Mindennapok világában

            Szép reggelt mindenkinek! Legalábbis nekem egyelőre az. A szokásos reggeli teendők után ismét elindultam az iskolába. Vígan, derűsen és frissen lépkedtem az úton, csupán ekkor döbbentem rá, hogy a mai napot nem kéne ennyire vidáman várni. Le is fagyott azonnal a mosoly az arcomról…

2. rész: Újabb bonyodalmak

            Amíg így mendegélek percekig az iskolába, ha nem gond, kisebb leírást adnék néhány fontosabb, és egyelőre többet feltűnő személyről.

            Elsőként is, itt van nekünk Ethan Spelling. Az osztálytársaim közé tartozik. Egy barna hajú, kék szemű fiú. Kissé szegényesebb családból származik, de ez nem lehet meglepő, hiszen az édesanyja egyedül tartja el őt és két testvérét. Egy nővére van és egy öccse. Az édesapját, John-t még kisebb korában elveszette egy autóbaleset következteképpen. Ennek története nem túl igazságos, inkább szomorú. A férfi éppen egy fontos tárgyalásáról sietett hazafelé, mivel aznap volt a házassági évfordulójuk feleségével. Szeretett volna minél hamarabb hazaérni, ám útközben váratlan baleset érte. Vihar volt, és Mr. Spelling kisodródott egy kanyarban az árokba. Az orvosok még ugyan be tudták vinni a kórházba, de másnap reggel meghalt. Szegény férfi. Szörnyű lehetett. Ethan végtelenül jószívű fiú, nyugodt még a legelképesztőbb helyzetekben is. Irigylem ezért a tulajdonságáért.

            Aaron Collins. Ő is osztálytárs. Barnás-szőke haja van, és barna szeme. Kicsit nagy a szája, de rendkívül rendes fiú. Általában vele többet szoktam lenni, mint Ethannel vagy Diann-nel. Megértő, és mindig van valami, amiről beszélhetünk. Sokat panaszkodik nekem. Jó barátnak tarthat, mivel rengeteg dolgáról mesélt már. Sajnos nem tudom azt mondani, hogy ő a legjobb barátom. Egyelőre legalábbis. Egymással nem viselkedünk úgy, mint a „legjobb barátok”. A családját tekintve, Aaron igencsak átlagos famíliával rendelkezik. Apa, anya, báty.

            Diann Dale. A lánybarát, de nem barátnő. Fekete, hosszú hajú és kék szemű lány. Mindig van valami, ami miatt idegeskedik. Néha elég egy rossz szót szólni hozzá, és tűzokádóvá válik. Ami a szívén, az a száján típus. Családja: egy nővére és egy öccse van. Édesapja spanyol származású, csupán édesanyja amerikai. Diann kissé beszél spanyolul, de többet szeretne tanulni ezen a nyelven, mivel el szeretne jutni Spanyolországba. Ebben apja segíti, ő ad neki órákat. Édesanyja szintén tanár az egyik gimnáziumban.

            Melanie Newman. Az osztály hárpiája. Fekete, vörös melírcsíkos haja van, és zöld szeme. Gazdag és előkelő családból származik, így nem csoda, hogy eléggé beképzelt lány. Szinte az egész iskolában ismerik. Az édesapja híres üzletember, édesanyja tanár az iskolánkban. Működik is a kivételezés vele már évek óta. Alig akad barátja; aki mégis beszélget vele, csak azért teszi, mert Melanie ellenségének lenni borzasztó. Bár többen inkább választják ezt, mint azt a borzalmat, aminek a neve Melanie.

            És így a végére én, Thomas Johns. A segítőkész és életimádó fiú, akinek állítólag sok barátja van. A családomat tekintve én sem vagyok túl különleges. Apa, anya, és egy idegesítő nővér: Gabrielle. Vele még biztosan találkozni fogtok a jövőben. Nem tudom, mit mondhatnék még magamról… Idővel jobban megismertek engem és a többieket egyaránt.

            Hogy elszaladt az idő… Alighogy beléptem a terem ajtaján, már be is csengettek. Egy unalmas földrajzóra és egy még unalmasabb történelem után eljött az a szünet, amiben a rettegés fogott el. Én Diann és Ethan a helyünkön ültünk, Aaron pedig velünk szemben, a padunkon.

- 10 perc és etika – mondta Aaron.

- Ne is emlékeztess! – szólt unottan Ethan.

- Hallottátok, hogy elmegy jövő héttől a földrajztanárunk? – kérdezte Diann.

- Igen, végre egy jó hír. Azt hallottam kirúgták. Állítólag igazságtalanul osztályozott nem egy diáknál – mondtam.

- Ilyen alapon, a világon tanító majdnem összes tanárt kirúghatnák – jegyezte meg Aaron.

- És azt hallottátok, hogy az etikatanárunk, Mrs. Donelly lesz az új földrajztanár? – kérdezte hencegve Melanie, majd leült a helyére.

- Mi?! Hogy ő?! – néztünk ijedten mind a négyen.

- Jó reggelt! – Lépett be az ajtón Mrs. Donelly.

- Reggel? Már lassan dél van – morogta Aaron, és a helyére ment.

            45 perccel később…

- Nem is volt annyira vészes – mondta Diann.

- Igaz. Még egy árva megjegyzést sem tett ránk – helyeselt Ethan.

- Lehet, hogy földrajzból is meg fogunk bukni – mondtam, mire Ethan ezt reagálta:

- Ugyan, teljesen rendben ment végig az etika is.

- Nem hallottatok még a csendes és hosszú halálról? – kérdezte Aaron. – Nyílván csak azért csinálja ezt, hogy ne keltsen feltűnést senkiben. De amint eljön a kellő alkalom, előveszi földrajzórán a nagykést, és a hátunkba szúrja. – Furcsálló tekintettel meredtünk a mindezt el is mutogató fiúra.

- Akkor már mért nem egy földgömböt vág a fejünkhöz? Sokkal stílusosabb – mondtam.

            A következő órák viszonylag hamar elteltek. Délután ismét találkozót szerveztünk a Phoenixben.

- Egy tanárnak minek mellékállás? Tudtommal elég jól keresnek – szólt az éppen felszolgáló tanárunkat figyelve Ethan.

Na igen, most mondhatnátok, hogy: eddig szép napunk van, de hol maradnak a bonyodalmak? Egynek elég az, hogy ez a nő lesz a földrajztanárunk is. De hátravan még egy…

- Tommy, beszélhetnék majd veled egy kicsit négyszemközt? – súgta Diann, mire én szó nélkül bólintottam. Furcsa, de nem tudtam mire vélni ezt a beszélgetni akarást.

            Nem sokkal ezután már az utcákat róttuk. Először Aarontól vettünk búcsút, majd Ethant is hazakísértük. Végül Diann és én a közeli park hintájánál kötöttünk ki. Ez kissé gyerekesnek tűnhet, de szerintem egy hintában ülve jól el lehet beszélgetni. Én a hinták egyik tartórúdjának dőlve Diannhez fordultam. Ő a hozzám közelebb eső hintában ült, és lábával formákat rajzolt a földbe.

- Miért akartál beszélni velem? – kérdeztem végül, megtörve ezzel az addigi csendet.

- Nem akartam ezt elmondani a többiek előtt. Úgy döntöttem veled osztom meg, és kérlek, ne is add tovább te sem senkinek – kezdte, mire bólintottam, majd ezt látva folytatta. – Édesanyám súlyos beteg. - Amikor ezt kimondta, hirtelen megremegtem. – Nem tudom, mennyi ideje van még hátra, de az orvosok már nem tudják meggyógyítani. Arra szeretnélek kérni, hogy gyere be velem majd a kórházba. Jó lenne tudni, hogy van valaki mellettem.

- Természetesen számíthatsz rám – mondtam.

            Ezután hazakísértem a lányt. Már esteledett mire én hazakerültem. Út közben a Dianntől hallottakon gondolkoztam. Az édesanyja sokszor volt már a segítségemre. Jártam hozzá matematika különórákra, és rendkívül kedves asszony. Lelkiismeret furdalásom lenne, ha nem segítenék most Diann-nek.

            Furcsa, hogy milyen áldozatokat követel az élet. Nemde? Ártatlan emberek életét éppoly’ könnyen elveheti értelmetlenül a sors, mint a bűnösökét, kik rá is szolgálnának néha…

A következő epizódban meglátogatjuk Diann-nel az édesanyját a kórházban. Emellett egy kisebb feladatot is kell intéznem majd, mégpedig Aaronnal kapcsolatban. Kiderül minden, ha velünk tartotok legközelebb is! Addig is minden jót!

Folytatása következik