Hűvös ködfoltok terpeszkedtek a hajnali erdőn megbúvó tisztás felett.
Csend volt, csak a hatalmas fenyők susogtak, egy-egy madárka álmos pittyegése hallatszott és egy távoli csermely csobogása.
Néhány toboz puffant az éjszakai lágy esőtől nedves földön.
Rőt színű mókus iramodott utánuk. Egy pillanatra megtorpant, füleit hegyezve nézett a fák tövében megbúvó ösvény felé, mely keresztülszelte a kis nyiladékot mielőtt ismét eltűnt volna a túloldalon burjánzó páfrányok között.
Mozgékony orrocskájával beleszimatolt a párás levegőbe, majd az egyik fenyőtobozt szájába kapva mint a villám feliramodott a legközelebbi fa ágai közé, ahol mellső mancsaival megragadta szerzeményét s nekilátott korai reggelijének.
Közben a éjjel leereszkedett pára megadta magát a felkelő napnak. Nem maradt utána más, mint a leveleken csillogó harmat, mely pompázatos ékkövekként szikrázott mindenfelé az üde zöld növényzeten.
Mókusunk végzett a tobozzal s éppen utánpótlás után akart nézni, mikor léptek halk nesze zavarta meg félúton a fa és a földön heverő termések között.
Egy emberi alak bukkant fel az erdei úton. Nem sok minden látszott belőle az egész testét befedő, kissé sáros, durva szövésű anyagból készült, csuklyás köpönyeg alól. Kényelmes tempóban, könnyed, gyors léptekkel közeledett a felázott ösvényen.
Felfigyelt a mókusra, s miközben ember és állat egy pillanatra egymásra nézett, az idegen kellemes arcvonásai láthatóvá váltak a csuklya alatt. Magas homloka, egyenes orra, szép, határozott vonalú szája, egy a harmincas évei elején járó vonzó férfit mutatott. Az összhatást talán csak a sötét szemöldökei alól kivillanó szúrós, világoszöld szempár rontotta el. Érzelemmentesen, hideg közönnyel pillantott a fűben lapuló állatkára, majd haladt egyenesen tovább célja felé.
Ekkor, az időközben megelevenedő vadon madárdalos békéjét távoli kiáltozás, fémes fegyvercsattogás, majd kétségbeesett női sikolyok törték meg.
A férfi egy pillanatra megtorpant, enyhén félrehajtott fejjel hallgatózott, majd minden sietség nélkül folytatta útját. Hamarosan egy sokkal nagyobb tisztás szélén megállt. Lábai előtt lankás domboldal terült el tövében bővizű patakkal. Távolban kék hegyek vonulatai látszottak a reggeli fényárban fürdő hatalmas erdőség hullámai felett.
Rendes esetben talán megcsodálja a természet elé tárulkozó vad szépségét, ám most a patak-parton zajló eseményeket figyelte enyhén összevont szemöldökkel.
A kristálytiszta, mély víz termetes sziklák között harsogva tört utat magának a fák alatt, hogy aztán megszelídülve terüljön szét gázlót alkotva a domb aljában, ahol az út áthaladt rajta. Itt egy rövid szakaszon selymes fű borította a partját, közel s távol az egyetlen táborozásra alkalmas helyet kínálva annak a csapat megfáradt utazónak akiknek vérbe fagyott holttestei mellet most fél tucat páncélinges, állig felfegyverkezett marcona alak próbált legyűrni egy tizenhét év körüli, erősen tiltakozó leányzót. Szegény hiába rúgott, karmolt, harapott, vetette be minden fortélyát, hogy megszabaduljon kínzóitól, azok közül hárman a földre szorították, míg egy negyedik a rúgkapáló lábak közé próbált befurakodni, több kevesebb sikerrel. Ketten röhögve biztatták, hogy siessen, mert még ők is sorra szeretnének kerülni, míg egy hetedik aki díszesebb öltözéke alapján a vezérük lehetett, a földön szétszóródott csomagok között kutatott értékesebb holmik után, nem törődve a háta mögött hangoskodókkal.

A köpenyes vándor, miután úgy gondolta, eleget látott már, nesztelen léptekkel elindult feléjük az úton. Csak akkor vették észre, amikor már néhány lépésnyire megközelítette az önfeledt társaságot. Pontosabban az egyik drukkernek tűnt fel először, hogy társaságuk érkezett. Bár az egyszerű öltözékű utas nem tűnt nagy fogásnak, egyenes tartása, határozott járása nem koldusra vallott, s mivel egyedül volt, Gordam tartomány urának pribékje bátran, kivont karddal elé pattant, és követelte a vámot, amit minden, a határfolyón áthaladó utazónak – nagyura szerint - kötelessége leróni, hogy élve, biztonságban léphessen erre a földre.
- Vedd el! - mondta csöndesen, kellemesen zengő, enyhén karcos hangján az idegen.
A katona megdöbbent ekkora pimaszság hallatán, de nem tétovázott sokat, egyenes kardját maga elé tartva ugrott felé, hogy felnyársalja, de csak a levegőt érte a penge. Egy pillanatig döbbenten állt, csodálkozva nézett a mellkasa teljes szélességében átlósan hízó vörös csíkra, mely páncélinge átvágott szemein szivárgott át. Arra már nem jutott ideje, hogy felfogja, a saját vérét látja – üveges szemmel, két darabban omlott a letaposott fűre.

A történtek egyetlen szemtanúja a több sebből vérző, végsőkig elcsigázott, ellenállását már-már feladó fiatal nő volt. Döbbenten meredt a magas, karcsú alakra, aki az előbb villámgyorsan rántva fegyvert végzett támadójával, most pedig mozdulatlanul, egyik lábával előre lépve, kicsit előrehajolva állt, bal kezével egyszerű, fényesre lakkozott, vörösesbarna fából készült kardhüvelyét markolta, míg kissé a háta mögé kinyújtott jobbjában ívelt, ezüstös pengéjű, hosszú markolatú kardját fogta. A nő, bár fegyvert forgató férfiak között nőtt fel, még sohasem látott ilyen technikát, ráadásul ilyen gyorsan végrehajtva.
A holttest tompa dobbanással ért földet. Erre a különös zajra s a lemerevedett lány csodálkozó pillantását követve, mind a hat martalóc odakapta a fejét.
Bár lemaradtak az eseményről, csodálkozni valójuk nekik is akadt. Az éles, mindent átvágó metszésvonal társuk, erős páncéllal borított testén, nagyon éles kardra vagy iszonyatos erőre engedett következtetni. Nem csoda hát, hogy mintha összebeszéltek volna, foglyukat magára hagyva egyszerre indultak el a jövevény felé.

Társuk gyilkosa nem látszott aggódni az erőfölény miatt. Lassan kiegyenesedett, kardját lazán maga mellé engedte. Átható tekintettel követte ellenfelei minden mozdulatát. Lecsapni kész ragadozómadárként várta, hogy támadjanak.

Ám azok kezdeti lendülete megtört, s miután óvatosan, minden irányból, de biztonságos távolságból körülvették, valahogy egyiküknek sem akaródzott elsőként rávetnie magát.

Bizonytalanságuk láttán az idegen hideg szemében gúnyos szikra villant - gondolta segít nekik kicsit - erélyesen megpörgette fegyverét, minek hatására a pengét borító vér minden cseppje távozott - jórészt a meghökkent pribékek arcára, ruhájára fröccsenve. Elegáns mozdulattal eltette kardját az övébe tűzött hüvelybe, majd mint aki jól végezte dolgát, elindult a gázló felé.

A kis csapat vezetője, Eric de Vardes kapitány, aki éppen abból az irányból közeledett – volna - feléje előre szegezett pallosával, elérkezettnek látta az időt, hogy a tettek mezejére lépjen. Kidüllesztve robusztus mellkasát, elé lépett, nagy levegőt vett, s dörgő basszus hangján, mely a szegény parasztokra lehengerlő hatással szokott lenni, rárivallt a vándorra:

- Állj! Azonnal megállni!

A csuklyás férfi pillantása végigsiklott a torka előtt meredező szürke acélon s egyenesen az előtte álló tiszt tivornyákról árulkodó táskás szemébe fúródott.

Méla undorral a hangjában kérdezte:

- Pontosan miért is?

Vardes úr nem volt hozzászokva az efféle reakciókhoz. Gordamban mióta Erőskezű Teobald uralkodott, a lakosság teljesen ki volt szolgáltatva a Nagyúr poroszlói és a dölyfös nemesség kénye kedvére. A legkisebb ellenszegülés miatt is jogukban állt lemészárolni akár teljes falvakat, felégetni házaikat, s megbecsteleníteni leányaikat, asszonyaikat, gyakran nem kímélve a még fejletlen gyereklányokat, sőt fiatal fiukat sem. A szegény nép tehát szemlesütve lapított és inkább elviselte a hatalmaskodók minden szeszélyét.

Így érthető volt a kapitány éktelen haragja a pimasz kérdés hallatán. Fojtott, dühtől remegő hangon sorolta:

- Nem fizettél vámot és kezet emeltél e tartomány urának katonájára. Ezért halál jár...

A jövevény, még mindig farkasszemet nézve a tiszttel, szenvtelen, nyugodt hangon válaszolt:

- Neked is csak azt mondhatom, ha pénzt akarsz tőlem, vedd el! Társad pedig saját magának köszönheti a halálát... mint ahogy te is, ha nem hagysz békén – tette még hozzá kis gonosz mosollyal.

Eric de Vardes minden óvatosságát feledve emelte pallosát és üvöltött beosztottjaira:

- Felkoncolni!!!

Ez volt élete legnagyobb és egyben utolsó tévedése, mielőtt egy ezüstös villanás leszelte a fejét. Az események ezután már megállíthatatlanul peregtek...

Az időközben feltápászkodott lány remegő térdekkel meredt a hullák között megint csak mozdulatlanná váló alakra. Az utolsó martalóc még hörögve bámulhatta meg a mellkasából kiálló remekmívű fegyver élét, mikor is a neki háttal álló gyilkosa oda sem nézve felrántotta karját, átszelvén bordákat, kulcscsontot, koponyát, - s mindent ami az útjába került - a végül, a fejtetőn kiszabaduló pengével.

Az addig zöld gyepet véres sár, belsőségek és valami szürkés anyag borította, minek láttán az amúgy is meggyötört hajadon öklendezve esett térdre.

Többé kevésbé sikerült úrrá lennie rosszullétén, mikor hirtelen ledermedt a látóterében megjelenő sötét színű bőrcsizmák és egy vértől csöpögő kardpenge láttán.

Reszketését és a tépett ruha alól kivillanó testét próbálván leplezni, karjait maga köré fonta, míg pillantását lassan, a hideg fém mentén emelte egyre feljebb. Élesen látta a hullámos hatású élt, a vércsatornában lassan folydogáló ragacsos, vörös anyagot, megcsodált egy részletgazdagon kidolgozott sárkány rajzolatot, s a keresztvas nélküli markolaton nyugvó kéz mutatóujjára simuló vörös és fehér köves, széles ezüst gyűrűt.

Várta, hogy rá is lesújtson a végzet. De nem történt semmi, csak valami halk neszezés felülről.

Erőt véve magán felpillantott, egyenesen az előtte álló férfi áthatóan tiszta, zöld szemeibe.

Az idegen közben hátradobta csuklyáját. Hosszú, hófehér haja selymes fénnyel omlott a vállára, érdekes kontrasztot alkotva fiatalos arcával.

Tűnődve szemlélte az előtte térdelő lány bájos arcát eltorzító lilás duzzanatot, a dulakodástól kibomlott dús, sötétbarna hajfonatát, felmérte karcsú testét borító horzsolásait, majd meglátta a kedves, mandulavágású barna szempárban... a félelmet, amint átvált elragadtatott csodálkozássá.

-„Nocsak!” - gondolta magában elmosolyodva.

Szenvtelen arcán nem látszott érzelem, de tekintetében megjelent valami pajkos csillogás, minek hatására a fiatal lány testén édes borzongás futott végig s elpirulva kapta el pillantását az őt fürkésző idegenről.

Zavarát leplezendő, inkább talpra kecmergett s kínos gondossággal igyekezett jobb napokat is látott öltözékét rendbe hozni. Szomorúan állapította meg, hogy nemes anyagból készült hímzett ruhája már csak árnyéka régi önmagának. A hatalmas szakadásokat nézve bosszúsan elfintorodott, amit rögvest meg is bánt, mert éles fájdalom hasított, egyik támadójának nem éppen gyengéd pofonjától feldagadt állkapcsába. Szisszenésére visszhangként, egy suhintás hallatszott, amivel az addig szótlanul szemlélődő jövevény ismételten megszabadult a kardjára tapadt vértől. A tok száját markoló kezének hüvelyk és mutató ujja között végighúzta a pengét a markolattól egészen a hegyéig, s egy finom mozdulattal visszacsúsztatta a helyére, majd közelebb lépett a lehajtott fejű sebesülthöz, aki egyszer csak arra eszmélt, egy határozott kéz felemelte lüktető állát, majd gyengéden, nagyon lassan végigsimított a fájó duzzanaton. Tevékenységét folytatta a nyakán, vállán, egyik csupasz karján vöröslő horzsolásokon, végül sebes öklét vette kézbe, melyről a páncélosokkal való dulakodás hatására szinte csontig lejött a bőr. Első ijedségében meg sem tudott mozdulni, csak elakadt lélegzettel bámult fel a nála majdnem egy fejjel magasabb férfi arcára. Az is csak lassan tudatosult benne, hogy a sajgás enyhe bizsergéssé szelídült sérült tagjain, majd teljesen megszűnve átadta helyét valami kellemesen meleg érzésnek, amitől viszont térdei kezdtek el megint remegni. Elrántva kezét, zaklatottan ugrott hátra, s elkerekedett szemmel még láthatott elenyészni valami zöldeskék derengést a kézfején, melynek bőre ismét, tökéletesen sima és ép volt.

A vándor vetett még egy pillantást a sóbálványként álló hajadonra, majd nyugodtan hátat fordított neki és inkább a környezetének szentelte figyelmét. A lánynak mindössze négy kísérője volt. Tetemeik szanaszét hevertek a kihűlt tábortűztől nem messze. Látszott, reggelizéskor érte őket a támadás, majd menekülés közben a halál. Egy felfordult kisebb utazó láda, néhány edény, egy kosár, pár szétszóródott ruhanemű feküdt szanaszét a feldúlt talajon.

A már magasan járó nap meleg fényében heverő holttestek felől érkező nehéz, fémes vér szagra megjöttek az első döglegyek is. Zümmögésükbe távoli kakukkszó vegyült.

- El kellene temetni őket - mondta halkan a lány végre feleszmélve, inkább csak magának.

Az idős kereskedő, a harminc év körüli fiával és két segédjével utazva már többször is élvezhette családja vendégszeretetét Haram városában lévő udvarházukban, s megígérte az apjának, hogy épségben elkíséri az ifjú hölgyet az erdőn túl, keletre fekvő Grimbe, a nagynénjéhez.

Elkeseredett düh szorította össze szívét az ismerős, halálukban mégis idegen arcokat nézve.

- „Miért kellett így történnie?!” - gondolta, miközben próbálta visszafojtani kicsordulni készülő könnyeit.

- Nem hagyhatjuk itt őket így! - szólt szemét az idegen hátára szögezve.

- Ne nézz így rám, gyermek! Nem vagyok sírásó - mondta az közönyösen. Mélyet szippantott a balzsamos, gyantaillatú szellőből, majd közelebb lépve az egyik pribék maradványaihoz, a páncél nyakrészébe vésett címert kezdte el tanulmányozni.

- Nem vagyok már gyerek! - csattant fel a lány valami hirtelen jött dacos bátorsággal - ...minden élő ember kötelessége gondoskodni a halottairól!

- Hmm...s vajon, Ifjú Hölgy... ezek itt mennyire lettek volna kötelességtudók? - kérdezett vissza maró iróniával, karjával a katonák hullái felé mutatva a férfi, miközben fejét a nő felé fordítva szúrósan nézett annak párás szemeibe.

Nem kapott választ. Állták egymás tekintetét egy ideig, majd a zöld szemek megenyhülni látszottak.

- Mi a neved hölgyem? - kérdezte higgadtan a karcsú teremtést.

- Kaldeai Isabell vagyok Haramból – rebegte ő halkan s potyogó könnyei fényes ösvényt rajzoltak sápadt arcára.

- Nos, Kaldeai Isabell, én, Armand Sancé de pre n' Dragon, más néven Aragon... csak egyfajta temetési módszert tudok neked felajánlani. - Jobb kezét a tetemek felé emelte, egy szót mormolt valami különös, idegen nyelven, mire azok hirtelen erős, haragos fehér lánggal égni kezdtek. Néhány pillanat múlva – mintegy vezényelve a tüzet - leengedte a karját, de addigra csak kevés finom hamu lapult az épen maradt fűszálak között. Hús, csont, fém, bőr, szövet – minden más - elenyészett.

- Remélem hölgyem, így már elégedett vagy! További jó utat! - mondta, majd elindult a patak felé.

Isabell nem tudta mit tegyen. Teljesen összezavarodott a sokféle érzéstől, ami elborította zaklatott lelkét. Nem elég hogy majdnem megerőszakolták; tanúja volt egy vérfürdőnek, aztán még egynek; még itt is marad egyedül az erdő közepén.

- „Miféle alak az ilyen? Csak így itt hagy?”- dohogott magában.

Már az első pillanattól, mikor látta harcolni érezte, nem közönséges halandóval van dolga. Az előbbi tüzes mutatvány után pedig biztosan tudta ez az ember – már ha ember - veszélyes, mert nagy erőket birtokol, és az a hideg szempár...az a fensőbbséges modor...

- Huh! - borzongott össze - Mégis, van benne valami vonzó.

Bár tartott az átható tekintetű idegentől, végig szaladt a hátán a hideg a gondolatra, hogy itt marad egyedül ebben a sötétzöld rengetegben, ahol ki tudja miféle vadállatok, vagy újabb kéjsóvár katonák támadhatnak rá.

Mostanra már biztosan megbecstelenítve, vérbe fagyottan félredobva heverne, ha ez a... – mellesleg igen jóképű - vándor nem lép közbe.

- „Pre n' Dragon...vagyis a Sárkány fia...Nem látszik rajta, semmi sárkányszerű...talán tünde? Hmm...a tündék nem szoktak leereszkedni odáig, hogy átjöjjenek a Kapun...az emberi földekre, és különben sem úgy néz ki. Mindazonáltal veszélyes alak lehet...de begyógyította a sebeimet...ha bántani akarna, már megtette volna”- gondolta. Aztán, felrémlett előtte a pajkos fény, a gyönyörű, fekete pillákkal árnyékolt jeges szempárban, s az a meleg jóleső érzés, amit az erős, mégis gyengéd kéz okozott...

Nyelt egyet, s az útitársaiból maradt hamukupacokra nézett.

-”Legalább megvárta volna míg elbúcsúzom tőlük.”- Szomorú sóhajjal nyugtázta: erről bizony lekésett, sírdogálásra pedig nincs idő.

- Sancé de pre n' Dragon úr! Kérlek várj egy pillanatot!

A vízparton érte utol. Elé ugrott, s megkapaszkodott a zöldes színű köpenyben, megállásra kényszerítve ezzel annak viselőjét.

- Köszönöm, hogy megmentettél...és bocsáss meg nekem amiért,...ha gondot okoztam neked! De...könyörgöm! Ne hagyj itt! Hadd menjek veled! - hadarta egy szuszra, esdeklő szemeivel a férfi tekintetét keresve.

Aragon bosszúsan ráncolta össze a szemöldökét. Megmarkolta a lány csuklóit és lefejtette ruhájáról a karcsú ujjakat. Komoran pillantott le a meleg fényű barna szempárba, ahonnan határtalan bizalom, és... rajongás? - áradt felé.

- „Micsoda naiv lélek! Nem tudja kivel áll szemben”- gondolta lemondóan.

Nem tagadhatta, tetszik neki ez a bájos teremtés, és hiába próbált meg közönyös lenni vele - szánalmas, kurta életű halandóval - szemben, nem bírt ellenállni a sugárzó, kedves tekintetnek.

„Mi a csodát kezdjek ezzel a gyermekkel?” - töprengett gondterhelten. - „Itt tényleg nem maradhat, a legközelebbi lakott település pedig több napi járásra van mindkét irányban, ráadásul olyan vadonban, ami hemzseg a vadállatoktól. A két lábú ragadozókról nem is beszélve” - nézett elgondolkodva a páncélos vitézek immár kihűlt helyére. - „Ahova én megyek, oda nem vihetem magammal...”

Miközben a válaszra várt, önkéntelenül közelebb húzódott hozzá, szinte bebújt a köpenye alá. Már nem zavarta a csuklóira kulcsolódó izmos férfikéz, sőt, úgy érezte, még soha nem volt nagyobb biztonságban. A hűvös szemekben most nem látott ridegséget, csak valami mély, ősi bölcsességet, s talán...a sokat megéltek szomorúságát. Lazán ökölbe szorított kezei ezüsthímzéses bársonnyal fedett, izmos mellkason pihentek. A ruhán keresztül is érezte a férfi erőteljes szívdobbanásait. Csodálattal legeltette szemét a magas homlokból lazán hátra simított, februári naptól szikrázó friss hómezőt idéző hajkoronán, s azon elmélkedett, hogy vajon miféle trauma okozhatta ennek a fiatalos megjelenésű férfinak a korai őszülését?

Merengéséből nyugodt hang riasztotta fel:

- Haramig velem jöhetsz, ha akarsz, - közölte az addig foglyul ejtett kezeket elengedve – de jobb lenne ha átöltöznél...már ha van mibe - és kritikus szemmel, tüzetesen végignézett az előtte álló lány kissé szellőssé vált öltözékén.

- Nem mintha engem zavarna ez a látvány...- tette hozzá enyhe mosollyal, miközben tekintete lassan megállapodott a réseken kivillanó selymes bőrön – ...de az éjszakák hűvösek errefelé. És elég ha Aragonnak szólítasz.

Még egy utolsó kaján pillantással nyugtázta a szavaival keltett hatást a halványpirossá vált arcon, majd a lányt kikerülve a patak mellé térdelt, két kezével merített a csillogó vízből, hogy szomját oltsa, s lemossa magáról halott ellenfelei itt-ott rászáradt vércseppjeit.

Mintha kígyó csípte volna meg, oly sebesen ugrott Isabell, hogy megkeresse az úti csomagját, majd miután meglelte, lopva megmentőjére nézett. Miután látta, hogy ő már kardja tisztogatásával van elfoglalva, a bőrzsákot maga után vonszolva elbújt egy ember magas, sűrű lombú bokor mögé a vízparton, ahol rekord idő alatt cserélte le rongyait hosszú ujjú, vajszín vászoningből; kétoldalt felhasított, szegélyein hímzett tunikából; és testre simuló, puha szarvasbőr nadrágból álló öltözékre. Haját gyorsan újra fonta, vékony derekára csatolta egymásba fonódó bronz hatszögek alkotta övét, majd visszatérve a táborhelyre, megkereste tőrét, amit még a küzdelem elején csavartak ki kezéből, s most elárvultan hevert a tábortűz kihűlt romjai mellett.

A szétszóródott holmik között talált tarisznyába tett néhány edényt, megpakolta a félig széttaposott elemózsiás kosárban lelt sajttal és kenyérrel, aztán magához vette a csomagja mélyén lapuló íját, gyönggyel hímzett, nyílvesszőkkel teletömött tegezét, s egy bő, sötétkék gyapjú köpennyel egészítve ki öltözékét, úgy gondolta, csípős nyelvű Aragon úr sem találhat több kifogást a megjelenésén. Már csak egyvalami aggasztotta: visszatérni Haramba...