Szomorúan néztem ki az éjszakába. Az ablak sötét négyszöge mögötti világban, nagy pelyhekben hullt a hó. Érintetlen dunnája eltakarta már odalenn két emeletnyi mélységben a bokrokat, s az utat szegélyező sövényt. Vastag puha takaró fedte a várfal aljában kanyargó befagyott folyót, melynek szalagja tompán derengett az őrtüzek fényében. Bolyhos fehér bundában görnyedeztek a túlparton elnyúló erdőség szálas fenyői. Ágaik nehéz tehertől roskadoztak.
Csönd volt. Nem hallatszott kutyaugatás, emberi hangokat sem sodort most a szél. A havon csikorgó léptek zaját is elfojtotta a hóesés. Süket csönd... mint kint, úgy idebenn, ahol csak egyetlen fáklya adott valamicske fényt, a szoba nagy részét jótékonyan árnyékban hagyva.
Hol van...? Hol lehet ennyi ideig? Mikor jön már? Visszajön...?
A tompa fájdalom, mely egész nap kísért, újult erővel mardosta lelkemet. Bárcsak visszavonhatnám amit reggel mondtam neki! Bárcsak...bölcsebb lettem volna. Bárcsak...meg nem történtté lehetne tenni...
Sajnos a kimondott szavakat nem lehet visszavonni. Nem lehet kivédeni. Néha csak kibuknak meggondolatlanul, s mélyebb sebet hasítanak, mint a legélesebb fegyver.

Egy buta szón kaptunk össze. Pontosabban... én voltam aki veszekedtem. Ő ugyanis olyat nem szokott...sosem. Higgadtan, hűvös, vagy éppen elnéző tekintettel, jobbára szótlanul szokta fogadni hőbörgéseimet, soha sem ereszkedett le odáig, hogy belebonyolódjon holmi... ostoba családi perpatvarba, apró-cseprő háztartási ügyekbe. Mindent rám hagyott... mindent... És ez volt az, amiért újra és újra provokáltam, kerestem hol köthetnék bele. Feszítettem a húrt, azt remélve, megtudom végre, hol béketűrésének határa, ahol elveszíti végre hűvös fölényét, ahol végre emberivé válik Mr. Tökéletesség, és szikrázó szemmel végre visszaszól, vagy fölpofoz, vagy akármi...csak jelezze, Ő is halandó, mint én, hogy neki is fájhat..., hogy Ő is sebezhető...
Az átkos tudás... kellett nekem. Végül megkaptam, amit akartam.

Egy téma volt csak, aminek említését mindketten igyekeztünk elkerülni, mintha csak hallgatólagosan megegyeztünk volna ebben. Házasságkötésünk óta, a húsz év alatt soha, egyetlenegyszer sem került szóba: mi lesz majd, ha már eljárt felettem az idő, és testem-lelkem a semmibe enyészik. Egyáltalán, megvárja majd ezt mellettem? Hiszen Ő semmit sem változott mióta megismertem, és tudom, a palota összes nőnemű lakója, a pattanásos képű tizenéves konyhalánytól kezdve, egészen őfelségéig, a hatvanadik születésnapját két hét múlva ünneplő anyakirálynőig, félelemmel vegyes imádattal csüng rajta, és amikor egyenes tartással, könnyed, határozott lépteivel végigvonul valahol az épületben, bármely nő szívét megdobogtatja már azzal, ha csak rájuk vet egy unott pillantást gyönyörű, hűvös szemeivel, melyeknek barátságos, tengerzöld színárnyalatát azt hiszem..., csak nekem volt eddig alkalmam megcsodálni.

Nem is értem, mi ütött belém? Mi a csodáért kellet ma reggel azt kérdeznem tőle a szokásos morgásaim végén, melyek most is arról szóltak, túl sokat dolgozik, s miért van olyan keveset velem..., hogy hányadik asszony leszek, akit eltemet, és kinézte-e már magának azt, aki majd a helyembe lép.
Soha sem fogom elfelejteni azt az először döbbent, majd mélységes fájdalommal teli pillantást, amit válaszul kaptam tőle. És először fordult elő, hogy azt kívántam, bárcsak inkább leharaptam volna a nyelvemet, minthogy ilyet mondjak Neki, aki számtalanszor megmentett, óvott és szeretett, aki soha egyetlen apró jelét sem adta, hogy más nő iránt a kötelező udvariasságon kívül érzett volna bármit is.
Lelkének tiszta fényű tükrében, a szemében olyat láttam akkor, amit addig még soha...félelmet. Félelmet attól a bizonyos naptól, amit meggondolatlanul fölemlítettem, amitől, bár be nem vallaná, de retteg, hogy egyszer eljön, bármilyen kemény is a páncélja, amit a világnak mutat.
Hosszan, keserűen nézett a szemembe, és szokásától eltérően fölvette a kesztyűt és visszavágott.
Arculcsapásnál is fájdalmasabbak voltak csöndes hangon ejtett szavai, ahogy elmondta: valóban, nem én vagyok az első, aki megöregszik és meghal mellette, s hogy rajtam kívül még két nő volt, akit nagyon szeretett, és eltemetett, mikor eljárt felettük az idő. És nem titkolta azt sem ezúttal, hogy minden alkalommal azt kívánta, bár ne verték volna meg halhatatlan vérrel az istenek, s nyugodhatna már inkább ő is békében szerettei körében..., s hogy nem is tudják a halandók, milyen ajándékot kaptak a halál békéjével, mely megszabadít az élet szenvedéseitől. És nagy részüknek fogalma sincs arról, milyen az mikor már minden barát, ismerős a sírban pihen, csak Te bolyongsz, és nem mersz már senkihez kötődni, mert tudod, hogy úgyis elveszíted, és tisztában vagy azzal is, hogy mások félnek tőled, vagy megvetnek, mert tudják: más vagy. Nem vagy teljesen ember, de más fajhoz sem tartozol. Tündék, sárkányok, nem tartanak közéjük valónak, a tündérek nemzetsége pedig... nos tőlük aztán tényleg nagyon különbözöl. Nincs olyan fajta élőlény, mely befogadna, mert... egy korcs vagy.
Döbbenten néztem, ahogy lehajtja fejét ez az erős, büszke férfi. Ahogy szinte összeroskad a vállára nehezedő teher alatt, melyet olyan jól eltitkolt mindenki, még a felesége elől is... Fájdalmát látva végre megértettem, az a hűvös, büszke álarc, amit mindig viselt, micsoda irtózatos önfegyelembe kerülhetett neki. S talán abból is fölfogtam végre valamit, hogy a halhatatlanságnak is lehetnek talán hátulütői.

Odaléptem hozzá, bocsánatot akartam kérni, valahogy enyhíteni az ostobaságon amit elkövettem, ám nem volt rá alkalmam. Kopogtak az ajtón. Őfelsége érte küldetett, mert valamiben sürgősen a tanácsára lett volna szüksége. Ő pedig kihúzta magát s szenvtelen arccal, mintha mi sem történt volna távozott. Nem nézett rám, nem köszönt el egy csókkal, mint mindig, nem... Mintha ott sem lettem volna, kiment a szobából. Én pedig álltam bénán, félig fölemelt kézzel egy megkezdett mozdulatba dermedve, egy pokoli érzéssel, hogy valami jóvátehetetlen, visszafordíthatatlan folyamatot indítottam el. Valamit, ami ezután mindig közénk áll majd.

Elmúlt a tizedik őrségváltás ideje is.
Ablakomból kitűnően láttam a kikötőbe vezető utat, melyen most egy sötét folt tűnt föl a derengő fehérségben. Egy magányos, hólepte lovas közeledett a kapu felé gyors tempóban. Szívem nagyot dobbant. Bár a homályban nem lehetett kivenni alakjának részleteit, mégis, biztos voltam benne, Ő jött meg, s szorongással vegyes megkönnyebbüléssel néztem, ahogy belovagol az udvarba, könnyedén leugrik hátasáról, melyet máris gondjaiba vesznek a szolgák, s hajlongásaikra ügyet sem vetve, belép az épületbe.
Zaklatott szívem, mint ketrecbe zárt madár vergődött mellkasomban. Szinte hallottam a csöndben ahogy dübörög a vérem. Egyszerre éreztem boldogságot, megkönnyebbülést... és félelmet.
Mint egy gyermek, aki rossz fát tett a tűzre, s egész nap várja és rettegi a büntetést, én is túl szerettem volna már lenni az előttem álló kellemetlen beszélgetésen.

A levegő libbenéséből vettem csak észre, hogy kinyílt az ajtó. Vékony hálóingemben megremegtem a folyosóról beáramló hideg levegőtől - friss hó illata áradt be a szobába. Most vettem csak észre, hogy elfehéredő ujjaim még mindig a vastag függönyt szorítják, amibe még akkor kapaszkodtam bele, mikor szürkületkor elkezdtem a behavazott utat kémlelni, kedvesem jövetelére várva.
Elengedtem a drapériát, és a bejárat felé fordultam.


Lassú, kimért mozdulattal csukta be az ajtót, majd hátával lazán nekitámaszkodott. Tekintetét nem láthattam, mert sötét szempillái eltakarták, ahogy lehajtott fejjel a földre meredt.
Mint súlyos lepel, ült a szobán a csend. Még a szívverésem is robajlásnak tűnt a fülemben.
Nagyot nyeltem... majd összeszedve maradék bátorságomat, odamentem hozzá, és szótlanul átöleltem. Viszonozta a mozdulatot, s ettől egy leheletnyivel jobban éreztem magamat. Arcomat a vállgödrébe fúrtam, és szorítottam, ahogy csak erőmből kitelt. Egyetlen mozdulatba próbáltam sűríteni minden megbánásomat, egyetlen mozdulattal próbáltam kifejezni, mennyire...mennyire szeretem, mennyire bánt amit mondtam. Nem lettem volna képes rá, hogy hangosan is kimondjam: bocsásson meg nekem, ostobának!
Csöndesen motyogtam valamit, hogy le kellene vetkőznie és elmerülni a forró fürdőben, amit már órák óta folyamatosan melegítenek számára, hogy amint hazatért igénybe vehesse. Teljesen átfagyhatott odakint. Nem válaszolt, csak ölelt szótlanul, szorosan, arcát halántékomhoz simítva.
Fogaim vacogtak az idegességtől, és testének hidegétől, de nem akartam megtörni a pillanatot, amikor ismét közel érezhettem magamhoz. Nem akartam eltávolodni tőle, de tudtam, ha tovább marad a hónedves ruhában, még ő sem kerülhet el egy kiadós tüdőgyulladást, bár jobban belegondolva, mióta ismertem, nem volt még beteg.
Hálóingem eleje teljesen átázott az olvadó hótól, amit kabátján behozott a szobába.
Megborzongtam a hidegtől, ami áradt belőle, s átszivárgott a vékony gyolcson.
Észrevette remegésemet. Eltolt magától, sóhajtva lecsatolta a súlyos köpenyt és a kandalló mellett terpeszkedő karosszék vállára dobta, s egy ujjmozdulattal lángra lobbantotta a tűztérben csinosan elrendezett farakást, amiről tökéletesen elfeledkeztem délutáni tépelődéseim folyamán. Fel sem tűnt, hogy hűvösebb van a megszokottnál.
Egy pillanatig a lángokba révedt, majd hirtelen feleszmélt és felém fordult. Nézett rám szótlanul, lassan végigsimított kifürkészhetetlen tekintetével, majd puha ragadozóléptekkel visszatért hozzám. Dermedt kezeimet magam előtt összekulcsolva reszkető vadként vártam, mi lesz most.
Közvetlenül előttem megállt. Két tenyerébe fogta arcomat, s hosszan a szemembe nézett. Így közvetlen közelről nem tűnt ridegnek, a kékeszöld szemekben nem volt harag, szemrehányás, vagy szomorúság. Úgy tekintett rám, mint mindig, kicsit atyáskodón, mélységes szeretettel.
- Megfázol így. - suttogta – s végigfuttatta tekintetét az átlátszóvá vált éjjeli ruhadarabon, ami nyirkos rongyként tapadt hasamra, mellkasomra, tökéletes rálátást biztosítva telt idomaim domborzatára. Én is letekintettem mit néz olyan sokáig, majd összenéztünk, s az előbb oly atyai tekintet megtelt tüzes szikrákkal, és mint egy zsákmányára éhes ragadozó nyúlt felém, s vont magához a derekamnál fogva. Nekilóduló szívvel simultam hozzá, karjaimat a nyaka köré fontam, s élvezettel markoltam bele dús, selymes hajába. Megsemmisítő csókban forrtunk össze. Olyan mohón tapadtunk egymásra, mintha nem egy nap hanem legalább egy hónap telt volna el reggeli találkozásunk óta. Feloldódva az ölelésében, puha ajkai, szájamban barangoló nyelve keltette élvezetben feledtem minden félelmet, bűntudatot és kétséget. Éreztem, hogy szeret, hogy őrülten kíván, és nem számított semmi más.
Egyetlen rántással letépte rólam a hálóinget.
Haja végigsimított csupasz bőrömön, ahogy fölém hajolva puhán belecsókolt a nyakamba, hangyák millióit indítva ezzel útnak a gerincem mentén. Nyelvével, orrával simogatta, gyengéden harapdálta bőröm, miközben mormolt valamit édes érthetetlenül, s egyre lejjebb haladva forró ajkaival elérte melleim halmát s miközben rózsás csúcsukra tapadt, simogató kezei bejárták testem minden rejtett pontját, lassan, de kíméletlenül hajszolva a libabőrös gyönyörbe. Nyögve a kéjtől, levegő után kapkodva dadogtam a nevét, s ernyedten borultam a vállára. Nem hagyta abba kényeztetésemet, újabb és újabb hullámokban tört rám az élvezet, s már nem értem be ennyivel, érezni akartam Őt, valahogy viszonozni, megosztani vele, amit tőle kaptam.
Egyetértő mordulás volt a jutalmam ahogy kapkodva, türelmetlenül próbáltam megszabadítani feleslegesnek ítélt ruházatától. Valahogy sikerült kigombolnom a zekéjét, s szinte feltéptem mellkasán az ingét s csókjaimmal borítottam finom, langyos bőrét, végigsimítottam szálkás izmain s élvezettel szívtam be ismerős, napfényillatát.
Éreztem ahogy reszket a visszafojtott szenvedélytől. Nem volt hajlandó elengedni egy pillanatra sem. Miközben továbbra is csókjaival halmozott el, egyik karjával magához ölelt, míg másik kezével a nadrágjától próbált megszabadulni. Ölelkezve, forgolódva haladtunk a kandalló felé, s leszédültünk az előtte elterülő vastag puha szőnyegre, amire meleg, narancsos mintákat rajzoltak a fahasábokon táncoló lángok. Kéjesen nyújtóztam el a selymes fehér medveprémen. Kedvesem belátva kilátástalan küzdelmét végre elengedett, s eltávolodva tőlem gyorsan lerántotta magáról a makacs nadrágot, s megszabadult öltözékének maradékaitól. Szemérmetlenül legeltettem szemeimet arányosan izmos, kardvívásban edzett testén, meredező férfiasságán. Félig lehunyt szempillái alól nézett rám vissza azzal a pimasz, pajkosan csillogó, vetkőztető tekintetével, amivel már első találkozásunk alkalmából is levett a lábamról. És kívántam, kimondhatatlanul. Érinteni, csókolni akartam, minden vágyam az volt, hogy karjába zárjon, s tegyen velem amit csak akar.
Ő pedig mint mindig, most is olvasott a gondolataimban. Enyhe mosollyal ajkán, vadászó nagymacska könnyedségével közeledett ismét felém. Ám mielőtt elérhetett volna, játékosan megállítottam a mellkasának feszített talpammal. Nem jött zavarba. Simogató kézzel hárította el az akadályt, s apró csókokkal borítva, lassan, kínzóan lassan haladt fölfelé lábaim belső oldalán, térdhajlatom érzékeny bőrén. El-elakadó lélegzettel engedtem, hogy széttárja a combjaimat. Kezei csípőmre simultak, határozott mozdulattal magához húzott, s ajkával egyre közeledett gyönyöröm forrása felé. Egész testemben reszketve hánykolódtam a vágytól, amit nyelvével könyörtelenül, szinte az elviselhetetlenségig szított bennem. Nem bírtam már tovább, hajánál fogva próbáltam elhúzni onnan, de csak azt értem el, hogy lefogta a kezeimet, és folytatta, amit elkezdett. Zsibbadt forróság öntött el, testem ívben megfeszült. Éreztem simogató leheletét a bőrömön, ahogy meleg szája tovább vándorolt a hasamra, kis köröket rajzolva köldököm köré. Bágyadt ujjaimmal megérintettem az arcát, mire fölnézett, s mosolygós tekintettel nyugtázta néma kérésemet. A lábaim közé térdelt, kezét hátam alá simította s fölemelt magához. Átfontam a csípőjét a combjaimmal s fátyolos tekintettel elvesztem vágytól ragyogó szemeiben. Nem volt szükségünk szavakra. Pillantásunkban lelkünk egyesült, kifejezőbben elmondva minden érzésünket, gondolatunkat. Karjaim nyaka köré fonva emelkedtem feljebb, hogy megcsókolhassam. S miközben ajkunk egymásra talált, s mélyen, kényeztetőn becézte egymást, a fenekem alá nyúlva kicsit megemelt s egyetlen, határozott mozdulattal belém hatolt. Felnyögtem a vad élvezettől. Mélyen, nagyon mélyen éreztem magamban. Ölemet teljesen kitöltötte lüktető vágya. Vállába kapaszkodva, emelkedni, és süllyedni kezdtem szapora szívműködést idézve elő ezzel nála is. Tökéletes összhangban mozogva mind feljebb és feljebb sodortuk egymást a kéj magaslatain, s mikor végül szivárványszín csillagrobbanásként utolért a gyönyör, éreztem, ahogy ő is összerándul, s testemben útjára indul forró lávája a beteljesülésnek.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, ellobbanó tudatom mélyén még éreztem amint fojtott hördüléssel nyakamba temette arcát, és szorosan magához ölelt. Mintha felhőn lebegtem volna boldog ernyedtségben, társam test-melegének biztonságában.
Egymásba fonódva nyúltunk el a puha prémszőnyegen, s csendben hallgattuk a tűz pattogását, miközben pihegve élveztük gyönyörünk utórezdüléseit.



Kellemes perceinknek a bejárati ajtón felhangzó kopogás vetett véget, de még volt annyi időnk, hogy a közeli széken heverő kabátot magunkra terítsük. Úgy ültünk a kandalló előtt, mint két pajkos gyerek, akik a tüzet csodálják, miközben szolgálónk belépett.
Zavartan megállt az ajtón belül. Figyelmét valószínűleg nem kerülték el a földön szétszórtan heverő ruhadarabok, mert alig tudta eldadogni kérdését, miszerint melegítsék-e tovább a fürdő vizét a fürdőkamra alatti fűtőhelyiségben. Férjem elfojtott mosollyal biztosította az alkalmazottat, hogy elég lesz mára a szolgálataikból, s nyugovóra térhetnek. Miután szegény asszony az ajtót zavarában majdnem elvétve távozott, férjem félresöpörte a köpenyt és sűrű loboncomat a nyakamból. Simogató csókokkal hintve be vállaimat magához ölelt, s a fülembe zümmögte karcos mély hangján: messze még a hajnal, és ne higgyem, hogy ennyivel elintéztük a mai éjszakát. Már válaszoltam volna valami elméset, de egy csókkal elhallgattatott, majd fölkapott, és elindult velem a fürdőszobába. Hozzásimultam, karjaimat a nyaka köré kulcsoltam, s játékosan megharaptam a nyakát. Kis vámpír - sziszegte és megtorlásul beledobott a kisebb szobának is beillő, királyi pompával megépített medencébe, ahol négy személy is kényelmesen elfért volna kinyújtott lábbal. Nem számított rá, hogy nem engedem el, s megcsúszott a síkos csempén. Mindketten elmerültünk a derékig érő vízben. Prüszkölve emelkedtem a felszínre, vizes hajamat söprögetve arcomból és jót nevettem, mikor vizet köpködve felbukkant mellettem. Aki másnak vermet ás...kezdtem, de elakadt a szavam, mikor felvillanó szemmel magához rántott, és belém fojtotta a szót. Aztán már csak vad ölelkezésünk hangjai törték meg a fáklyafényes, vízcsobogásos békét...


Egy órával később kéjtől jóllakott testtel, ernyedten hevertünk a csillogó mozaikkal kirakott medence oldalaiban kialakított lépcsőkön, és élveztük a meleg víz dúsan párálló ölelését.
Elnéztem a velem szemben ülő férfit és azon gondolkodtam, vajon mit lát bennem? Mi az oka, hogy egy ilyen kaliberű egyéniség, mint Ő engem választott, s miért...miért tartott ki mellettem annyi éven keresztül? Hiszen ki vagyok én? Egy szegény kisnemesi család balsorsú leánya. Semmi különleges adottsággal nem rendelkezem, és kiemelkedően szép sem vagyok.
Elnéztem nemes arcélét, egyenes orrát, kemény vonalú száját, ami oly ellenállhatatlan, ha veszi a fáradságot, hogy mosolyogjon; makacs állát, fekete szemöldökeit, hosszú szempilláit, amelyek most eltakarták igéző szemeit, ahogy fejét hátradöntve élvezte a fürdő kényelmét.
Karjait lazán a csempére fektette, izmos mellkasán megcsillant az ezüstös láncon függő zöld ékkő – a varázslómedál – amelyet egyszer nagyon régen, amikor még szinte alig ismertük egymást, az én nyakamba akasztott, hogy bárhol is vagyok, megtaláljon általa.
A csillámló víztükör nem engedte látnom, de tudtam, kockásan izmos hasban, erős lábakban gyönyörködhetnék, na meg persze ama testrészében is, ami inkább másfajta gyönyört képes nyújtani számomra, mint esztétikai élvezetet.
Igen. Tökéletes alkatú férfipéldány. Nemcsak testben, de mentális tudásban is fölötte áll mindenkinek a környezetünkben. Mégis... azt mondja magáról, hogy... korcs! Lehetetlen!
Számomra Ő a tökély. A tökéletes társ, a tökéletes szerető. Nincs senki ezen a földön, akit jobban szeretnék nála. És Ő is szeret engem, tudom. De miért? Miért olyan elnéző a hibáimmal szemben, miért olyan türelmes velem?
Belehalnék, ha elhagyna. Számomra Ő a nap, a levegő, az éltető víz. Soha nem unnám meg a társaságát, csak Ő létezik számomra, és... sebezhető vagyok általa.

Most fölemelte a fejét, és lustán kinyitotta a szemeit. Láttam, ahogy tekintetében lágy fénnyel szétárad a mosoly, s kiül szája szögletére is. Hosszan nézett, majd lassan odasiklott mellém. Fölém hajolt, s lágy csókot lehelt ajkaimra. Libabőrös lettem cirógató lélegzetétől, ahogy simogató szája számat elhagyva halántékomat, arcomat szórta be apró kedves csókjaival, miközben keze a mellemre simult, s finom, körkörös mozdulatokkal kényeztetni kezdte, mígnem mellbimbóim megkeményedtek, ágyékomat pedig ismét elöntötte a vágyakozás.
Nagyot sóhajtva bújtam hozzá. Kezemet hátára simítottam, csókjaimmal borítottam vízgyöngyös vállát, nyakát, mellkasát. Arcomat megrészegülten a bőrébe temettem, beszívtam finom illatát. Tenyerem alatt megfeszültek az izmok a langyos bőr alatt. Felpillantottam. Lassan hajolt fölém. Behunyt szemmel épp hogy csak érintve ajkaival, ráérős élvezettel csókolni kezdett. Elkocsonyásodó tagjaim már nem tartottak meg. Karjaimat nyaka köré fonva kapaszkodtam belé. Éreztem, csókja egyre mélyül, egyre mohóbb. Már nyakamat vette célba. Megrészegültem az érzéstől, ami átjárta testemet cirógató ajkai nyomán. beleharaptam a vállába. Apró mozdulatokkal simogattam ruganyos izmait, élveztem a közelségét. Ujjaim felfedezőkörútra indultak az oldalán, izmos hasán, majd összezárultak kemény férfiasságán. Szíve gyorsabban kezdett el verni s lélegzete szaggatottá vált. Te boszorkány... - nyögte a nyakamba – nem tudok veled betelni... megbabonáztál.
Elmosolyodtam. Én megbabonázni? Számat a kulcscsontja fölött a bőrére tapasztottam. Én sem tudok veled betelni – suttogtam a nyakába – elvarázsoltál. Éreztem, ahogy elmosolyodik. Ezek szerint kvittek vagyunk – mormolta, s a karjaiba vett. Lábaimmal átkulcsoltam a csípőjét, Ő pedig könnyed mozdulattal kiemelt a vízből, és továbbra is csókolva, simogatva, komótosan elindult velem a hálószobánk felé.
Nincs róla fogalmam, mikor aludtunk végül el...

Halvány derengésre ébredtem. Oldalamon feküdtem, szemben az ablakkal. Odakint a pirkadat gyengéd rózsaszínre festette a szétszóródott felhőfoszlányokat. Az éjjel valamikor elállhatott a havazás. Hunyorogva ültem fel az éjszakai hancúrozásunktól feldúlt ágyon, s köntösöm után tapogatóztam. Fázósan húztam magamra a puha, selymes anyagot.
Társam már nem volt mellettem. Tudtam, ilyenkor végzi kardgyakorlatait a torony tetetőszerkezete alatt kialakított edzőteremben minden pirkadatkor, egészen addig, míg a hegyek fölött előbukkanó nap első sugarai el nem öntik meleg fénnyel a nyugat felé elnyúló magashegység vonulatait.
A gyűrött ágyneműn végignézve emlékképek sora villant elém. Hosszú évek történései. Ajkamon boldog vigyorral megállapítottam magamban: a tegnap este valahogy minden eddigi éjszakánkat felülmúlta. Forróság öntött el. Éreztem ahogy ereimben erőteljesen száguld a vér. Fürgén fölpattantam és kinyitottam az ablakot. Friss, harapós hideg ömlött be rajta, de nem bántam. Még sosem éreztem magam ilyen erősnek, nyugodtnak.
Odakint kékesen derengő hópaplan borított mindent. Kedvesem hajszínére emlékeztetett. Ezen az őrült, varázslatos éjen, amikor a gyönyörben újra és újra egyesültünk, lelkünkben is eggyé váltunk. És... biztos voltam benne, hogy végre húsz év után megízlelhetem majd az anyaság örömeit is. Könnyű szívvel, virágos kedvvel álltam a pompás fürdőterem oldalában csobogó mesterséges forrás alá. A hideg víz szinte égette bőröm, de most nem fáztam, hatalmas energiát éreztem tagjaimban.

Mire felöltözötten visszatértem a szobába, már ő is ott volt. Éppen ékkövekkel kivarrt magas gallérú köpenyét terítette magára, majd az ablak mellett álló hatalmas fekete ládához lépett. Valahol megérintett egy titkos kallantyút a bonyolult domborművekkel díszített fémláda oldalán, mire a mintát alkotó kígyók sokasága egymás után arrébb csúszott, s kattogó hangok kíséretében a láda fedele fölpattant.
Rövid keresgélés után kivett onnan egy karcsú kristályfiolát, amiben valami fényes, higanyszerű anyag lötyögött. Aztán megfordult, és odajött hozzám.
Derűsen, nyugodtan nézett a szemembe. A kezében tartott fiolát letette elém a fésülködőasztalkára és vizet töltött az odakészített tálcán pihenő kancsóból az egyik kehelybe.
Emlékszel még, mi ez? - kérdezte az üvegcsére mutatva.
A múltból földerengett egy emlék, egy mondat: „egyetlen cseppje megment a haláltól, és hosszú életet ad, egy pohárnyi pedig maga az örök élet. „
Bizonytalanul bólintottam.
Vízzel kell bevenni. - mondta – Ha megiszod... nem fog eljárni fölötted az idő, és örökre velem maradhatsz. Osztozhatsz a sorsomban. Minden tekintetben... -tette hozzá nyomatékosan, s a szemembe fúrta pillantását, amely most különös fénnyel ragyogott rám, s egyszerre volt tűnődő, figyelmeztető, s enyhén szomorú. Az arkán unikorn vére azonban mást is ad, - folytatta – olyan képességekkel ruház fel, amely mások fölé emel, ám ezáltal célpontjává is tesz olyan lényeknek, akik ellen csak fegyverrel védekezhetsz, és komoly harctudással. Én meg foglak tanítani ölni és megvédeni magadat ezekkel a támadásokkal szemben. Ha akarod, varázsló is lehet belőled mert bőven lesz rá időd, hogy kiképezzelek. Tessék - tolta közelebb a higanyszerű anyaggal töltött fiolát.
Gondold át! Én nem dönthettem annak idején. Most megadom a lehetőséget, hogy mérlegeld, megéri-e neked ilyen áron a halhatatlanság. - Átható tekintettel végigmért, majd ismét a szemembe fúrta -ezúttal jeges-zöld- pillantását. - Már eleget éltél ahhoz, hogy józanul dönthess.
Én most elmegyek. Nem akarlak befolyásolni, de bárhogy határozz is, én akkor is szeretlek, és melletted maradok. Ne aggasszon, hogy elfogy ez az anyag. Megbűvölt üveg ez, újratölti önmagát. Ha végeztél, tedd vissza ebbe a ládába, és csapd rá a fedelét! A zárak automatikusan záródnak. Veszélyes dolgok vannak benne, nem lenne jó, ha illetéktelenek hozzáférnének a tartalmához. - mutatott a fémládára, majd hozzám lépett, csókot lehelt hideg ajkaimra és távozott.

Dermedten álltam, és csak a szememmel követtem a mozdulatait. Próbáltam felfogni, amit mondott.
Jól értettem, felkínálta nekem az örök életet? Az első reakcióm, határtalan öröm és büszkeség volt. Íme, annyira megbízik bennem, hogy itt hagy kettesben hét lakat alatt tartott kincseivel, fegyvereivel, és még ki tudja milyen titokzatos dolgokkal, amiket a bonyolult, feltörhetetlen zárak alatt őrzött és... kiképez varázslónak, és megtanít harcolni, fegyverrel bánni, és... ölni. Ez az utolsó szó volt az, ami kijózanított az euforikus öröm állapotából. Eszembe jutottak régmúlt idők, amikor alkalmam volt rá, hogy lássam, ahogyan harcol és gyilkol kímélet nélkül, pontosan, precízen, tökéletesen.
Eszembe jutott a rengeteg vér... Enyhe hányingerem támadt. Borzadva néztem most már a unikornisvérrel teli üvegre. Nem volt kétségem afelől, hogy varázslóm igazat mondott, és hogy minden körülmények között betartaná a szavát. Nem hagyna el soha. Megtanítana gyilkolni és még sok minden másra is. De vajon én akarom ezt?
Akarom, hogy más legyek, mint a fajtám? Hogy hidegvérrel lemészároljak bármilyen lényt, aki megtámad? Azt mondta, célponttá válnék én is. Mélyet sóhajtottam és leforrázottan, tanácstalanul néztem a kehely vizet az ablakon beragyogó nap sugarában, mintha ez a szépen metszett kristálypohár választ adhatott volna kétségeimre. Mit tegyek? Mit...? Felötlött bennem azoknak az arca, akiket szeretek és akik valószínűleg ugyanolyan félelemmel tekintenének rám is, mint a férjemre. De mit is gondolok! Hiszen, addigra már egyikük sem lenne életben, mire én elérném azt a szintet, hogy félhessenek tőlem.
Harmincnyolc éves vagyok, de ha a tükörbe nézek húszéves önmagam néz vissza rám. Az az egyetlen csepp az egyszarvú véréből akkor, elég volt, hogy ne öregedjek. Legalábbis, lassuljon a folyamat. Eszembe jutott az az este, mikor majdnem meghaltam. Majd az a furcsa, félelmetes, mindent érzékelő érzés, ami rövid időre elfogott, miután Ő megitatta velem ezt a folyadékot.
Az ablakhoz léptem. Odakint kékesfehéren csillogott az éjjel lehullott hó a napsütésben, mintha csillagporral hintette volna be valaki a talajt.



Enyhe szomorúsággal, ám valami nyugodt elégedettséggel bámultam ki az ablakon túli világba.
Odakint, már bíborral vonta be a távoli hegyeket és erdőket az alkonyat. A behavazott folyó szalagja gyöngyházszínben fénylett. Hamarosan kigyulladnak az őrtüzek végig a parton. Én pedig ismét csak vártam. Hazavártam valakit. De most nem féltem a találkozástól.
Kintről vidám gyerekzsivaj foszlányai lebegtek felém, és egy kutya játékos csaholása.
A hatodik őrségváltásra készültek odalenn, amikor egy vágtató lovas körvonalai bontakoztak ki a kikötőbe vezető út letaposott haván.
Milyen ismerős látvány. Egyszer már átéltem ugyanezt. A cselédek most is hanyatt-homlok rohantak, hogy gondoskodjanak hátasáról, ahogy ruganyosan lepattant róla az udvaron, és ugyanolyan nemtörődöm módon ment el mellettük, s lépett be az épületbe.
Lélegzetemen mértem az időt: most halad át a lenti csarnokon, feljön a lépcsőn, most befordul a lakosztályunkhoz vezető folyosóra...

Nyílt az ajtó, friss hideg áramlott be a szobába.
Vetettem még egy utolsó pillantást a hótól roskadozó fenyők lilás színben álldogáló csoportjára, majd elfordultam az ablaktól.
Ő már ott állt mögöttem. Fürkészőn, aranyfényben izzó szemmel nézett rám, miközben lecsatolta válláról a vastag köpenyt. Nyugodtan álltam a pillantását. A sárgás szín lassan eltűnt a tekintetéből, és maradt a meleg tengerzöld, ahogy simogatóan végigfutott arcomon, majd a lezárt ládára, s az üres asztalkára rebbent.
Egy közeli székre hajította a kabátot, majd visszalépett hozzám, és kezemet kezébe fogta.
Szótlanul, hosszan szemlélt. Tekintetében nyomát sem láttam csalódottságnak, talán csak némi szomorúság lapult a mindent értő szemekben, melyeknek tengerzöld tavából melegség és szeretet áradt felém.
Jól döntöttél. - mondta csöndesen, és ajkához emelte a kezem.
Én pedig abban a pillanatban tudtam: fölöslegesen aggódtam végig a tegnapot. Ő nem változott meg irányomban, és valószínűleg nem is fog soha. De még ha elfordulna is tőlem valaha a távoli jövőben, én már valószínűleg nem fogom megérni azt a napot, és ez valahogy... elégedettséggel töltötte el szívemet.