Mindennapok világában

            Borzasztó, hogy milyen hamar eltelnek a hetek. Október közepén járunk. Az iskola terén semmi kecsegtető. Ráadásul szerdán dolgozatot írunk földrajzból, tudják, az új tanár által tartott rettenetesen unalmas tantárgyból. Szerda pedig holnap lesz. Sosem volt erősségem a földrajz, de valahogy úgyis kibújok a felmérő alól!

4. rész: Kibúvó

            Szerencsére még csak kedd van, és irodalom óra. A mai suli utolsó 45 perce. Nem is bánom, és szerintem ezzel nem vagyok egyedül. Egy kissé elkalandoztam órán, így nem emlékszem, miről is volt szó. Nem mondom, hogy mindig ilyen lusta vagyok, de ha belegondolok, akár meg is bukhatok földrajzból a múltkori kis felszólalásunkért. Miközben ezen elmélkedtem, eszembe jutott, hogyan menekülhetek meg a holnapi felmérőtől.

            Már hazafelé sétálunk, Ethan, Aaron, Diann és én.

- Holnap beteget jelentek – jelentettem ki.

- Ha a földrajz felmérő miatt, nyugodj meg, én is gondolkoztam már rajta, de aztán rájöttem, hogy sokkal rosszabbul járok, ha később kell megírnom. Esetleg még szóbeli felmérést is tarthat emiatt – magyarázta Ethan.

- Arra talán felkészülök, de holnapra képtelen vagyok megtanulni 72 oldalt – sóhajtottam.

- Egészen idáig egyáltalán nem tanultál semmit?! – kérdezte meglepetten Diann.

- Hát nem nagyon – jegyeztem meg zavartan felnevetve.

- Akkor nem csodálom, hogy beteget akarsz jelenteni – szólt Aaron. – Egyébként Afrika nem nehéz anyag.

- Afrika nem is, csak tudod Aaron, mi Ázsiából írunk holnap – világosította fel a fiút Diann.

- Azt ne mondd, hogy te végig Afrikát tanultad! – mosolygott Ethan.

- Ha mondom, ha nem, azt tanultam – nevetett saját bolondságán Aaron.

- Azért annyit még én is tudok, mit kellett volna tanulnom – mondtam.

- Sebaj, majd leírom neki Afrikát – sóhajtott a fiatal Collins.

            Miután hazaértem, első dolgom volt, hogy levert arcot vettem fel, mellyel talán meg tudom téveszteni mindig figyelmes édesanyámat. Ám akárhogy is próbálkoztam olykor már-már feltűnően a közelében, szinte észre sem vett. Már csaknem összeestem előtte a folyosón, de ő csak elment mellettem a szennyes kosarat cipelve.

- Anya! – kezdtem lehangolt beszédstílussal, megrökönyödött testtel. – Nem… érzem… jól… magam – szaggatottan beszéltem hozzá, mire ő csak annyit felelt:

- Húzd ki magad, különben romlani fog a felfogóképességed, és az agyad nem képes reagálni olyan gyorsan! Ez lesz az ilyen beszéded okozója. – És besétált a fürdőszobába, rám se nézett.

Félrebiggyesztett szájjal mentem a szobámba. Kell nekem egy egyetemen végzett anya. Beletörődtem abba, hogy hajnalig fel sem fogok állni a földrajzkönyv felől. Unottan ültem az asztalnál, előttem a tankönyv, ám leginkább csak a lakásunk előtti játszótéren szaladgáló gyerekeket néztem. Nem sokkal később megcsörrent a telefon. Anyu a fürdőszobában volt, a mosógép hangjától nem hiszem, hogy hallotta a készülék hangját. Apu még dolgozik, a nővérem pedig valahol a belvárosban múlatja az idejét. Nagy nehezen rávettem magam, hogy felemeljem a kagylót. A vonal másik végén az egyik osztálytársam, Victoria volt.

- Tavaly említetted nekem, hogy szívesen kipróbálnád magad egy színjátszói szerepben – mondta. – Emlékszel?

- Ö… Nem nagyon…

- Na sebaj, én emlékszem. Az a lényeg – folytatta –, hogy most kellene egy szereplő. Én azonnal téged ajánlottalak a tanárnak, aki rábólintott. Csak meg kéne jelenned az egyik próbánkon, hogy bemutassalak.

- Nagyszerű – szóltam lehangoltan.

- Valami baj van?

- Nem, semmi. Mikor lenne ez a nap?

- Péntek délután kettőtől, az iskola színpadán.

- Rendben, ott leszek – válaszoltam, majd letettem a telefont. Kedvtelenül feküdtem el az ágyamon, karomat homlokomra rakva. Nem örültem ennek az ajánlatnak. Már eszembe jutott, de én egyáltalán nem úgy gondoltam azt a kijelentésemet. Fáradtan sóhajtottam egyet. Ismeritek bizonyára az érzést, mikor megbánjátok egy régebbi cselekvésetek. Akkoriban rá lehetett venni engem minden újnak, és számomra érdekes dolognak a kipróbálására. Azt hiszem, tavaly az említett kijelentésemet is egy ilyesfajta fellángolásom okozhatta. Ekkor benézett anyu az ajtón.

- Rosszul érzed magad? – kérdezte.

- „Na szép – gondoltam. – Bezzeg, mikor a halálomat játszom előtte, észre sem veszi, de ha valami miatt levert vagyok, rögtön azt hiszi, betegeskedem. Sebaj, kihasználom ezt az alkalmat.” Eléggé – mondtam végül.

- Mid fáj?

- „Lényegre törő kérdés.” – gondoltam, majd kitaláltam gyorsan egy hihető választ:

- A fejem. És szédülök is. Forog velem a világ – mondtam beteges hangon, majd hasra fordultam az ágyon, és fáradtan tetettem, hogy mindjárt kijön belőlem az aznapi kaja.

- Remélem, nem alkoholizálsz még! – szegezte hozzám anyu mindezt szemeivel rám meredve, mire én egy felháborodottan kérdő tekintettel reagáltam. Ez elég is volt neki válasznak.

- Mindjárt felhívom az orvost, és még ma délután elmész hozzá – mondta, mire én ijedt tekintettel húztam fejemre a párnámat.

- Mért pont ma délután? Nem ér rá holnap reggel? – dünnyögtem párnával a fejemen.

- Ugyan, inkább még ma. Így nem hiányzol majd fölöslegesen az iskolából, ha az orvos nem talál betegnek.

- „Na tessék… Az én mindig figyelmes anyám…” – gondoltam, majd belenyugodva sorsomba, felültem az ágyon. Hallottam, ahogy anyu felhívja a dokit. Nem sokkal később be is jelentette, hogy azonnal indulhatok.

            Útközben azon gondolkoztam, ráveszem az orvost, hogy legalább holnapra adjon egy igazolást. Már egy óra múlva otthon is voltam. Szerencsére kérnem sem kellett, kiírt egész hétre. Magam is meglepődtem a dolgon. Ha már volt ilyen kedves, miért is utasítanám vissza az ajánlatát? El nem tudtam képzelni, mit fogok csinálni otthon 3 napon keresztül, de biztosan feltalálom majd magam. Ekkor jutott eszembe, hogy nekem jelenésem van péntek délután az iskola színpadán. Két lehetőség: Visszamegyek a dokihoz, és csak holnapra kérem az igazolást, vagy esetleg nem megyek el a találkozóra, kifogás, hogy „beteg” vagyok. Ezen dilemmáztam otthon, ágyban fekve. Merthogy az én gondoskodó anyám azonnal betegágyba fektetett. Elég gáz, de tűröm.

            Szerdán hétkor ébresztett az óra, mivel elfelejtettem átállítani. Az agyamra ment a csörgése kora reggel, ezért a földre löktem, mire elhallgatott. Mikor már kissé magamhoz tértem, visszatettem a helyére. Egyedül voltam otthon, így szerencsére nem kellett a beteget tettetnem. Egész napos TV nézést terveztem mára, amit véghez is vittem. Kissé unalmas volt már a végére, de legalább nem az iskolapadban kellett ülnöm.

            Csütörtökön már anyu is itthon volt, ezért az ágyban unatkoztam egész nap. Percekre sem csinálhattam mást, mivel elég gyakran nézett be a szoba ajtaján. Mosolygott mindig, észlelve, hogy az ő fiacskája milyen szépen szót fogad neki.

             Pénteken már kissé lazábban vette a betegségem, ezért elengedett a délutáni találkozóra. Gyorsan magamra kaptam valami ruhát, ám mielőtt indulhattam volna, betoppant Ethan. Hozta a kimaradásom pótolásához szükséges leckét. Próbáltam gyorsan megbeszélni vele a hiányzásom alatt törtéteket, de sajnos nem ment mindez olyan könnyen, mint azt reméltem. Ahogy az órára tekintettem láttam, hogy mindjárt kettőt üt. Nem tartottam túl fontosnak ezt a találkozót, de nem is akartam elkésni. Megmondtam Ethannek, hogy útközben meséljen tovább. Mire a sulihoz értünk, és betoppantunk a színi részleg ajtaján, már senkit sem találtam ott. Nem tudom miért, de sajnáltam, hogy nem sikerült ideérnem időben. Ethan hazament, én viszont még az iskola ajtaja előtt ültem egy ideig. Néhány perc múlva megláttam Victoria-t, jó pár ismeretlen személlyel.

- Szia! – köszönt rám Victoria – Nem gondoltam, hogy eljössz. Gyere! A tanárnő mindjárt jön.

Meglepett arccal követtem őket vissza az iskola színpadáig. Ekkor néztem fel a terem órájára, ami még csak 13:56-ot jelzett. Egyre furcsábbnak tartottam a dolgot, mikor eszembe jutott… Még szerdán leütöttem az órát, biztosan akkor állítódott el.

Te jó ég… Ez a sok idegen arc… Vagyis pontosan 7 ismeretlen, és egy ismerős. Victoria nem nagyon figyelt rám, inkább arra a 6 – számomra idegen – lányra, és 1 – szintén idegen – fiúra.

Na szépen állunk… 7 lány és egy fiú. Ez az összlétszám? Nem csoda, hogy fiúszereplőre van szükségük. De miért pont én? Van még rajtam kívül megannyi srác az iskolában. Legalább a földrajzfelmérőt megúsztam. Már van, ami nyugtasson…

A következő részben részletesebb leírást kaptok néhány – a színjátszóra járó, és a közeljövőben még előtűnő – személyről. Valamint értesülhettek arról, hogyan telt a bemutatkozó találkozás a tanárral. De mi van, ha nem felelek meg neki?

Folytatása következik