Kirohantam rejtekemből, általános megdöbbenést keltve. Ösztönösen cselekedve az egyik támadó felé csaptam, mire karmaim végeiből tűzgömbök lövelltek ki. A démonnak mozdulni sem volt ideje, máris semmivé lett. Időközben az ellenfelek közül egy másik is elenyészett, a tigrisdémon jóvoltából, aki kihasználta a megjelenésem miatti meglepetést.
- Hercegnőm, ülj fel a hátamra! - nézett rám várakozón. Én rögtön ugrottam is. Az aranyszínű aura most már mindkettőnket körülölelt. A levegőbe emelkedtünk, én újabb tűzgömböket engedtem útjukra, miközben Sébastienne néhány késszerű karmát hajította a démon felé. Ellenfelünk a tűzgömböktől elugrott ugyan, de a kések közül kettő eltalálta. Mégis támadni próbált, de az
aranyszín védőburkon nem tudott átjutni. Sérülten lassabban mozgott, így újabb tűzesővel árasztottam el. Beborították a lángok. Üvöltve égett egy kupac hamuvá. Megnyugodva borultam tigrisem nyakára, belefúrva fejemet illatos sörényébe.
Közben a völgykatlanban is véget ért a harc. Bátyám ellenfele súlyos sebekkel megfutamodott, mert megérezte, hogy egyedül maradt hármunkkal szemben.
Sajnos Arestin is megsérült. Amint tigrisem földet ért, máris bátyámhoz rohantam. Sébastienne átváltozott és követett. Amikor meglátta barátja sebeit, kissé megkönnyebbülten szusszantott:
- Szerencsére nem túl súlyosak, csak legyengült. Beviszem a barlangba, ott ellátom.
- Sebastienne! Hol a húgom?! - nyögte testvérem, miközben barátja fölnyalábolta.
- Itt vagyok! - fogtam meg gyengéden bátyám kezét. Már az átalakulásomtól és a harctól kezdve világosan éreztem, csakis ő a testvérem, senki más. Az én észak-angliai  családom - bár szerettem őket - tovatűnt, mintha álom lett volna. Igazából mindig ide tartoztam. Néhány kisgyermekkori emlékem is halványan visszatért.
Bátyám megnyugodva sóhajtott, ahogy keze az enyémre kulcsolódott. Visszatértünk előző éjjeli szállásunkra, ami nagy meglepetésemre otthonosabbá vált, de ezt az előbbi támadásra figyelve eddig észre sem vettem... Testvérem elég sok holmit hozott magával, többek közt három könnyű, de meleg és puha takarót is. Gyorsan kényelmes fekhelyet készítettem belőlük, amin Arestin zavartalanul pihenhetett. Melléültem, elsimítottam arcából hosszú, fekete, kissé csapzott haját. Gyengéd szeretettel nézett rám:
- Végre, újra itt vagy közöttünk, démonhercegnő!
- Már tudom, hogy idetartozom. De nem emlékszem még mindig szinte semmire - néztem rá könnyes szemmel.
- Anyánkra és apánkra sem?
- Nem. Álmomban ugyan néha látok két halvány arcot, de nem tudom kivenni az arcvonásaikat. Pedig már tudom, hogy ők azok...
- Semmi baj, Aliciám, idővel minden emléked visszajön.
- Bocsánat, hogy megzavarlak benneteket a beszélgetésben! Ideje lenne meggyógyítani a bátyádat, Lady Alicia! Kérlek, engedd el a kezét, hogy csak őt érje az energiám, téged ne - nézett rám Sébastienne azzal az elbűvölő mosolyával.
- Máris, Lordom - húzódtam félre.
Ugyanazt tette, mint amikor a törött karomat gyógyította. Gyönyörű szemeit lehunyva, fejét lehajtva suttogott és összpontosított.
Kezeiből áradt a zöld fényű energia. Kis idő múlva abbahagyta, mert Arestin képes volt az öngyógyításra. Barátja csak felgyorsította a folyamatot, némi gyógyító erő átadásával. Így ezüsthajú társunk kevésbé is gyengült le, mint előző éjjel.
- Jól vagytok? - kérdeztem tőlük. A Tigrislord csak bólintott.
- Igen, de egy kevés pihenésre van szükségem - válaszolt Arestin. - Ma mindenképpen útra kellene kelnünk az otthonunkba. Nem lesz veszélytelen, bár Blackheart megfutamodott és legyengült. De van még más is, aki rád pályázik, hugi.
- Talán beavatnátok végre, hogy mi ez az egész?! Tudni szeretném, elvégre az én bőrömről van szó. Miért és ki akarja, hogy meghaljak?
- Néhány gonosz, hatalomra vágyó démon megtudott egy titkos jóslatot rólunk, hármunkról. Ezért félnek. Mindent elsöprő, galád uralomra törő terveiket, hogy a démonvilágot és az emberit is leigázzák, a Sötétség hatalmának átadva - veszélyezteted. Ha visszatér a teljes erőd, hárman összefogva olyan képességet fogunk birtokolni majd a jóslat szerint, amit egyetlen rosszindulatú hatalom sem képes legyőzni. Mivel kettőnkkel nem nagyon tudnak mit kezdeni, mert általában erőnk teljében vagyunk, ezért téged támadnak, amíg csak egy kis esélyt is látnak, hogy megöljenek, mert úgy a jóslat nem teljesülhetne.
- Értem. Mennyi időbe telik, amíg hazaérünk?
- Még repülve is három nap. Igénybe fogunk venni egy kis segítséget. Ültél már néhányszor lovon az emberek világában.
- Persze, hiszen tudod. De miért?
- Nemsokára megérted - kelt fel bátyám a takarókról.
- Mielőtt indulnánk, ennünk kell - szólalt meg az eddig hallgató álomlovagom, és a kezembe rakott egy adag ennivalót. Ahogy a kezünk összeért, éreztem, hogy elpirulok. Gyorsan lehajtottam a fejemet, és hajam takarásából sandítottam rájuk, észrevették-e, de ennek nem adták jelét.
- Köszönöm - mondtam halkan, és enni kezdtem. Két védelmezőm is evett, majd minden holminkat összerakva kimentünk a tisztásra.
Arestin egy kis sípot vett elő, és belefújt. Nemsokára forgószélszerű örvény keletkezett, ami gyorsan eloszlott. A helyén három gyönyörű ló állt. De micsoda lovak!
Éreztem, hogy démoni erő sugárzik belőlük. Tudtam, hogy szívességet tesznek nekünk, őket nem lehet igába fogva
kényszeríteni, mint néhány szerencsétlen - a másik világban élő - társukkal teszik az emberek...
Elbűvölve mentem feléjük. Különösen megtetszett az egyik, egy hollófekete mén. Gyönyörű barna szemét érdelődve függesztette rám. Odasétáltam a lovak elé.
- Szervusztok, szépségeim! - köszöntem nekik halkan. Mindhármuk fejét megsimogattam. Örvendező nyerítést kaptam válaszul.
Bátyám megmagyarázta, hogy még a telepátia-képességem nem tért vissza, ezért  nem értem a démonlovak beszédét. De azt nem lehetett félreérteni, ahogy a fekete mén az orrát a vállamhoz érintette.
- Engem választott? - kérdeztem meg a biztonság kedvéért társaimat.
- Igen - mosolygott rám Sébastienne. - Őket is elbűvölted. A neve Éjherceg.
- Hm?! Is? - néztem volna vissza rá, de már csak a hátát és a csodás haját láttam, amint a másik lóhoz lépett.
Felsóhajtottam, majd lovamhoz hajoltam:
- Megengeded, hogy a hátadra üljek? - kérdeztem, mire okos szemével rám nézett és meghajtotta a fejét.
- Köszönöm - simítottam végig szép ívű nyakán.
A fiúk hasonlóan udvariasan bántak a  másik két démonlóval, és nemsokára már a hátukon ülve száguldottunk észak-nyugat felé. Most is - mint mindig - élveztem a repülést, a száguldást, a szabadság érzését. Hajam versenyt lobogott Éjherceg sörényével. Egyik oldalra nézve bátyám fekete üstöke dacolt a széllel, miközben ő csibészes mosollyal nézett vissza rám.
A másik oldalamon a tigrisdémon zavarba ejtően igéző tekintetével találkozott pillantásom. Gyönyörű sörénye szinte úszott utána.

Napnyugtáig szakadatlanul haladtunk, majd egy hegyi tó partján álltunk meg. A nap fénye vörösre festette a vizet. Feltámadt az esti szellő, a víz és a környező fenyvesek illatát hozva magával. Csak álltam, és minden idegszálammal ezt a végtelen nyugalmat, a természet érintését érzékeltem.  Éjherceg a fejét a vállamhoz dörgölve köszönt el tőlem. Megsimogattam. Majd visszatér, ha a bátyám hívja...
A tóparttól nem messze telepedtünk le.  Nemsokára már ropogott is a száraz fa, a tábortűz lángjait táplálva.
Bátyám felvette démoni alakját - amit én először láttam. "Milyen meglepő! Ő is tigrisdémon, fekete sörénnyel... lehet, hogy én is az vagyok?!"
Belegázolt a vízbe, és mancsával csakhamar három nagyobb halat dobott a partra. Sébastienne előkészítette a sütéshez, majd az enyémet is elkészítette, nem csak az övét. Sötétedett, mire a halat jóízűen megettük. A tűznek fénye lett, és látszottak a csillagok. Védelmezőim beosztották maguk között, hogy Arestin őrködik először, mert benne még túltengett az energia, amit a sebesülése után kapott...  Az éjszaka második felében pedig Sébastienne veszi át tőle az őrszolgálatot.
A tűz mellett becsavartuk magunkat egy-egy takaróba, és csakhamar álomba merültünk. Én reggelig fel sem ébredtem.