Arestin  kiment a szobámból, majd két méltóságteljes, gyönyörű démon lépett be helyette.
Anyám fekete hajú, bordó szemű, kortalan szépsége a bátyám arcán élt tovább. Nagyon hasonlítottak. Még sokkal jobban, mint mi Arestinnel egymásra. Apámra nézve meglepődtem: mintha tükörbe néztem volna... Ezüstszínű hajában arany tincsek, mint az enyémben is. Hosszú haját tarkóján összefogva viselte. Szemei ragyogó aranyszínűek voltak. Mindketten elegáns, rangjukhoz illő, de kényelmes öltözéket viseltek. Anyám földig érő kék selyemruhája finoman követte alakját. Apám két méteres termetén  szintén kék inget, fekete nadrágot viselt egy széles bőrövvel. Komolyan, de szemükben szeretettel tekintettek rám.
- Alicia, drága gyermekem! Örülök, hogy jobban vagy! - szólalt meg anyám dallamos hangja, miközben beljebb lépett.
- Végre itthon vagy, leányom! - jött közelebb apám is. Hangjuk hallatán megremegtem... ez a két hang álmaimban mindig velem volt, bár nem tudtam, kikhez tartoznak...
Mikor ágyamhoz értek, mindketten meglepődtek. A széles fekhelyen mellettem aludt Sébastienne, úgy, mint akit fejbe vertek... Az ajtóból nem látszott, hogy ott fekszik...
- Nagyon kimerült? - kérdezte anyám mosolyogva, a Tigrisre célozva, amikor meglepetéséből felocsúdott.
- Azt hiszem, igen. Minden gyógyító eneriáját rám pazarolta. Épp hogy magamhoz tértem, és ő már ki is dőlt...
- Örülök, hogy újra velünk vagy - ült apám mellém.
- Én is örülök nektek - mosolyogtam.
- Tudjuk, hogy még nem nagyon emlékszel ránk. Idővel ez elmúlik, és minden emléked visszatér. Készülj fel arra, hogy lesznek benne nagyon szörnyűek is... Ezért kellett annak idején téged az emberi világba menekítenünk - simított végig arcomon apám.
- Értem... és köszönöm, hogy elmondtad.
- Drága kislányom, mi nagyot hibáztunk! - vette át a szót anyám. - Ilyet még egyszer nem teszünk. A béke érdekében feleségül ígértünk annak a hitszegőnek, aki titeket megtámadott, és majdnem megölt...
- Tudtam, hogy szerződés gyanánt eljegyeztetek egy idegen démonnal. Én ezért nagyon haragudtam rátok. Sébastienne mondta el a hazavezető út utolsó reggelén...
- És mégis hazaindultál - lepődött meg anyám.
- Csak azért, hogy neki ne kelljen megszegnie az esküjét.
- Akár gyermekkorotokban - húzta mosolyra száját apám. - Elválaszthatatlan hármas voltatok, és mindig megvédtétek egymást, bármi csínyt követtetek is el. A két tizenéves nagyfiú és a kicsi kedvencük...
- Tényleg?! - csodálkoztam.
- Igen, így volt. Türelem, ezek az emlékeid is vissza fognak térni. Úgy tudom, a démoni energiáid jó részét már visszanyerted. Ha teljesen meggyógyulsz, meg kell tanulnod totálisan uralni. A bátyád és a lord majd segítenek neked ebben is, és vigyáznak rád - nézett rám komolyan arany szemeivel.
- Ne félj, többé nem lesz ilyen ötletünk, hogy a megkérdezésed nélkül döntünk bármiben - célzott anyám Deathbirdre.
- Ez megnyugtató. Köszönöm - mosolyodtam el ismét. Szívembe szeretet költözött irántuk, és ez arcomra is kiült.
- Szeretlek benneteket - közöltem -, és olyan jó megint itthon!
- Mi is szeretünk, kicsim - igazította meg a takarómat anyám. Megmozdultam, és fájdalmasan felszisszentem.
- Nem szabad mozognod, nehogy a sebed felszakadjon - simogatta meg anyám a fejemet - most pedig pihenj. Meg kell gyógyulnod minél előbb.
Ismét Sébastiennere pillantva - gyöngyöző kacajra fakadt:
- Az őrangyalodat pedig nem rakjuk ki tőled, ne félj! - majd komolyan folytatta:
- Jobban vigyáz rád az életénél, és ő hozott vissza a halálból is.
- Pihenj, leányom, rád fér! - simított végig arcomon apám, majd felállt.
- Majd később visszajövök, Aliciám! - szólt vissza anyám az ajtóból, majd mindketten távoztak.
Nagyot sóhajtottam. Megkönnyebbülve. Sokkal rosszabbra számítottam: szigorú, zord szülőkre. Helyette szeretetet és kedvességet kaptam, ami jó érzéssel töltött el.
Sébastienne még mindig aludt, Arestin nem jött vissza. "Most mit csináljak?!"

Nem szerettem unatkozni. Megpróbáltam feljebb ülni az ágyban, de testembe megint belecsapott a fájdalom villáma. Összeszorított fogakkal kissé mégis sikerült félig ülő helyzetbe tornáznom magamat. Legalább körül tudtam nézni a szobámban.
Tágas, kényelmes, világos... Az egyik fal közepéhez rakva az óriási baldachinos ágyam, rajta pasztellzöld áttetsző muszlinfüggöny, szépen félrekötve. A selyem ágyhuzat szintén halványzöld. A tőlem bal felé lévő falon csúcsíves üvegablakok és erkélyajtó sorakoztak. Csodaszép, földig érő, nehéz, almazöld selyemfüggönyök sötétítőként, amik most szét voltak húzva, és féloldalra kötve, nappal lévén. A velem szemben lévő fal mellett - két terjedelmes, faragott indamintázatú szekrény között megbújva - egy kis csúcsíves tetejű fa ajtó. Kerete kőből, szintén szépen faragva. Tőlem jobbra pedig a hasonló stílusú bejárati ajtó, mellette írószekrény egy karosszékkel, egy hatalmas kandalló és egy fésülködőasztal, metszett tükörrel. Minden bútordarab és berendezési tárgy fényűzően igényes, de ízléses, kényelmes, és a célnak megfelelő volt.
A falon és a sima fapadlón vastag, puha szőnyegek. Vázában, cserepekben csodás virágok... Mindent összevetve: a szobám nagyon tetszett. Az ágyam melletti kis szekrénykén néhány könyvet vettem észre. Nehezen, de sikerült odanyúlnom: a kedvenc olvasmányaim. Arestin! Tudtam, hogy csak a bátyám hozhatta és rakhatta ide nekem... Elvettem a legfelső kötetet, és elégedetten olvasni kezdtem.
Közben csendesen kopogtak, és bejött egy fiatal lány. Tálcát hozott, enni-és innivalóval. Lassan, fájdalmasan mozdulva ettem pár falatot, majd belekortyoltam az italomba is. Megvárta. Ezalatt döbbenten bámulta a mellettem alvó Sébastiennet. Hát igen... még ilyenkor, pihenés közben is irtó vonzó pasi... Miután az étkezést befejeztem, a lány kiment, elvitte az edényt is. Lesz miről fecsegniük az udvarban...
Tovább olvastam, közben néha rápillantottam ágytársamra, aki mélyen aludt, de már felém fordulva. Csodás hajkoronája kissé kócosan borult a vállára és arcára. Tenyeremmel éppen elértem úgy, hogy nem kellett a mozdulataimmal a kínok kínját kiállnom. Haját elsimítottam arcáról, erre elmosolyodott, és megfogta kezemet, de nem ébredt fel. Érintésére szívem megint vadul kezdett verni... elfeledkezve könyvemről őt bámultam. Most is nagy nyugalmat és biztonságot éreztem, mint mindig, amikor mellettem volt. És szerelmet... igen, annyira szerelmes voltam, mint még soha. Ezt viszont önmagamon kívül senkinek be nem ismertem volna...
Visszagondoltam arra a pár mondatra, amit a harc hevében váltottunk egymással... "Tudod, mennyire szeretlek, Alicia?" Vajon mit jelenthet? Úgy, mint ha testvére lennék? Vagy másképp? Egyszer sem közelített felém szerelmesként... Míg gondolataimban ide jutottam, nyugalmam szertefoszlott. Már nem csak a sérüléseim fájtak, hanem a lelkem is zokogott, tükréből pedig két ragyogó cseppecske gördült végig arcomon.

Nem tudom, megérezte-e, hogy valami nincs velem rendben, vagy kipihente magát, de kinyitotta zöld-arany szemeit, és egyenesen rám nézett. Nem szólt egy szót sem, csak mellém ült, és óvatosan magához ölelt. Amint érezte, hogy nyugodtabb lettem, megszólalt:
- Drága hercegnőm! Tudom, hogy szégyenlős vagy, de most a sérült oldaladat ki kellene takarnod. Eddig a sebedet nem tudtam kellően gyógyítani, mert az energia arra kellett, hogy életben tartsalak és magadhoz térítselek. Működik már az öngyógyító képességed is, de nagyon gyengén. Így nekem kell a számodra újra energiát átadnom.
- Jól van, Lordom, megteszem - sóhajtottam -, de legalább addig elfordulhatnál.
- Képes vagy annyi mozgásra segítség nélkül?
- Mindenesetre megpróbálom - válaszoltam, de szinte azonnal felsikoltottam, olyan erős fájdalomhullám árasztott el.
- Ne mozdulj! Majd én... - szólt, és egyik ujján meghosszabbította karmát. A borotvaéles pengével vigyázva végigszántott a hálóruhámon, mire az kétfelé válva szétvált, és én vörösebb lettem a főtt ráknál, a fejemet pedig belefúrtam párnámba. Éreztem, hogy kezeit az oldalamra rakja, a seb két végéhez. Az érintésétől megremegtem.
- Ne haragudj, nem akartam fájdalmat okozni - suttogta.
Nem válaszoltam, csak még jobban a párnám alá bújtattam arcomat. Nem fájdalmat okozott... édes, jóleső borzongás volt, ami átfutott rajtam, de a világért be nem ismertem volna! Főleg neki... Ekkor a már ismerős forróságot éreztem. Tudtam, még ha nem is láttam, hogy zöld fény vesz minket körül. Csökkent a fájdalom, és éreztem, hogy a sebeim összehúzódnak.
Egy másik, eddig ismeretlen érzés is társult hozzá. Rájöttem: aktiválódott öngyógyító képességem. A zöld fény forróságát már nem éreztem. Kissé kikukucskáltam a párna alól, de azonnal visszakoztam, amikor megláttam azt az igéző szempárt... Egyenesen a szemembe nézett, és huncut szikrák táncoltak benne.
Lassan megpróbáltam nagyobb mozdulatot végrehajtani, és sikerült. Sokkal elviselhetőbb volt a fájdalom, már nem kínzott.
Éreztem, hogy Sébastienne rám teríti a takarómat, erre kióvakodtam rejtekemből. Hopp! Alig bújtam elő megint, ott volt, alig néhány centire arcomtól...
- Jobban vagy? - kérdezte bársonyosan lágyan.
- Igen, köszönöm - vörösödtem el megint.
- Örülök neki. Nem tudom, hogy éltem volna túl, ha elveszítettelek volna - mondta nagyon komolyan.
Meglepődésemben kicsit még a számat is kinyitottam, és tágra nyílt szemekkel néztem rá... ez igaz, vagy álmodom?! Ölébe húzott, és államat megfogva finoman kényszerített, hogy ránézzek. Már forró lélegzetét éreztem ajkaimon, amikor kopogtak.

Sébastienne gyengéden lerakott öléből, és az ajtóhoz ment. Én ösztönösen lehunytam a szemeimet - amit ő biztosan érzékelt - mint, ha aludnék. Hozzáteszem: éppen eléggé gyenge voltam még, részint a sérülésem miatt; részben az előbb történtek zaklattak fel.
- Áh, csak te vagy. Mit akarsz? - hallottam a mély hangot, most cseppet sem kedvesen.
- Csak egy kis erőstő italt hoztam a hercegnőnek... uram.
- Köszöni, de nincs szüksége rá. Ő alszik. Idd meg te! - morrant ridegen a Lord - Ha jót akarsz magadnak, ajánlom, hogy ne zavard!
- Megértettem, uram - hajolt meg alázatosan a lány, és elment.
Tigrisem morcosan jött vissza hozzám, és leült mellém.
- Nem tetszik nekem ez a lány - mondta. - Lehet, hogy csak túl kíváncsi, de nekem vele kapcsolatban van valami rossz megérzésem. Figyelni kell rá. Szólni fogok Arestinnek róla. Gyanús volt az ital is, amit hozott... mintha... ehh... Majd megrázta fejét, hogy csak úgy repkedett körülötte hajkoronája. Bátortalanul hozzányúltam fürtjeihez, hogy megigazítsam.
Rám nézett, és már mosolyra is húzta száját, arra a csábítóan édes, ellenállhatatlan mosolyra...

"Jaj, Alicia!!! Hiszen ő valószínűleg a húgaként szeret!!! Mit teszel?!" Csak néztem megbabonázva a gyönyörű szemekbe, és éreztem, hogy elvesztem. Egyre közeledett arca, ahogy lehajolt hozzám. A derekam és a tarkóm alá csúsztatta kezeit, majd ismét az ölébe emelt. Fejemet
a mellkasára fektetve bújtam a karjaiba. Szívem majd kiugrott a helyéről. Ingének vékony anyagán keresztül éreztem a szívverését. Ugyanolyan gyorsan dobogott,
mint az enyém. Lassan felemeltem fejemet, a mosolyától, a gyengéd (szerelmes?!) tekintetétől, az illatától teljesen elvarázsolva néztem rá. Lehajtotta fejét, ajkai rátapadtak az enyémekre.

"Jaj neked, Alicia!!! Ő a végzeted! Az életed..." Egész testem reszketni kezdett attól az édes érintéstől. A szívemet, lelkemet tálcán kínálva viszonoztam, amibe ő is beleremegett.
Behunyt szemmel, lágyan, szerelmesen, majd egyre szenvedélyesebben csókoltuk egymást, amíg levegővel bírtuk. Takaróm lecsúszott félig levágott hálóruhám fölül, de mindezzel most nem törődtem. Beletúrtam imádott démonom sörényébe, és még jobban hozzá simultam.
Azt kívántam, bár az  örökkévalóságig tartana ez a pillanat... Hosszú percek után váltak szét ajkaink. Levegőért kapkodva néztünk egymásra, majd tüzes tekintettel suttogta ajkaimra:
- Szeretlek, Alicia! Amióta csak először megláttalak! Akkortól...
- Én is szeretlek, Sébastienne! - válaszoltam, mire csodaszép szemei még jobban lángra gyúltak, és újból csókolni kezdett.