Mindennapok világában

            Immáron két hét telt el azóta, hogy ismét belevetettük magunkat egy új tanévbe. Szombat van, és ennek örülök. Végre egy nyugodt nap a hétköznapi felhajtások után. Legalábbis ezt reméltem…

3. rész: Zsúfolt nap

            Telefoncsörgésre ébredtem. Vagyis ez még hagyján - vissza tudtam volna aludni -, de mikor a nővérem elordította magát, hogy engem keresnek, egy csöppnyi álmosság sem maradt szemeimben. Reggel 9 óra 17 perc. Nagy nehezen kivánszorogtam a folyosóra, és átvettem a telefont. Aaron volt az, és a hangja eléggé idegesnek tűnt.

- Tommy, azonnal át kell jönnöd! Óriási bajban vagyok! Gyere át, amilyen gyorsan csak tudsz! – hadarta, mire én álmosan csak egy aha-t reagáltam, erre ő beleordította: Igyekezz! - Majd letette.

El nem tudtam képzelni, mi lelte. Ahogy kivettem a szavaiból, baj lehet, így azonnal felöltöztem, és reggelizés nélkül kirohantam az ajtón. Még jó, hogy Aaronék a közelünkben laknak, így csak pár saroknyit kellett sétálnom. Newark e területén élnek a valamivel jobb módú családok. Ettől függetlenül nem bánkódom azért, ahol én lakom. Aaronék háza elég nagy, ahhoz képest, hogy csak négyen laknak benne. A kert gondozott, mint mindig, de hová tűnt Collinsék kocsija? Mindig a ház előtt szokott állni. Pedig Aaron otthonról hívott, legalábbis a készülék az otthoni számukat írta ki. Épphogy az ajtó elé értem, mikor az váratlanul kinyílt, és Aaron szélsebesen berántott a házba.

- Lassú voltál! – hadarta izgatottan.

- Mi a gond? – kérdeztem meglepetten, mire Aaron a nappalijukba mutatott.

Elkerekedett szemekkel néztem a kanapén ülő…

- Egy kisgyerek?!

- Egy kislány – bólintott Aaron.

- Csak nem a tiéd? – kérdeztem értetlenül.

- Bolond! – vágott fejbe Aaron, mire elnevettem magam. – Az unokahúgom, Haylie.

- Őt bemutatni ráncigáltál ki az ágyból a hétvége kellős közepén?!

- Nem. Rá kell vigyáznom, és jó lenne, ha segítenél, mivel nekem fogalmam sincs, mit csináljak – magyarázta.

- Mért pont én? – kérdeztem sóhajtva, miközben leültem fáradtan a másik kanapéra.

- Soroljam? Ethan nem ér rá, mivel elutaztak. Diann valamit összehordott a telefonba, de szerintem csak kifogásokat keresett. Kórházról beszélt, meg valami vizsgálatról, tán rajta végzik. Délután lesz, és mondott még olyasmit, hogy előtte viszont készülődnie kell, vagy mi…

- Azt hittem, jobb okokat sorolsz az érdekemben – mondtam, ám ekkor ijedtté vált inkább az arckifejezésem. – Hány óráig kell vigyáznunk rá?

- Szóval vállalod? – csillant fel Aaron szeme.

- „Nekem délután Diann-nel kell mennem.” - Futott át az agyamon, majd ismét feltettem a kérdést kissé nyugtalanabbul: Hány óráig kell vigyáznunk rá?

- Fogalmam sincs. Ameddig anyuék haza nem jönnek. – Ekkor felálltam, és kisétáltam a szobából.

- Szerintem legkésőbb háromkor itthon lesznek! – kiáltotta utánam Aaron, attól tartva, hogy otthagyom.

- Nyugi, csak a konyhába megyek reggelizni valamit.

A hűtőbe nézve nem sok esélyt láttam arra, hogy bőséges reggeliben lesz részem, mivel az szinte üres volt.

- Hehe… Na igen. Anyuék bevásárolni mentek – jegyezte meg a fejét vakarva Aaron.

- Akkor már értem mért lesznek egészen délutánig ott – szóltam gúnyosan.

            A rövid reggeli közben, végig a nappaliban ülő gyereket néztem.

- Hány éves? – kérdeztem.

- Négy múlt, azt hiszem.

- Tehát a pelenkázást kihúzhatjuk a listáról.

- Remélem. Szerinted neki nem kéne valami kaját készíteni? – kérdezte Aaron, mire én látva Haylie elfoglaltságát a TV távkapcsolójával és annak szájba vételével, így válaszoltam:

- Egyelőre jól elvan.

Letettem a szendvicsem, aminek fele még megmaradt, és felmentem a lépcsőn az emeletre.

- Hová mész?

- Nézek neki valami jobb játékot, mert ha azt a távirányítót jobban a szájába veszi, használhatatlan lesz mind a gyerek, mind a készülék – mondtam.

            Hamar elment a délelőtt. Először megetettük a kislányt. Aaron véletlenül csípős paprikát akart adni neki cumi helyett, de hogy hogyan keverte össze a kettőt, azt nem tudom. Haylie hisztiit is kibírtuk nagy nehezen, bár szó mi szó, legközelebb fülvédőkkel jövök gyerekfelvigyázónak ide. A hiszti gép ráadásul le is nyelt valamit ebéd után…

- Csúnyán köhög – mondta Aaron.

- Remélem nem a távirányítót nyelte le – szóltam, mire megnyugodva láttam, hogy Aaron felmutatja a TV távkapcsolóját.

- Nem lehet, hogy csak megfázott? – kérdezte.

- Nem tudom. – válaszoltam, majd ölbe vettem a gyereket, és óvatosan ütögetni kezdtem a hátát, mire Haylie büfögött egyet. – Csak félrenyelt.

Mindketten megkönnyebbülten sóhajtottunk.

            Aaron szülei szerencsére időben hazajöttek, és megszabadultam. Pénzt akartak adni a segítségemért, de nem fogadtam el. Ezután siettem Diannhez, mert nem akartam késni. A lányt már a házuk előtt találtam. Ekkor már 2 óra elmúlt. Kisebb mosolyt intéztem Diann tekintete felé, mivel láttam rajta, hogy elég türelmetlenül vár már. Érthető, hiszen két hete megígértem neki, hogy elkísérem a kórházba az édesanyjához, most mégis rám kellett várni. Szerencsére nem szólt semmit.

- Bocs, hogy késtem. Aaronnál vigyáztam az unokahúgára.

- Nem gond. Indulhatunk? Elég messze van, és 4-kor lejár a látogatási idő – mondta.

Bólintottam. Útközben alig szóltunk valamit. Newark központjában van a kórház, mi meg a külvárosban élünk. Gyalog elég sokáig tartott, mire odaértünk. 3-kor léptünk be a kórház bejáratán, majd a recepción a szoba után érdeklődtünk, amelyikben Diann anyja feküdt. Hamar felsiettünk a második emeletre, majd a negyedik ajtón beléptünk a szobába. Lehangoló volt látni azt a sok gépet, és magát a patyolatfehér szobát. Mrs. Dale elgyengülten feküdt a szoba egyetlen ágyán. Aludt, így nem sokat tudtunk tenni, csupán Diann intézett el pár dolgot. Virágokat cserélt a vázában, megigazította az ágyat, és kipakolt néhány dolgot az éjjeliszekrényre. Nem sokkal ezután mentünk is. Búcsúzóul még megpuszilta édesanyját, és az ajtóból is visszanézett rá. Láttam rajta, hogy egyáltalán nem könnyű ez neki.

            Hát így lett a szombatom délelőttje nevetéssel teli, a délutánja pedig szívszorító. Nem gondoltam, hogy ilyen ellentétes érzések fognak kavarogni bennem egyetlen nap alatt. De sosem tudni, hiszen az élet, és az érzéseink folyton változnak…

A következő epizód tele lesz meglepetéssel. Az egyik osztálytársam túl komolyan vette egy régebbi kijelentésem, és teljes bonyodalmat okoz ezzel hétköznapjaimban. Mindent megtudtok, ha legközelebb is velünk tartotok!

Folytatása következik