A nap a szemembe sütött. Megfordulni mégsem tudtam. Egyik oldalt a bátyám aludt mellettem a takarójába göngyölve, a másik oldalamon az ezüstszőke tigrisdémon. "Ő is elaludt?! Jó, tudom, álmában is képes érzékelni a környezetét..."
Nagyon óvatosan sikerült közülük kimásznom. Úgy láttam, meg sem mozdulnak. Úgy döntöttem, fürödni fogok.

"Remek! Akkor nem ébredtek fel, hátha nem vettek észre...  A tó ugyan jóval hidegebb, mint a tegnapi melegforrás, de nyár van, így a víz kellemesen langyos lehet, főleg így, hajnalban."
Nem messze táborhelyünktől két-három sziklakolonc állt a vízparton, mellettük egy terebélyes, lecsüngő ágú fűzfa. Kiváló öltözőhelynek tűnt.  Biztos voltam benne, hogy az alvókon kívül nem tartózkodott senki más a közelben. Már alkalmas voltam ennek a megérezésére, eléggé messziről. Két nap alatt eléggé elsajátítottam ezt a képességet, hiszen erre volt az utóbbi időben legtöbbször szükségem.
A természetes öltözőben levetettem felsőruháimat, és besétáltam a vízbe. Tényleg nem volt hideg. Úszni kezdtem. Remekül éreztem magamat. Annyira más volt, mint az ember-világbeli uszoda! Az úszás már nagyon hiányzott - hiszen azelőtt minden nap edzésre jártam, és versenyezni is...
Ahogy a tó közepe felé tempóztam, démoni erő mozgását éreztem, de nem idegenét. Megálltam, egy helyben tempózva körülnéztem.
"Jaj, ne! Álomlovagom éppen most gázol már mellig vízben, és jön utánam! Most mit tegyek?! Csak egy falatnyi tangát és alig takaró melltartót viselek..."
Be kellett tehát vetnem legkevésbé kedvelt versenyszámomat, ami mellesleg mindig is jól ment - a delfinúszást. Csakhogy még ilyen hosszú távot nem úsztam soha végig egy levegővétellel. Így tehát bizonyos távolságra be kellett várnom csodálatom tárgyát, hogy ki tudjam cselezni. Nagyon lassan tovább kezdtem úszni, remélve, hogy nem lesz számára feltűnő, és hogy azt higgye, nem vettem észre. Egyre közelebb ért. Amikor megfordultam, hogy lemerüljek a víz alá, megláttam arcán ellenállhatatlan mosolyát. Biztos volt benne, hogy utolér. Kissé gonoszkodóan huncut somolygással buktam a víz alá, miközben láttam értetlen pillantását.

"Tehát nem jött még rá, mire készülök... remek!"
Mélyre merülve annyira gyorsan úsztam vissza, a part felé, amennyire csak bírtam. Állítom, egy versenyemen sem voltam soha ennyire csúcsformában. Vízhez szokott távolságérzékelésem szerint félúton járhattam Sébastienne és a part között, így felmerültem levegőért. Csakhogy a víz alatt démonérzékeim még nem működtek megfelelően, így engem ért meglepetés.
Épp, hogy a felszínre bukkantam, az igéző, aranysugaras zöld szempárral találtam szembe magamat.
Meglepetésemben elfelejtettem levegőt venni és tempózni, így szépen elmerültem, mint egy darab kavics.

Nemsokára már a parton nyitogattam a szememet, ahogy lassan magamhoz tértem. Amit először megláttam, Sébastienne fölém hajoló, aggódó arca volt...
Az ölében tartott, vizes bőrömön éreztem izmai minden rezdülését.
- Ilyet többet ne csinálj velem, hercegnőm! Ha valami bajod esik, a bátyád megöl! - suttogta. Arca jó, ha egy arasznyira lehetett az enyémtől, vizes haja a hasamat csiklandozta. Belém bújt a kisördög attól, amit mondott, meg az egész helyzettől...
- Szóval, csak azért vigyázol rám, mert tartasz a bátyámtól! Különben is megijesztettél! - pislogtam rá ártatlan szemekkel.
- Ne haragudj! Nem azért vigyázok rád... - duzzogott, és közben - minő érdekesség! - elpirult.

"Te jó ég! Zavarba tudtam hozni a Tigrisdémont?! Azt a férfit, akinél életemben soha nem láttam még vonzóbbat?!" Erre a gondolatra én is vörösödni kezdtem, meg arra is, hogy ráébredtem: még mindig az alig takaró, csipkés, vizes fehérneműmben tart a karjaiban.

"Huh... szerencsére a bátyám nem látja! Takar a fűzfa, meg a sziklák." - Miközben lovagom ölében próbáltam felülni, gyengéden eltoltam magamtól.
- Köszi, hogy kihoztál, de kérlek, most menj, mert szeretnék felöltözni - pirultam el ismét.
- Rendben - mosolyodott el ismét úgy, hogy legszívesebben a nyakába vetettem volna magamat, de lepleztem. Ő végigsimított vizes hajamon, aztán a homlokomra lehelt egy csókot, amitől a szívem majd kiugrott a helyéről.
- Kettőnk titka?
- Mi?!
- Hogy megint bajba kerültél...
- Nem mondom el Arestinnek.
- Én sem - súgta oda még távozóban.
Bőrömről már lecsorgott a víz, de a hajam... Kicsavartam, utána megráztam. A napfényben szikrázó cseppek gyémántzuhatagként hulltak szerteszét. Gyorsan magamra rángattam nadrágomat és tunikámat, majd visszamentem éjjeli táborhelyünkre. Bátyám ekkor már ébren volt.
- Milyen a víz? - kérdezte.
- Jó. Hiányzott már az úszás.
- Elhiszem - mosolyodott el. - Régebben minden nap úsztál, és versenyeztél is. Az emberek között Alicia kiváló úszó - fordult oda barátjához, aki rám nézve elismerően bólintott. Vizes haja elárulta bátyámnak, hogy történt valami velem, de ő valamiért nem kérdezett rá.
- Ha reggeliztünk, indulhatnánk. Otthon is fogsz tudni úszni, majd meglátod!
- Otthon... csak egy óriási parkra emlékszem, meg arra, hogy veled és egy szőke fiúval bújócskáztam. Eléggé kicsi lehettem... Elbújtam, és nem találtatok. Én meg féltem, mert már sötétedni kezdett.
- És Sébastienne megtalált, máig sem tudom, hol. Az ölében hozott vissza, és zokogtál, aztán aludtál.
- Ő volt?! - néztem rá az ezüsthajúra csodálkozva, aki szomorkásan rámmosolygott.
- Igen. Nem ismerted fel?!
- Ahogy először téged sem. Sokat változtatok ennyi idő alatt, és még mindig alig emlékszem valamire - válaszoltam kitérően.
- Anyáékra sem nagyon...
- Igen - szomorodtam el.
- Semmi baj, Aliciám - ölelt magához. - Gyere enni, aztán hívom Éjherceget, meg a társait.

Utunk további részében magas, hófödte hegyormok felett repültünk. Már a nap is lenyugodott, és sötétedett az ég, mire átvergődtünk, és egy csodaszép havasi legelőn értünk földet. Dús, harsogóan zöld fű, mindenütt apró virágok, oldalt sziklák, mellette vízesésekkel zuhogó, bővizű patak. A rét alatt pedig végtelen fenyvesek...
Látszott, hogy kísérőim itt sem először jártak, jól ismerték a környéket. Miután a démoni paripák távoztak, a sziklák felévettük az irányt. Itt a patak jó három méter magasről zúdult alá, széles vízfüggönyt alkotva. Gyönyörködve néztem, de nem volt rá sok időm, mert két oldalról megfogták a kezemet, és egy keskeny peremhez vezettek, amin át be kellett oldalaznunk a vízfátyol mögé. Külön "kaland" volt, a bátyám ment elöl. Erősen szorították mindketten a kezemet, hogy meg ne csússzak. Ők már
sokszor jártak itt, így szerencsésen átjutottunk. Bátyám fáklyát gyújtott, és én meglepődve néztem körül. A vízesés mögött egy "összkomfortos" barlang rejtőzött. Mélyén pedig párába rejtetten egy kis szobányi víztükör - egy melegforrás. Felesleges vize valahol a sziklarepedéseken keresztül találhatott utat magának...
- Nos, drága vízimádó hugicám, erre gondoltam. Ma itt fogunk aludni. És a vízben sem fogsz elsüllyedni - tette hozzá huncutul mosolyogva. Felháborodva néztem Sébastiennere, de ő némán jelezte azt, hogy nem mondott semmit a bátyámnak reggeli alakításomról... Tehát mégis ébren volt, és látta.
- Imádlak, drága Arestin! - nevettem el magamat boldogan.
- És amikor magadban szidtál, meg a pokolba küldtél amott, a másik világban?
- Óh... azt Te is tudod, nem volt komoly. Csak egy darabig nem az eszemre és a tiédre hallgattam.
- Jó, hogy a végén mégis az eszed győzött... meg az enyém - vigyorodott el bátyám.
- Mégis, miből maradtam ki? Felvilágosítanátok a tudatlant?! - szólalt meg az eddig néma zöld-arany szemű démon is.
- Még a végén féltékeny leszel - incselkedett vele vigyorogva Arestin.
- Mi?! Hogy én?! - húzta össze a szemeit morcosan a fehér tigris.
Nagyon meglepődtem szavaikon, és ez biztosan kiült arcomra is. Sébastienne a szemembe nézve kissé pirosabb lett... Gyorsan elfordult.
- Majd Alicia elmeséli neked, ha akarja - mondta neki testvérem. Persze, ő is észrevette barátja zavarát, és megeresztett felé egy újabb vigyort.
- Most úgy sem mondok el semmit - durcáskodtam, mert fájt, hgy a démon irányomban tanúsított magatartását félreértettem. - Kifelé mindketten, mert fürödni fogok!
-Jól van, hugi, megyünk már! - indult kifelé Arestin.
- Abban a csinos kicsi holmiban, vagy anélkül? - súgta oda nagyon halkan az ezüstszőke démon, miközben követte bátyámat.
- Mi?! - nyikkantam meg, mire visszafordult, és csábos mosollyal nézett, majd aprót kacsintott, de már iramodott is kifelé, mert körülöttem villózni kezdett az aranyszín aura... Ha nem szeret, miért mond ilyet?!
- Mivel húztad fel ennyire? - érdeklődött bátyám tőle odakint. A víz remekül vitte a hangot, minden szót hallottam.
- Áh... hagyjuk. Különben is, te voltál, aki kezdte. Mégis, elmondanád, miért szidtad odaát?
- Volt egy udvarlója...
- Mi?!
- ...aki tulajdonképpen nem is szerette őt, csak meg akarta kapni. Én ezt előre megmondtam neki - mint a lelkiismerete - de ő nem hallgatott rám, csak akkor döbbent meg, amikor a fiú előhozakodott a dologgal...
- Ha átjutok, széttépem azt a kis senkit! Egy démonhercegnőt így megalázni!
- Nyugi, Aliciának volt esze, hogy megtagadja. Erre az a halandó elhagyta, ezzel mély fájdalmat okozott neki.
- Ő szerette?
- Valamiképpen igen. De ne felejtsd el, nem emlékezett semmire démon múltjából.
- Mondom, hogy széttépem... Neki nem okozhat senki fájdalmat!
- Még mindig úgy érzel iránta, mint gyermekkorunkban?
- Tudod, mennyire fájt, amikor el kellett válnunk?! Hiába mondta az eszem, hogy nem sok idő... De amikor visszatértetek, és megláttam... még annál is jobban úgy érzek, mint eddig. De nem merem elmondani...
- Attól félsz, hogy visszautasít?
- Attól is. Meg egy másik súlyos oka is van... - szomorkodott - Te, Arestin! Ugye nem hallja, amit beszélünk?!
- Nem hinném. A démonérzékei még nem igazán megbízhatók. És a másik ok?
"Csak hiszitek, hogy nem hallottam!" - mosolyogtam boldogan, miközben  a kellemesen meleg vízben üldögéltem a párafüggöny mögött. Már nem is füleltem tovább. A vérem száguldani kezdett ereimben, ahogy Sébastiennere gondoltam.

"Mégsem vagyok közömbös a számára... De nem szabad elárulnom magamat, elvégre nő vagyok. Neki kell először "lépnie". És a bátyám nem ellenzi... ez több, mint amire számíthattam..."
Kényelmesen befejeztem a fürdőzést, és felöltöztem. A fekete nadrághoz emberi világomból áthozott és már kimosott, tiszta, ujjatlan, fekete pólómat vettem fel. Az egész öltözetem tökéletesen az alakomra simult. A hajamat kifésültem, de nem fogtam össze, csak egyik oldalon feltűztem. Még szerencsére nem vesztek el hajcsatjaim. Ahogy fésülködtem, a víztükörben megláttam: az oldalsó fehér tincs a hajamban egyre jobban csillogott,  az arcomon pedig halványan megjelent két hasonló sáv, mint két védelmezőmé - arany színben, és csak egy-egy volt belőlük. Előszedtem azt a pici üveget, amit a bátyám hozott nekem a ruhákkal és a többi holmival. Jól gondoltam: parfüm volt benne.
Az üveget kinyitva különlegesen finom illat csapta meg orromat: virágok, citrusféle gyümölcsök,hegyi rétek illata keveredett a pici kristálypalackban.
Egyszerre volt édeskés és friss, éppen az ízlésem szerinti, nem émelyítő, inkább diszkrét, de tartós illat. Picit tettem a bőrömre a fantasztikus keverékből, majd elindultam a kijárat felé.
Odakint csend volt. Ennek ellenére tudtam, hogy nem kell a párkányon végigegyensúlyoznom, mert észrevettek, és bejönnek hozzám. Csodálkozásomra csak Sébastienne jelent meg a vízesés mögött. Amint meglátott, nagyon komolyan és nagy szemekkel nézett rám.
Tekintetében most a zöld helyett az arany szín dominált, és olyan tűz égett benne, hogy nagyon zavarba hozott. Elpirultam, és hogy ez ne látsszon, azonnal elfordultam. Halkan kérdeztem:
- Arestin hol van?
- Elment. Azt mondta, gondoskodik pár dologról... - dorombolta a fülembe, mögöttem állva. - Mondd, hercegnőm, most már mesélsz nekem arról a másik világról? - fektette arcát hátulról a vállamra. Éreztem, ahogy lélegzete szinte perzseli arcomat.
- De kíváncsi vagy... Hát, jó - fordultam kissé hátra -, de akkor üljünk le. Hosszú mese lesz - indultam a takaróm felé. Ráültünk, a tigris a hátát kényelmesen egy ferde, sima sziklának támasztotta.
- Én nem bánom. Ráérünk - mosolyodott el -, a bátyád úgyis csak későn ér vissza. Ha reggelig egyáltalán ideér...
- Hová ment? - kerekedett el a szemem.
- Nem mondhatom meg. Megígértem neki.
- Nem örülök ennek. Külön sebezhetőbbek vagyunk, ezt pontosan ő mondta tegnap. És azok a démonok nem nyugszanak addig, míg esélyük van ártani.
- Lady Alicia, nyugodj meg, a bátyádnak nem lesz semmi baja. Rád meg én fogok vigyázni.
- Köszönöm.
- Várom az esti mesét! - dorombolta fülembe, miközben egyik karjával átkarolta a derekamat és a mellkasához húzott, hogy kényelmesen hátradőlhessek.
- Rendben -simultam hozzá jólesően. - Hol is kezdjem?! Talán ott, hogy hasonló erdők között éltem, mint az itteni fenyvesek. Egy kis település szélén volt a házunk - vagy inkább kastély? udvarház? Az ottani családom a szüleimből, két bátyámból és a házvezetőnőnkből állt. Bár ő inkább a dajkámnak volt mondható. Szerettem őket, de valami mindig hiányzott. Furcsa érzés kínzott, hogy nem is oda tartozom - ami visszanézve igaz volt. A közeli kisvárosi iskolában tanultam, úszni jártam. Versenyeket nyertem. Volt néhány barátom, akikkel hébe-hóba az istállóknál lógtunk, és belekóstoltunk a lovaglásba - elevenítettem fel emlékeimet.
Őszintén elmondtam neki a Phillel történteket is. Felháborodásában lángolt a szeme, amikor elmeséltem, hogyan hagyott el. Hozzátettem, hogy mindez két nappal azelőtt történt, hogy mi találkoztunk ideát... Mesélés közben lassan lecsukódott a szemem. Az utolsó mondataim már igen álmosra sikerültek. Tigrisdémonom karjaiban nyomott el az álom.