Lord Sébastienne jól tippelte: a bátyám nem jött vissza az éjjel. Viszont nyugalom volt. Nem környékezett meg bennünket egyetlen rosszindulatú látogató sem. Úgy ébredtem, ahogy elaludtam: védelmezőm két izmos karjának ölelésében. Nem mozdultam, csak a szememet nyitottam ki. A barlangban csak a vízesésen beszűrődő gyér fény világított. Még nagyon korán volt, majdnem teljesen sötét.
Nagyot sóhajtottam, miközben megfordulva még jobban befészkeltem magamat az ezüstszőke démon karjai közé, arcomat nyakába és hajába fúrva. Kellemes, férfias illata valósággal elbódított. Újból elaludtam.
Félálomban éreztem, ahogy még jobban magához húz, és a takarónkat is megigazítja.

Nagyon hirtelen lettem éber. Nem tudtam, mi volt, ami felébresztett, de veszélyt szimatoltam.
A barlangban továbbra is félhomály volt, bár most a nap átsütött a vízesésen, ezért valamivel jobban lehetett látni. Ösztöneimnek engedelmeskedve végtelenül lassan emeltem fel a fejemet. Pillantásom a tigrisdémon komoran csillanó tekintetével találkozott. Éreztem, hogy izmai megfeszültek, amint minden idegszálával odakintre figyelt. Közben - ő is nagyon lassú mozdulattal - megcirógatta arcomat, és az ujját ajkamra téve jelezte, maradjak csendben. Szinte még a lélegzetemet is visszafojtottam. Kintről közeledő lépteket és hangokat hallottunk:
- Itt jártak. Érzem a szagukat...
- Igen, de ez már nem friss nyom, tegnapi lehet. Arra indulhattak tovább!
- A herceget érzem... valóban arra mehettek. Kövessük a nyomot!
A hangok távolodtak. Rémülten néztem Sébastiennere: mi lesz most a bátyámmal?! A lord csak a pillantásával jelezte, hogy még mindig ne mozduljak, és maradjak csendben. Lehunyta a szemeit, és a homályban is láttam arcán: erősen koncentrál. Nekem szinte örökkévalóságnak tűnő néhány perc múlva újra rám nézett.
- Elmentek - suttogta. - Ne félj, drága Alicia hercegnő, a bátyádnak nem lesz semmi baja. Telepátiával értesítettem. Azt üzente, most már elmondhatom neked, hová ment. Neked akart rangodhoz illő ruhát hozni, ezért hazaindult - ugyanis már sokan tudják, hogy visszatértél, és kíváncsiak rád...
- Óh... akkor legalább ő biztonságban van. De Lordom, ugye nem akarod azt mondani, hogy most rám mindenféle kötelezettségek, meg udvari rendtartás vár?! - suttogtam én is, miközben felültem, és úgy néztem a szemeibe.
- De, igen - válaszolt, és tekintete most végtelenül szomorúnak tűnt.
- Jaj, ne... nem akarok kiállítási tárgy lenni! - nyögtem fel kétségbeesetten. - Ugye ti, ketten mellettem lesztek?! Te és Arestin...
- Lady Alicia! Én lennék a legboldogabb, ha ezt a kívánságodat teljesíthetném...
- Nem! Egyedül nem fogom kibírni - tört ki belőlem a zokogás.
Felült ő is mellettem, és gyengéden,de határozottan magához szorított. Karjaimat a nyaka köré fonva ráborultam, és úgy sírtam, mint egy kisgyerek. Fölémhajolt, ajkával fejem tetejét érintve. Csodás ezüst - arany hajkoronája mintegy óvón ölelt kettőnket körül.
- Ideje indulnunk - súgta, amint zokogásom csillapodott.
- Nem akarok!
- Várnak rád a szüleid, meg a bátyád! Legalább neki ne okozz csalódást, hercegnő!
- Rendben - keményítettem meg magamat. - Mehetünk!
- Jó. Kétféleképpen juthatunk ki a barlangból: a csúszós padkán, vagy a vízesésen átugorva. Melyiket választod?
- Inkább a vízesést. Nem szeretnék megcsúszni azon a párkányon, és leesve téged is magammal rántani...
- Akkor ülj fel a hátamra! - válaszolt, miközben tigrissé alakult. A holminkat magamhoz véve ráültem fehér prémjére. Átfogtam a nyakát, és arcomat a meleg, puha sörényére fektettem. Nekilendült, és egy ugrással átvágott a vízfüggönyön, a fenyveserdőig. Nem lettünk vizesek, mert indulás előtt előhívtam a démoni aurámat, ami nem csak a támadásoktól tudott megvédeni.
- Nem vagyunk már túl messze a kastélytól, hercegnőm, de még mindig veszélyben vagyunk. Akik reggel a nyomunkat követték, megtámadhatnak.
- Értem. Remélem, biztonságban hazaérünk. Annyit kérhetek tőled, hogy a megérkezésünk majd legyen diszkrét? Semmi feltűnősködéshez és hajcihőhöz nincs kedvem.
- Persze. Megértelek... de nem rajtunk múlik, hanem a szüleid akaratán - morogta bársonyosan lágyan. Reggel óta gyönyörű szemeiből hiányzott a vidámság szikrája. Pedig néhány napig olyan jókedvű volt!
Repültünk a fenyvesek felett, de én nem éreztem a tegnapi boldog, határtalan szabadságot. Sajgó szívvel hajoltam kísérőm nyakára, és arcomat illatos sörényébe temettem.  Szomorú gondolataimba merültem. Mi változott tegnap óta?!
Az riasztott fel töprengésemből, hogy meredeken lefelé kezdtünk ereszkedni. Máris megérkeztünk?!

Nem... még nem.
Az erdő szélén egy kis települést láttam. Azaz - csak a lángoló, füstölgő romjait. Vérszagot éreztem. Amint közeledtünk, a látvány egyre borzasztóbb lett. Megcsonkított halottak; közöttük nők, gyermekek is - vértócsákban.
- Jaj... - nyögtem elhalón a szörnyű "panorámától". Szinte elájultam, annyira rosszul lettem a rettenetes látványtól és az égett hús szagától. Itt megbomlott agyú vérengzők garázdálkodtak.
- Alig egy-két órája történt - morogta keserűen tigrisem. - Bizonyára azok voltak, akik Arestin nyomát követték. Felismerem a szagukat... Menjünk, Lady Alicia! Itt már nem segíthetünk. Várnak a szüleid, a bátyád... és a leendő férjed.
- Mi?! Ezt miért nem mondtad eddig?! Férjhez akarnak adni?! - ugrottam döbbenetemben elé.
- Békeszerződés gyanánt. Te is láthattad, mire képesek a sötétség hívei.
- Lord Sébastienne! Nem vagyok áru, sem zálogtárgy. Inkább visszamegyek az emberi világba, és maradok halandó, mint hogy ezt tegyék velem akaratom ellenére. Segítesz nekem?!
- Nem tehetem... most még nem. Eskü köt, hogy épségben a kastélyotokba vigyelek - nyögte elkeseredetten. -Óh... ráadásnak még ez is!
- Mi baj?!
- Idegenek közelednek, nagyon gyorsan. Ártó szándékkal. Azonnal találnunk kell olyan helyet, ahol nem lehet bennünket bekeríteni. Legalább a hátunk védve legyen...
- Nézd, ott, jobbra! - mértem fel a terepet, míg ő a közeledők felé figyelt.
- Tényleg jó! - bólintott elismerően, miközben gyorsan felmérte lehetőségeinket. - Készüljünk, mert nehéz harc lesz. Azok jönnek, akik követtek, és a falut is lemészárolták...
- Hányan vannak?
- Legalább tízen. Közöttük három igen erős aurát érzek. Ez nem lehet! Hercegnőm, közöttük van a szerződésben kijelölt jegyesed is...
- Ránk akar támadni?!
- Úgy tűnik, a hitszegő csak hatalmat akar, de azt mindenáron... mindjárt itt vannak.

Alig hívtam elő démoni erőmet, már valami repült is felénk,  és lepattant a védő auráról, szikraesőt szórva körülöttünk a fűre.
- Minő meglepetés! - szólt egy metszően éles, gúnyos hang, majd megpillantottam a tulajdonosát is. Jóképű, de rideg, jeges rémületet keltő démon állt tőlünk úgy tíz méterre. Fekete, vállig érő tépett hajában néhány rozsdabarna tincset lengetett a szél. Mintha alvadt vér lenne rajta... Lehet, hogy valóban az volt...
- Itt az én drága jövendőbelim... - folytatta -, de nekem halandó asszony nem kell. Meggondoltam magam. Legfeljebb eljátszogatok egy kicsit veled, mert meg kell adni, valóban egy tünemény vagy. Utána meg élvezettel, lassan foglak megölni.
- Addig, amíg élek, egy ujjal sem fogsz hozzáérni - vicsorogta Sébastienne. Nyugalmat erőltetett magára, majd odasúgta nekem, hogy telepatikusan tudta értesíteni a bátyámat, miszerint megtámadtak bennünket. Ki kell tartanunk, míg ideér a segítség.
- Rendben, drága Lordom, kitartunk - súgtam a fülébe válaszul -, csak hadd higgyék, hogy egyáltalán nincs démoni erőm... hogy halandó vagyok. Okozzunk nekik egy kis meglepetést!
- Tudod, mennyire szeretlek, drága Aliciám?! - nézett rám a tigrisdémon most már vidáman, sőt... pajzánul.
- Csak el ne felejtsd, mire végzünk velük - válaszoltam hasonló hangnemben.
- Jönnek! - fordította komolyra a szót, és védekező pozícióba helyezkedtünk.
Egyszerre négy gyengébb démon támadt ránk. Az aranyszín erőgömb védelmében Sebastienne nagy nyugalommal, sorra levadászta őket.
- Bizseregnek az ujjaim, alig várom, hogy elárasszam őket a tűzesővel - gondoltam. Legnagyobb csodálkozásomra válaszolt:
- Még ne tedd! Csak türelem, kedves. Most fognak jönni az erősebbek. Ez csak erőfelmérés volt.
- Gondoltam, hogy nem leszel megfelelő feleség... hiszen még védekezésre is képtelen vagy, nemhogy támadásra - gúnyolódott a démon.
- Te sem tudsz támadni, vagy félsz tőlünk, Deathbird?! - válgott vissza csípősen a lord.
"Halálmadár... találó név, ráillik."

Ellenfelünk elővette a kardját, és támadni készült, de előtte még néhány társa próbálkozott. A tigrisdémon újabb kettőt szedett le sikeresen kés-karmaival közülük. De még koránt sem voltunk kedvező helyzetben...