- Most már bevetheted magadat, drágám! - morogta  tigrisem.
- Ezer örömmel, édesem! - vettem át a beszédstílusát, és megint változni kezdtem. Karmaimból útjára engedtem néhány tűzgömböt, ami meglepte támadóinkat. De ezzel még nem volt vége... Nagyra nyílt szemem, amikor felfogtam: tovább változok - ami rajtam kívül az ellenfeleinket is megdöbbentette. Magamra öltöttem valódi démoni alakomat - egy aranysárga királytigrisét.
- Hoppá! - morogtam, miközben kecsesen leugrottam Sébastienne hátáról - mellé. Ő eddig még nem is látta, mi történt velem...
- Üdv, kiscica! - vigyorogta, ahogy megpillantott. - Mutassunk nekik valami felejthetetlent, mielőtt az alvilágba jutnak!
Védő aurám megmaradt, társamra is kiterjesztve. Mancsommal próbaképpen az egyik túl közel merészkedő, ocsmány fejű démon felé legyintettem. Az egy pillanatra megmerevedett, majd porrá omlott - lángolva repülő, fél méteres karmaimtól.
- Kezd érdekesebbé válni a játék - sziszegte Halálmadár, azután ő is változni kezdett: egy visszataszító, ronda szárnyassá, kopasz nyakú és fejű, vörös szemű dögkeselyűvé. Brr... és ehhez az undormányhoz akartak férjhez adni?!
Eközben még egy ellenfelünket sikerült kiiktatnunk, de vele nehezebben bírtunk. Az erősebbek közül való volt. Most már csak ketten maradtak, de erősek... túlzottan is, mert én még mindig nem birtokoltam a teljes démonhatalmamat. Ezen kívül nem voltam edzett a használatához, fáradtam. Kihasználva gyengülésemet egyszerre támadtak. Aurám is halványodni kezdett...
- Fáradok. Nemsokára megszűnik a védőpajzs... nem tudom tovább fenntartani - suttogtam Sébastiennenek.
Ő bólintott, hogy tudomásul vette. Úgy helyezkedett, hogy az erőm megszűntével élő pajzsom legyen.
- Eddig te védtél, most én jövök - súgta vissza úgy, hogy támadóink ne hallhassák.
Újabb és újabb lángtőröket lőttem ki kezeimből, amíg bírtam energiával. A csúf keselyű - hogy ígérhettek oda neki anyámék?! - föntről, a levegből próbált támadni, de a hátunk mögött lévő sziklák, és főleg a rajtuk növő fák kusza sűrűje akadályozta. Így bosszúsan változott vissza elfogadhatóbb kinézetű alakjába, majd őrült dühvel rontott rám. A lord ezt megakadályozta, és öldöklő csata bontakozott ki kettőjük között.
Tigrisem is visszaalakult emberi alakjába, és nyugodtan hárította kardjával a dühöngő démon csapásait. Nekem szintén problémám akadt. Erőm fogytával visszanyertem emberi formámat. A védőteret már nem tudtam fenntartani. A másik démon ezt kihasználva támadásba lendült. Utolsó energiámat összeszedve, az imént újabb fajta harci technikámat tapasztaltam ki: működtek méregkarmaim. Nem csak ellenfelembe juttatták a mérget, hanem leválni is képesek voltak ujjaimról - kilőhettem őket, illetve közelharcban az áldozatba belemélyesztve beletörtek - vagyis még nagyobb kínokat okoztak - ellenfelem számára még jobban csökkent a túlélés esélye.
A levegőben édeskés, émelyítő vérszag terjengett. Érzékeny orromat bántotta, de ezzel most nem törődhettem. Életben kellett maradnom... és harcostársamnak is.

Elkeseredett védekezésünk közben megéreztem bátyám jelenlétét... Közeledett.
Sébastienne ebben a pillanatban elémugrott. Nem figyeltem Deathbirdre, csak a másikra, akit az előbb sikerült megmérgeznem. A keselyű pedig kihasználta a lehetőséget. Kardja mélyen védelmezőm vállába vágott, aki lábamhoz dőlt. Pajzsként fogta fel a nekem szánt csapást... Vörösen ömlött a Lord vére... rámfröccsenve ruhám egy részét is befestette. Megkövülten néztem a gyönyörű démon élettelen testét, majd iszonyatos düh kerített a hatalmába.
Velőtrázóan felsikoltottam. Ezzel egyidőben rejtett tartalékaimat mozgósítva olyan méregkarom- és tűzzáport zúdítottam támadóimra, aminek eredményeképpen a már megmérgezett démon megsemmisült, a keselyű pedig égési sebeket szerezve kissé meghátrált.
De ez már erőm utolsó fellobbanása volt. Szinte ájultan zuhantam Sébastienne mellé. Még két dolgot érzékeltem: hogy a bátyám kivont kardjával közénk és az újra támadó Deathbird közé veti magát; és az ezüstszőke démon auráját - aki eszerint még életben van... aztán jótékony sötétség ereszkedett rám...

Néha hangok jutottak el agyam rejtett zugaiba, de az értelmüket nem fogtam fel. Homályos alakok mozogtak előttem, de nem tudtam megnevezni, micsodák... A semmi határán lebegtem tehetetlenül. Nem éreztem, nem hallottam, nem láttam...
Majd megszületett bennem az Idő. Valamennyi eltelt ebben az állapotomban, aztán érzékelni kezdtem. Forróságot. Égető tüzeket, izzó lávát, perzselő, napsütötte sivatagi homokdűnéket álmodtam. Mindez én voltam, a testem volt maga a tűz.
Kínja néha elviselhetetlen volt, testem hánykolódva feszült meg... ilyenkor valami különös zöld fény csillapította. Jótékony hatására ellazulhattam... Szenvedésem és átmeneti megkönnyebbülésem is néma volt...
Az Idő pedig csak telt. Folyamának hatalmas áradatában végtelenül lassan őrölte az örökkévalóság homokszemeit.                Majd a tűz lelohadt kissé, és én már nem lebegtem. Súlyomat visszanyerve zuhantam a feneketlen mélységek felé. Az üresség felett végtelen fájdalom és fáradtság tört rám. Testem ólomsúlyúvá vált. Nem tudtam mozdulni. A zöld fény megállította esésemet...
Újra hangokat hallottam, de nem értettem azokat. Lassan eszmélő tudatom csak összemosódott, kaotikus zörejekként érzékelte őket.
Ahogy fejem kissé tisztult, agyamban megszületett az értelem...
"Legalább nyisd ki a szemed, Alicia! (Az ki?! Ja, én...) Harcolj az életedért!" - jutottak eszembe az imént hallott szavak, amik most már világos jelentéssel bírtak.
"Nem megy... Még egyszer! Mégis meg kell próbálnom!" - gondoltam. Pilláim megrezdültek, majd nagy nehezen megemeltem szemhéjamat. Elviselhetetlen fény tört rám,  de lassan megszoktam. Többször kinyitottam a szemeimet, és becsuktam. Egyre könnyebben ment...

Két homályos alakot láttam az erős fényben. Lassan tisztulni kezdett látásom, és felfogtam minden szó értelmét:
- Megmozdult! Életben marad! Kezd magához térni!
Felismertem a két alakot: Arestin és Sébastienne... Elindultak szemeimből a könnyek, ahogy lassanként minden eszembe jutott, ami történt... A fájdalom még mindig gyötörte testemet, égő ostorcsapásokként kínozva.
- Visszahoztad! - ölelte át bátyám barátja vállát, aki rettenetesen kimerülten ült ágyamon. A halállal való viaskodása minden gyógyító energiáját elszívta.
- Vissza - sóhajtotta a fehér tigris -, de most pihennem kell... még nincs vége... teljesen meg kell gyógyulnia... - motyogta, miközben eldőlt mellettem, és mély álomba merült.
- Hugi, jól vagy? - kérdezte bátyám halkan, amikor látta, hogy már teljesen magamhoz tértem.
- Voltam már jobban - nyögtem ki nagy nehezen. - Hol vagyunk?!
- Itthon, a szobádban. Mindjárt jön anyánk és apánk. Üzentem nekik, hogy magadhoz tértél.
- Hogy kerültünk haza? És hol van Deathbird?! Sébastiennet majdnem megölte...
- És téged is, de még időben érkeztem. Nem kell tőle tartanod többé. Miután végeztem vele, hazahoztalak benneteket. A Lord elég hamar meggyógyult, hála a különlegesen erős gyógyítói képességének... Szerencsére téged is sikerült megmentenie.

- Engem?! Nem sérültem meg, csak rengeteg energiámat veszítettem el...
- Azt csak hiszed... Rosszabb állapotban voltál, mint Sébastienne.
- Mi?!
- Az oldaladon két mély vágás is van. Az egyikbe méreg került. Egy hétig eszméletlen voltál, nem volt biztos a túlélésed... ezalatt a Lord a halállal csatázott érted.
- Óh... eddig ő tartott életben?! Sebesülés... méreg... akkor ez fáj ennyire. Mozdulni sem bírok.
- Maradj nyugton, akkor gyorsabban gyógyul. Sébastienne is itt lesz melletted.
- Arestin! Ugye, most már... nem akarnak... férjhez adni mindenáron?!
- Nem, ne félj ettől, kicsi hugim! Tisztelt szüleinknek ez éppen elég lecke volt, jobban meg kellett volna nézniük, kihez akarnak hozzáadni... már jönnek is!