kerekedett. Először, néhány másodpercnyi várakozás után, felbolydultak a diákok, majd az idősebbek elkezdték kántálni Zsófi nevét. Feszültebb és feszültebb lettem, míg nem kinyitottam a szememet, és azt láttam, hogy már mindenki áll körülöttem. Én is felpattantam, és kicsit lábujjhegyre emelkedtem, hogy tökéletesen láthassam Flóra arcát. Ezen elfoglaltságom hevében, már csak azt vettem észre, hogy síri csend telepszik a színházteremre, azt nem, hogy Pataki igazgató úr, mikor adta meg a jelet, a hallgatásra. Szája elé emelte a mikrofont, én szám elé emeltem kezeimet.

- Tehát, a győztes nem más, mint… Kandisz Flóra!

A hatalmas tapsviharban elveszett a belőlem kitörő sikítás. Ugrándozásunk közben összeölelkeztünk Magdával, majd Beával. A színpad felé kaptam tekintetemet, és láttam amint Flóra tenyerével háromszöget formálva, kezeit szája és orra előtt tartja. Meg mertem volna esküdni rá, hogy könnycseppeket látok az arcán, mikor éreztem, hogy nekem is valami meleg, és sós érte el szám szélét. A meghatottságtól megeredtek könnyeim, melyekkel nem törődve, barátnőimmel együtt próbáltunk kitörni a tömegből, hogy eljussunk az öltözőkhöz, ahol vélhetően megtalálhatjuk Flórát később.

Alig álltunk egy perce az ajtó előtt, mikor Flóra rákanyarodott a folyosóra. Amint meglátott minket, futásnak eredt. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy az elkövetkezendő tíz perc nem szólt másról, mint az ölelkezés. Menthetetlen volt, hogy Flóra a nyakamba ugorjon, és ha már így történt a fülébe súgtam:

- Ugye megmondtam, hogy te vagy a legjobb!

Nem válaszolt csak a szemembe nézett majd elnevettük magunkat és végül már körülöttünk is ment a nagy vihorászás.

*

- Hmmmmrrr… - nyújtózkodás közben, valami morgásszerű hangot hallattam.

- Milyen nap van? – fordultam Eszterhez kómás fejjel.

- Kedd. – eltartott néhány másodpercig, míg felfogtam, hogy mit mond. Ennek két oka volt. Egy, hogy a válasz jobban hasonlított valami nyammogásra, mint szóra, kettő, pedig, hogy az agykapacitásom, ilyenkor reggel, közvetlenül az ébresztő csengő után elég gyenge.

Lassan kezdtek visszatérni az emlékek, és gondolatok a tegnapi nappal kapcsolatban. Hiszen még huszonnégy óra sem telt el az óta, hogy Flórát az iskola legjobb balett táncosává avatták. Újfent elmosolyodtam a visszajátszott emlékkép hatására.

Mire a negyed hetes csengetés abbamaradt, én már az ágyam szélén ültem. Lassan eresztettem le lábaimat a talajra, és indultam meg szekrényünk felé. Magda még mindig forgolódott az ágyában, így én nyugodtan válogathattam. Senki sem akar büntető munkára menni, ezért inkább hatalmas rendet tartunk a szekrényekben, ami ilyenkor jól jön, hiszen ha már egyszer sikerült eldöntenem, hogy mit akarok felvenni, akkor nem kell sokáig kutakodni. Hamar rá is bukkantam sokzsebes, keki nadrágomra, és halványsárga pólómra. Szépen de lazán illeszkedtek a ruhadarabok testemhez. Ezt szerettem. Nem jó, ha valami kényelmetlen.

Hajamat magas copfba kötöttem, majd kontyba tekertem, és kimentem a folyosóra, hogy átbandukoljak a fürdők valamelyikébe.

Mosakodás után, kicsit felfrissülve tértem vissza a szobába. Magda még mindig ágyban volt, néhány felsőbb évessel egyetemben, de ők sem szoktak foglalkozni velünk – túl jól sikerült a nevelés -, így mi sem nagyon törődtünk az ő dolgaikkal. Odasétáltam legjobb barátnőm ágya mellé, és ébresztgetni kezdtem.

- Magda! – megráztam a vállát, amire felmordult. – Ébredj! Húsz perc múlva gyülekező. – megdörzsölte, majd kinyitotta szemeit, és végül felült. Félmosolyra húztam a szám, és visszasétáltam saját ágyamhoz, hogy Bea példáját követve, nyugodt figyelemmel kísérjem a későn kelők kavarodását.

Húsz percen keresztül bámultam magam elé, mikor megszólalt a gyülekezőt jelző csengetés. Még mindig csendesen megindultam a többiekkel együtt a nagyterembe.

Az ellenőrzés ugyan olyan unalmasan zajlott, mint bármikor máskor. Azonban igazgató úr még jelezte, hogy mondani szeretne valamit, így hát mind fenntartottuk a csendet.

- Tegnap a balett verseny lezárult. Kandisz Flóra, iskolánk legjobb balett táncosa ezen túl fel lesz mentve a táncórák alól, és az egyik balett oktató csak vele fog foglalkozni. A városi, és egyben megyei döntő két hét múlva lesz, egy szombati napon. Azok a diákok, akik legalább egy héttel előbb megjelennek irodámban, kaphatnak engedélyt a kijárásra ezen a napon, és elmehetnek megnézni a versenyt. – ezen a ponton egy egészen apró, talán a légy zümmögésével azonos, izgatott moraj keletkezett. Flóra egészen elpirult. A pirosas árnyalatot akkor fedeztem fel, mikor mosolyogva rápillantottam, jelezve, hogy mindenképpen ott leszek. Ebben a pillanatban Pataki Zsolt arcvonásai felett a szigor vette át a hatalmat, és hirtelen felemelt kezének mutató ujját a plafon felé tartotta. – Azonban vannak kivételek. Ne felejtsék el azt a bizonyos előadást. A 9.-es mambo koreográfiát fogják ott előadni. – már éppen kezdtem fellélegezni, hogy a kivételeket nem ránk értette, mikor… - Továbbá a 10. évfolyamról, akiknek a választott tánca a hastánc azok sem mehetnek sehová a gálán kívül. – gála? Na ne! Én imádom a hastáncot. Mikor három évvel ez előtt bevezették, rögtön leadtam a rockyt és elkezdtem ezt, de most a pokolba kívánom. Annyira szerettem volna elmenni a megyei fordulóra, erre most itt van ez a hastáncgála.

A teremben egy kis felhörrenés után, ismételten elcsendesedett mindenki.

- Két alkalmuk van még a felkészülésre, és tekintettel arra, hogy ezek pénteken vannak, egy órával meg lesz hosszabbítva mindkettő. Első komolyabb színpadra lépésük lesz ebben a műfajban, és ezt tiszteletben tartjuk, olyannyira, hogy új ruhákat fognak kapni. – ez nem tudott vigasztalni. Flórára, majd Magdára pillantottam, és láttam, hogy ők is csalódottak. Az osztályunkból csak Kata, meg én választottuk a hastáncot, a csoport többi tagjai, az évfolyam másik osztályaiból valók. – A többiek elmehetnek! A 10. osztályokból a hastáncosok maradjanak itt, hogy méreteket vegyünk.

Végignéztem, ahogy a többiek elvonultak órára, majd egy szomorú sóhajjal nyugtázva helyzetemet, fordultam vissza és álltam be a sorba. Később, ahogy egyre közelebb keveredtem a méregető tanárhoz, már átkoztam magam, amiért hagytam, hogy lesújtottságom elragadja figyelmemet. Naná, hogy Sarló Edit sorába álltam be… Várni úgy, hogy elkerülhetetlen, még rosszabb volt.

Mikor oda érkeztem, nem szólt egy rossz szót sem, csupán szokott keménységével adta az instrukciókat, hogy merre forduljak, hogyan álljak, és hasonlók. Ezen meglepődtem, hiszen ahányszor csak a szeme elé kerülök, minimum egy dolgot kritizál rajtam.

- Nem fér az eszembe, hogy egy ilyen sovány lánynak, hogy jut eszébe az, hogy hastáncos legyen. – morogta orra alá, miközben jegyzetelte méreteimet. Keserű félmosolyra húztam a számat. Nem is tudom miért gondoltam, hogy most megúszom. Ami pedig a soványságot illeti: vannak nálam sokkal rosszabbak, arról nem is beszélve, hogy ha nem lenne ilyen az alakunk, vagy ennyi a súlyunk akkor búcsút mondhatnánk ennek az iskolának.

- Hagyjad csak Edit! – a hang irányába kaptam a fejemet. A másik sort méregető, Tóth Tímea hastáncoktató, „kelt védelmemre”. – Nézze meg például ezt itt. – fejével az előtte álló lány, Heni, felé intett. – Dorottya kisasszony legalább ott gömbölyű ahol kell, még akkor is, ha derekát körbe tudom fogni két tenyeremmel. – Az állítás igaz volt, nagyjából, de ezen azért meglepődtem. Sarló tanárnő, csupán mordult egyet, és jelezte, hogy elmehetek.

Lassan battyogtam a terem felé, matematika órára.

*

Flórát már csak a tanítási idő alatt láttuk, és akkor is csak az órákon, mert minden szünetben kereste valaki, különböző indokokkal. A nyakán volt a megyei forduló, ahogy nekünk is a gála. Olyannyira, hogy már csak egyetlen napunk maradt.

A reggeli sorakozónál bejelentették, hogy ma fél háromkor kell megjelenni a másik épületben, a hastáncosoknak, mert megérkeztek az új ruhák.

Tűkön ülve vártam a pénteki hetedik – történelem – óra végét. Szinte futva igyekeztem le az ebédlőbe, annak ellenére, hogy pontosan tudtam: van még egy egész órám.

- Annyira rossz, hogy nem tudsz jönni holnap a megyeire. – Magda sajnálkozva tekintett rám, az ebédlő asztal túloldaláról.

- Igen, én is sajnálom, de majd telefonon tartjuk a kapcsolatot, hogy mindenről tudjak, ami ott történik, és ránk nézve fontos.

- Ez csak természetes.

- És bátorítsátok Flórát helyettem is. Hányan is jutnak tovább az országos versenyre?

- Az első kettő. – bólogattam, mintha csak azt mondanám: értem.

Bármilyen szomorú is az eset, hogy nem mehetek Flóra versenyére, nagyon lekötöttek a saját dolgaim. Lehet mondani, hogy önző vagyok, elvégre ezt nevelik belém, amióta csak az eszemet tudom. Nem bírtam kiverni a fejemből az új fellépő ruhák gondolatát. Nagyon izgatta a fantáziámat, hogy vajon az enyém milyen lesz.

Minden percet végig kísértem az órán, és öt perccel fél előtt, felpattantam, hogy minél hamarabb ott lehessek. Kata is csatlakozott hozzám.

- Annyira izgulok, hogy milyenek lesznek! – valóban izgatott tekintettel nézett rám, és én biztosítottam afelől, hogy érzéseim nekem is hasonlóak.

Még higgadtságot színlelve lépkedtünk át a zebrán, majd szinte futva vetettük be magunkat a szemközti épületbe. Egyenesen a második emeleti folyosó felé vettük az irányt, és nagy hévvel nyitottunk be a 24. sorszámú terembe.

Már majdnem mindenki ott volt, és a hatalmas kavarodásban alig látszódott a lényeg: a ruhák. Néhányan már föl is próbálták sajátjukat, de még mielőtt jobban megszemlélhettem volna őket, a tanárnő lépett oda mellénk.

- Boldizsár Katalin… öné a tizenkettes számú ruha. Ha minden igaz a harmadik bordás falra felakasztva.

- Köszönöm tanárnő! – Kata izgatottan rohant el a megadott irányba.

- Mikes Dorottya, az öné pedig a hatodik bordás falon lévő, nyolcas ruha.

- Köszönöm. – kicsit kisebb tempóban ugyan, mint Kata, de azért a normálistól lényegesen gyorsabban haladtam ruhám felé.

Fekete nejlon zsákkal letakarva, hatalmas nyolcas számmal a jobb felső sarkán megtaláltam az új hastáncos ruhámat. Remegő kézzel hámoztam ki a fekete zsákból, és egyszerűen elállt a lélegzetem. Fényes, egészen könnyű, selyemből volt a szoknya, és a melltartó alapja is, bár az nem látszott. A távol keleti lemenő napfényre oly emlékeztető narancssárga színű, piros övvel díszített, gyönyörű ruhám láttán lélegzetem is megakadt. A piros öv is narancssárgás-aranyos díszítéssel volt behúzva, és ott lógtak az elmaradhatatlan, csilingelő érmék. A melltartónak is, ez a keményebb piros anyag adott tartást, ugyan olyan díszítéssel, mint az öv, és szintén a hasam tájékára lógó érmékkel. Az a kis kendő, ami fülem mögül kiindulva, orrnyergemre támaszkodva ad majd takarást arcom alsó felének a koreográfia egy részében, ugyanolyan színű volt, mint a szoknya. Ami még eszközként szerepel, egy nagy kendő, narancssárga-piros színátmenetekben pompázott. Egyszerűen ellenállhatatlanul gyönyörűnek találtam a viseletet, és alig vártam, hogy fölléphessek benne másnap.

- Takarják el arcukat, és vegyék magukhoz a nagy kendőket. Elpróbáljuk néhányszor a műsort, hogy megszokják az új tartozékokat. – Tóth tanárnő utasításai fele annyira sem hangoztak fenyegetőnek ránk nézve, mint amennyire azok voltak, de erre csak másnap reggel jöttem rá.

Szombaton csupán indokolt esetben kell korán kelni, ezért én jó diáklányhoz méltóan kellőképpen sokáig aludtam. Mikor azonban felébredtem, és megpróbáltam felkelni, hirtelen hatalmas fájdalom hasított csípőmbe.

- Jó reggelt! – Kata hangját hallottam valahonnan a szoba másik részéből. Körül néztem, és egy pillanatra elcsodálkoztam azon, hogy nincs itt senki. – Mindenki elment reggel Flórával. – sietett a válasszal, látva megilletődöttségemet.

- Oh, értem. Minek mentek el ennyire korán?

- Eléggé sokan vannak, a verseny kora délelőttől zajlik, kábé délután négyig, utána fél óra szünet, majd eredményhirdetés.

Bólogattam, elfogadva a választ, miközben megkérdeztem saját magamtól, hogy vajon mikor lett Kata ennyire jól informált. Biztosan felébredt a reggeli zajokra, ellentétben velem, és akkor mondták el neki. Ahogy felültem, és lelógattam lábamat az ágyról, eltorzult arcom a fájdalomtól.

- Neked is izomlázad van, mi? – szenvedő arccal bólogattam, majd kinyögtem:

- Igen.

- Tegnap elpróbáltuk NÉHÁNYSZOR azt a nyüves táncot. – tetetett cinikusságától nevetni támadt kedvem. – Szerintem dolgozz rá egy kicsit. Én is azt csinálom már reggel óta. Egy kicsit hastáncolok, egy kicsit pihenek, és egyre jobb lesz.

- Komolyan? – elnyögtem egy kicsit a kérdés végét, ahogy felálltam az ágyról.

- Igen. Öltözz fel, és akkor folytatjuk együtt.

- Oké.

Magamra kapkodtam ruháimat, megmosdottam, összefogtam a hajamat, és nagyjából, hogy egész délelőtt nem csináltunk mást, csak rádolgoztunk az izomlázra.

Mikor lementünk az ebédlőbe, már egészen jól éreztem magamat, persze csak testileg, hiszen bántott a lelkiismeret Flóra miatt. Igazából az fájt, hogy még élvezem is azt amit teszek a szurkolás helyett. A csodás ruha, és a nagyobb szabású fellépés lehetősége elvenni látszott az eszemet.

Beérve a hatalmas helységbe, szinte megijedtünk annak ürességétől. Főleg tanárok, és inkább felsőbb évesek lézengtek ott, meg persze a hastáncos tizedikesek, és a kilencedikesek, akiknek egy mambo estet kell még tartaniuk.

Csendesen ebédeltünk, alig szólva egymáshoz, és akkor is csak ilyen általános dolgokat, mint mondjuk: „Finom az öntet, az aranygaluskán” meg hasonlókat.

A gyülekező ebéd utánra volt kihirdetve, az aulában, ruhákkal együtt. Felsiettünk még a kollégiumba Katával, és felkaptuk már előre elkészített csomagunkat, és ruháinkat. Vetettem egy pillantást még csodás öltözékemre, majd ráhúztam a zsákot, és már vittem is.

Lent az aulában egy kis csapat álldogált, akikhez mi is csatlakoztunk. Nem vagyunk sokan hastáncosok, így nem említhetek semmiféle hangzavart, csupán egy kis dongást, ami még a hatalmas üres tér visszhangjában is csak morajlásnak hatott. Éppen begördült a busz az épület elé, mikor megjelent Tóth Tímea tanárnő, és Kolozsvári Zita, az iskola egyik sminkese.

- Hölgyek, egy kis figyelmet kérek! – rögtön elhallgattunk, de hát egy tizenkét fős csapatot nem is volt nehéz szótlanságra bírni, a másodperc töredéke alatt. Más iskolában. De itt még egy tizenkétezres létszámú tömeg elhallgattatása sem tartott tovább. Mind jól ismerjük a szabályokat.

- Amint láthatják a busz megérkezett, arra kérem magukat, hogy egyesével hagyják el a bejáratot, létszám ellenőrzés céljából.

Így is tettünk. Katával ültem a buszon, és egyébről sem csacsogtunk, csak a ruháinkról meg a fellépésről. Be kell ismernem, hogy izgulok. Nem igazán volt még alkalmunk nagy közönség előtt szerepelni ebben a műfajban. A városnak ezen részét nem ismertem igazán. Vidékről küldtek fel a szüleim tanulni ide. Hosszú, ismeretlen utak után, azonban felvillant előttem a Művészetek Palotája. Nem tudom milyen okból jutottak arra az elhatározásra, hogy egy keleties estet tartanak, de jó ötletnek találom.

Kiszálltunk a buszból, és fegyelmezett sorban indultunk meg a színház felé. Lenyűgözött a látvány, pedig ha az utat idefelé nem is ismertem meg, ezen a helyen nem először járok. Eddig mindig csak közönség voltam, de most én leszek az előadó. Ezért érdemes ezt csinálni, ezért érdemes kiállni azt a zsarnokságot, ami az iskolában folyik, hogy megélhessem ezeket a pillanatokat.

A művészbejáró felé vettük az irányt, de a hatalmas, gyakorlatilag üvegből épült falon át, már láttam, hogy az előcsarnok egészen másképp néz ki, mint azelőtt. A hangulat, a világítás, a díszítés, és minden egyéb igazodik a mai estéhez.

Az elrejtett kis hátsó ajtón belépve, máris egy hosszú elkanyarodó folyosón találtuk magunkat. A falon mindenhol egyesületek, előadásokból kiragadott pillanatképek, volt és jelenlegi táncosok, fénykép formában lógtak. A kanyar után a folyosó kiszélesedett, és egy kis aulaszerűségben ért véget, csak hát sokkal kisebb volt, viszont megszámlálhatatlanul sok ajtó nyílt innen. Mindegyikre ki volt ragasztva egy cetli. Megkerestük a hastáncosok feliratot és benyitottunk a helységbe. Egészen picit talán még ki is nyílt a szám, éppen csak annyira, hogy akaratlanul is látszódjanak fogaim. A látvány egyszerűen csodálatos volt. A hatalmas öltöző egyik falán végig padok, és akasztók húzódtak, a másik felén pedig tükrök, asztalok és székek. Egy ötven fős egyesületet is kényelmesen el lehetett volna szállásolni ekkora helyen.

- Kezdjenek el öltözködni! Egy óra múlva színpadon kell állnunk. – kaptuk az utasítást és az információt éppen azokban a pillanatokban, amikor lepakoltunk. Vetkőzni kezdtem, majd lehúztam a zsákot ruhámról. Óvatosan vettem kezembe, és öltöttem fel. A fellépésen ugyan mezítláb leszünk, de én elhoztam egy kis topánkát, hogy addig se fázzak fel. Ezzel nem voltam egyedül.

- Henriett, jöjjön! Maga lett kész legelőbb, így magát sminkelik elsőként. – Heni bólintott, majd beült a székbe, ami mögött Zita elhelyezkedett. Általában ő sminkelt minket. Bár a tanárok ellenezték, összetegeződött velünk, mivel ő is még csak húsz éves.

Gyorsan elkészült egy-egy smink, ezért szerencsére nem kellett sokat várnunk. Éppen fésülködtem az egyik tükör előtt mikor a tanárnő rám szólt:

- Dorottya! Maga jön! – beültem a székbe, és becsuktam szemeimet. Hallottam, hogy a többiek is közelebb lépkednek, és leülnek, a padra. Hamar rájöttem, hogy ezt Tóth tanárnő kérésére tették, mert amint teljesen elcsendesedtek, rögtön nekilátott mondandójának:

- Ne felejtsék egy pillanatra sem, hogy mit tanultak. A hastánc a csábításról szól. Első sorban mozgásukkal kell megigézni az embereket, és most a férfiakra gondolok ez alatt, de a szem az, ami még hatalmas szerepet játszik. Legyen kifürkészhetetlen, mély és csábító a pillantásuk. Szemeljenek ki egy valakit, és várják, amíg magukra néz, majd kezdjék el bűvölni.

Ebben a pillanatban hírtelen kinyitottam szemeimet, és egy egészen másik lányt láttam magam előtt. Arcom színe enyhén barnára váltott a rengeteg csillámportól. Szemeimet erős fekete körvonal kontúrozta, és amúgy sem rövid szempilláim háromszor hosszabbnak tűntek, mint valaha. Ha egy kiló festék nem volt rajtam, akkor egy gramm sem. Meglepetten bámultam ezt a lányt a tükörben, még az után is, hogy helyet foglaltam a többiek között a padon.

Fel sem tűnt, hogy már csak egyetlen lány volt hátra a sminkeléssel, ezért kicsit hirtelen ért, és nehezen ocsúdtam föl, újfent tanárnőm szavaira:

- Tegyék arcuk elé kisebb kendőjüket, a másikat meg vegyék magukhoz! Indulunk!

*

A felkonferáló szövegéből egyetlen szót sem értettem, de mikor a közönség tapsolni kezdett, már tudtam: itt az idő. Remegő lábakkal lépkedtem a sötét színpad felé, és álltam be a tánc elejére. Kigyúltak a fények. Az enyhe narancssárga és piros hangulatvilágítás csak jobban kiemelte karaktereinket. Háttal álltam a közönségnek és kitártam két karomat, hogy kifeszítsem színesen pompázó kendőmet. Néhány kecses mozdulat, és már meg is fordultam a közönség felé. Rengeteg ember gyűlt össze, de már nem ijedtem meg. Ez nem a legnehezebb tánc a világon. Közelebb lépkedtem a színpad széléhez, csípőmet gyors mozgásra bírva a mozdulatsor közben. Egy utolsó gyors forgás, és a kendők gazdáik mellett landoltak. Nem voltam rossz előadó, és megpróbáltam megfogadni a tanárnő szavait.

Feltűnt egy férfi, aki engem nézett. Nem lehetett túl idős, talán húsz-huszonegy éves, így nem találtam nagy bűnnek, ha rajta próbálom ki színészi képességeimet. Elvégre öt, maximum hat év lehet közöttünk, és én sem úgy nézek ki éppenséggel, mint egy átlag tizenhat éves lány. Rövid szőkés haja és talán barna szemei voltak. Nem abba a fajtába tartozik, akit minden második nő észrevesz, mégis volt benne valami. Valami egészen megmagyarázhatatlan, ami tekintetemet rá vonzotta. Nem a tanárnő instrukciói vezettek bele szemei fekete forgatagába. Kisugárzása hatással volt rám, és nem bírtam hírtelen máshova nézni. Egy olyan kontaktus jött létre, amire nem számítottam. Tekinteteink összefonódtak, egymásba kapaszkodtak, és én már nem akartam semmit tenni ellene. Pillantásom olvashatatlan, és mély volt. Éreztem, úgy bűvölöm, ahogyan a kígyót szokás, közben nem feledkezve a tánc elemeiről. Lassan forogtam körbe, csípőmet rázva, és mire megint szembe kerültem a közönséggel, már nem volt arcom előtt a kendő. Ismét visszanéztem az idegen szempárba, ha lehet még megbabonázóbban, mint az előbb. Tudtam, láttam, játszadozok vele, és nem bánja, pedig lehet, hogy ő is tisztában van ezzel. Csak nézett, csak néztem, és már nem volt más, csak a zene, a mozdulatok és mi ketten.