Az a két nap gyorsan eltelt. Sébastienne még egyszer adott át energiát, amitől teljesen meggyógyultam. Arestinnel együtt végigkísértek a kastélyon és az óriási parkban. A kastély kívülről erőt és hatalmat sugárzott. Az építmény főúri eleganciával és visszafogott, remek ízléssel volt berendezve. Monumentális könyvtárában jócskán elidőztem volna, ha kísérőim hagyják... de még lesz rá időm, hiszen az egész otthonommal kellett újra megismerkednem, és még nagyon sok más felfedeznivaló várt rám.
A fiúk lakóhelyiségei egyébként az enyém mellett voltak - két üres lakosztállyal együtt - míg szüleinké a kastély
túlsó oldalán, de ugyanazon az emeleten.
Egy szinttel feljebb rendezték be a lakosztályokat az elszállásolandó, előkelő vendégek részére.
A nagy ebédlő mellett volt kisebb is. A családunk itt evett, ha nem voltak vendégek. A nagy termet már díszítették
a másnapi bálra. A földszinten még egy hatalmas helyiség volt, egy fürdőház, vagyis egy "fedett uszoda", hatalmas
úszómedencével, öltözőkkel és az elmaradhatatlan meleg vizes pezsgőfürdővel.
Bátyámra tekintve ekkor értettem meg a megjegyzését a tavi kalandom után:
"otthon is tudsz majd úszni... majd meglátod" - hát, most megláttam, és egyáltalán nem volt ellenemre a látvány.
Sajnos az épület belsejére még mindig nem emlékeztem. Így újra meg kellett jegyeznem mindent.

A parkban járva már több hely tűnt ismerősebbnek: egy kis pavilon rózsalugassal... Egy hatalmas, ősöreg fa, melynek
vastag, vízszintes ágán a kéreg megkopott - valaha talán hinta lehetett rajta?
Mint megtudtam - igen. Itt valaha sokat játszottunk hárman. Egyszer meg is próbáltam a fiúk után felmászni a fára. Lejönni nem tudtam, és ők szedtek le, de most erre sem emlékeztem.
Mint egy alvajáró, úgy mentem közöttük, amikor egy vadregényes, gyönyörű részhez értünk. Sziklákról lezúduló
vízeséshez sétáltunk, ami egy kis tóba ömlött. A harsogóan zöld füvű tisztást sűrű lombú fák vették körül. Ennek a tónak csillant meg a víztükre, amikor előző este az erkélyről néztük a tájat.
Leültem a gyepre, és arcomon éreztem a vízesésből permetező cseppeket. Ahogy behunytam a szememet, tizenkét évet zuhantam vissza az időben.
 

Hat éves voltam...
Bújócskáztunk. A vízesés mögötti mélyedésben rejtőztem el, remélve, hogy a két nagyfiúnál ügyesebb leszek végre,
és nem találnak rám. Csendben vártam, de nem jött egyikük sem. Telt az idő. Már azt szerettem volna, ha rám akadnak. Azon az úton, ahol bebújtam, nem mertem visszamenni. Unatkoztam. Azután - ahogy sötétedni kezdett - féltem. Annyira, hogy remegtem, és a könnyeim potyogtak. Összehúztam magamat, amennyire csak tudtam. Egyfolytában sírtam. Egyszer zajt hallottam. Könnyes szemmel felnéztem... Ott térdelt mellettem a hosszú ezüstszőke hajú, tíz éves nagyfiú, aki bátyámmal együtt mindig megvédett, ha kellett. Megtalált.
- Ne sírj, Alicia! Most már minden rendben. Kiviszlek innen.
- Nagyon féltem, Sébastienne... - hüppögtem.
Az ölébe vett, és kivitt azon a keskeny bejárón, amin nem mertem visszamenni. Hozzá bújtam, és még mindig gördült
le arcomon egy-egy könnycsepp. Végigvitt a sötét fák alatt, a kastélyon, a szobámig. Közben elénk szaladtak
anyáék, akik szintén kerestek már. Nem értették, hogy miért nem akadtak rám, hiszen minden démonképességüket
bevetették. Én eközben elaludtam ifjú lovagom ölében.

Emlékezni kezdtem. Arra is, ahogy elszakítottak tőlük...

Ott ültem a vízesés tövében, könnyeim keveredtek a vízpermettel, és végigcsurogtak arcomon.
Arestin kérdően nézett Sébastiennere, aki megérezte, mi megy végbe bennem.
- Kezdenek előtörni az emlékei... Akkor, régen innen hoztam ki, amikor elbújt - suttogta bátyámnak, majd mellém ülve átölelt. Testvérem mélybordó szeme megdöbbenésében tágra nyílt:
- A vízesés alól?! Sötétben?!
Gyermekként nem volt veszélytelen vállalkozás... még démongyermekként sem.
Sébastienne nem szólt, csak bólintott. Majd simogatni kezdte könnyes arcomat, és halkan beszélni kezdett hozzám:
- Drága Aliciám, ne legyél szomorú! Azok az idők már elmúltak. Megint együtt vagyunk. Most már nem szakíthat el senki egymástól. Nem fogom engedni!
- Megígéred? - suttogtam, és odabújtam, a mellkasára fektetve arcomat. Ezüstszőke tincsei az én hajfürtjeimmel
keveredve omlottak vállamra.
- Megígérem - nézett a szemembe nagyon komolyan, és megcsókolt.
- Régen is sokszor csak te tudtad megnyugtatni - hallottam bátyám hangját.
- Már rendben vagyok... - néztem rájuk kicsit később, elmosolyodva. - Jó, hogy itt vagytok velem.
Lassan visszasétáltunk a kastélyba, és a két fiú bolondozni kezdett, hogy megnevettessen. Mint régen...

Másnap kora reggel ébredtem. Sébastienne minden éjjel ott aludt mellettem, hogy vigyázzon rám. Óvatosan, hogy fel ne riadjon, kilopództam a szobámból. A földszintre tartottam, a nagy medencéhez. Bolyhos fürdőköpenyem kellemesen melegített a hűvös folyosókon. Egy-két szolgáló sietett dolgára, meg néhány démon őrködött, egyébként csend volt.
"Áh... végre itt a fürdő!" - Beléptem, és megint megcsodáltam.

A magammal hozott lámpás segítségével meggyújtottam néhány ott lévőt is, hogy elég világos legyen. A gyertyák lobogó lángjai visszatükröződtek a vízen. Rajtam kívül
nem volt ott senki. Kibújtam a köpenyemből és a papucsomból, majd a medencébe léptem.  Boldog sóhajjal ereszkedtem a vízbe, és úszni kezdtem. Nem törődtem semmi mással, egyedül a testem körül áramló buborékok simogatását élveztem.
Csak néhány napot hagytam ki, de már nagyon hiányzott. Jó néhány hosszt leúsztam, mire azt gondoltam, elég lesz...
A medencétől a pezsgőfürdőhöz pártoltam. Az aránylag hideg medence után a meleg, áramló víz jólesően ellazított.
Behunytam a szemeimet, úgy üldögéltem. Nem vettem észre, hogy a lámpákban a gyertyaláng lobban az ajtónyitásra.
Csak arra néztem fel, hogy szinte közvetlenül mellettem szerelmem jelenlétét éreztem. Szemeiben most aggodalom és kicsi düh tükröződött.
"Hajaj, Alicia! Most mi lesz?! Ki sem tudok menni a vízből, mert nincs rajtam semmi..."
- Senkinek nem szólsz, és meglógsz mellőlem. Hogy vigyázzak így rád?! - morogta.
- Nem akartalak felzavarni. És fürdeni bizonyos okokból egyedül szerettem volna...
Tekintete megenyhült.
- Megint azt az aprócska, alig takaró holmit viseled? - csalt ragadozó-mosolyt szép arcára a gondolat.
- Nem... Megkérhetlek, hogy maradj ott, ahol vagy?!
- Nem! - válaszolt, és már ott állt, szoros közelségben, előttem.
- Hm... - dorombolta, miközben átölelt -, erre igazán nem számítottam, de édes meglepetés. Éhes vagyok... Rád éhezem.
Izmos teste hozzám simult, és éreztem a belőle áradó forróságot. Alig hogy hozzám ért, reszketni kezdtem. Vállamat, nyakamat elkezdte csókolni, mire nagyot sóhajtottam. Majd ajkát az enyémre tapasztotta, és úgy csókolt, mint még soha azelőtt: forró, égő szenvedéllyel, tele vággyal. Ujjaival lágyan végigsimított a hátamon, oldalamon, csípőmön.
Remegésem fokozódott, nem bírtam tovább, halkan nyögtem egyet, még jobban magamhoz húztam fejét, és csak csókoltam...

Sébastienne hirtelen felkapta a fejét. Valaki kinyitotta a fürdő ajtaját, és bejött.

"Ez nem lehet igaz!!! Már megint az a szobalány... mindig a legrosszabb pillanatban." A lány kutatóan nézett körül, de minket a meleg vízpára elrejtett, viszont jól láthattuk, miben mesterkedik. Arca gonosz mosolyra húzódott, amikor meglátta a nagy medencénél a fürdőköpenyemet.
Mivel abban a medencében nem látott, a közeli öltözőkhöz óvakodott. Kedvesem az ajkamra tette ujját, hogy maradjak csendben. Ez már egyezményes jellé vált köztünk veszély esetére.
Amikor a lány bement az egyik helyiségbe, villámgyorsan átalakult démoni alakjára. Én is azt tettem, de a vízben
maradtam, míg Tigrisem lassan, tetetett nemtörődömséggel az öltöző felé sétált. A lány mit sem sejtve lopakodott kifelé, kezében valamilyen tárggyal, amit én a rejtekhelyemről nem ismertem fel. Hirtelen maga előtt találta az óriási, fehér bundájú tigrisdémont. Rémületében megdermedt, de csak egy pillanatra, mert a kezében lévő tárggyal szerelmem felé sújtott.
Sébastienne elegánsan kitért, majd csapott egyet a mancsával. Vér fröccsent, beterítve a fal és az öltözőajtók egy részét. A lány halálsikolya betöltötte a termet, és sokáig visszhangzott.
- Gyere, hercegnőm! - morogta, mancsát belemártva a nagy medencébe - ez már nem árthat neked...
Odavittem neki a pezsgőfürdőnél hagyott törölközőjét, és felvettem a köpenyemet a medence szélétől. Szerencsére arra nem folyt rá vér... Pillanat alatt alakultam vissza és kaptam magamra a fürdőköpenyt. Idejében.
A vérszagra és a sikolyra már szaladtak is az őrök, Arestin és apám is megérkezett. Döbbenten meredtek a halott lányra, aki még mindig kezében szorongatta a mérgezett tőrt.
Addigra Sébastienne is visszaváltozott, és apámékhoz vezetett.
- Megint te vigyáztál rá, hogy életben maradjon. Köszönöm, fiam! - nézett rá apám. Kedvesem halványan elmosolyodott.
- Egyet nem értek... - mondtam halkan. - Ő hozta mindig az ételemet. Bármikor meg tudott volna mérgezni. Miért nem tette?
- Egyszer megpróbálta...
Csodálkozva néztem tigrisemre.
- Akkor, amikor az erősítő italt hozta, és elküldtem - válaszolta ki nem mondott kérdésemre. - Rájött ugyanis, hogy bármilyen méreggel próbálkozik, azt valamilyen módon megérzem... ezért arról lemondott, de kitalált mást. Várt a megfelelő alkalomra. Azt hitte, egyedül jöttél fürdeni...
A katonák már kimentek, a kedélyek megnyugodtak. Sébastienne gyorsan a szobámba kísért.
Néhány szolgáló érkezett eltávolítani az orgyilkos hulláját, azután kitakarítani az egész fürdőházat.

A reggelimet kissé nyomott hangulatban fogyasztottam családom és Sébastienne társaságában, a kis ebédlőben. Anyám egy ideig csak nézett, majd megszólalt, gondolataimat más ösvényre terelve:
- Sűrű napod lesz, gyermekem.
- Miért? - néztem rá csodálkozva.
- Most fogod a ruhádat felpróbálni, estére pedig  teljesen készen lesz. Utána jön a fodrász, no és néhány udvari
rendtartással kapcsolatos formaságot is meg kell tanulnod...
- Jaj, ne - néztem segélykérően bátyámékra, akiknek komorsága szintén felengedett. A két srác jót derült az én
káromra.
- Nektek is lesz dolgotok, fiaim - jegyezte meg csak úgy mellékesen apám. A vigyoruk egyből lehervadt...
- Arestin, majd neked kell a vendégeket fogadnod, kísérned... ja, és elég sokan fognak nálunk megszállni, tehát a szoba-beosztásokkal is meg kell ismerkedned. Sébastiene, veled meg már megbeszéltem, amit kellett.
- Igen.
- Hűha, bátyus, mit szólsz?! Kísérgetheted a démonlányokat, meg a szüleiket... - jegyeztem meg kissé kárörvendve.
- Te meg ülhetsz a fodrász kezei alatt órákig - hangzott a visszavágás.
- Na és te? - fordult testvérem kedvesemhez.
- Az titok... - mosolyodott el észveszejtően.
- Ez nem igazság! - duzzogtam, mire magához húzott, és a fülembe súgta:
- Szerelek, Aliciám! Ilyenkor még szebb vagy, ha dühös vagy.
- Leányom, azt hiszem, menned kell. Most édesanyád lesz melletted, ő lesz a testőröd.
- Rendben, apa! - indultam megadóan anyám után a ruhapróbára.
Gyorsabban telt az idő, mint azt gondoltam volna. Már délután volt, és érkeztek az első vendégek.
A fodrász tényleg rémesen sokat piszmogott, mire elkészült. A tükörbe nézve elképedtem. A vadóc lány helyett egy felnőtt, fiatal nő nézett velem szembe. Valami bonyolult, de különlegesen szép, lazán feltűzött frizurát készített az öreg mester, kiemelve a hajam jellegzetességét, az oldalsó arany fürtöket. Még valami diadémszerű ékszert is rakott a fejemre. Anyám haját felkontyolta és drágaköveket rakott bele. A fekete frizurájában gyönyörűen csillantak az ékkövek.
Sébastienne-t reggeli óta nem láttam. Anyám szerint apám valami megbízást adott neki.
- De, ugye a bálra itt lesz?!
- Itt, nyugodj meg...
Már késő délutánra járt. A nap a hegyek fölött nyugodni készült. Máskor jóval csendesebb kastélyunk most rengeteg vendégtől volt hangos. Nekem a gondolatra is összerándult a gyomrom, hogy ennyi ismeretlen közé menjek. De el nem kerülhettem.
Két idősebb nő jött be szobámba. Hozták a báli ruhámat. Belebújtam, és precízen eligazgatták rajtam. A tükörbe néztem.
Fehér, földig érő selyemruhám pántjai felsőkarjaimra csúsztak, vállamat szabadon hagyva. A ruhám felső része testhez simult, olyanformán, mint egy mider (fűző).
Derekamra széles selyemöv simult, ami hátul volt megkötve. A ruhám deréktól lefelé bővült, alatta alsószoknyát kellett viselnem a tartása miatt.
Tetszett a ruhám. Rafináltan egyszerű volt, eltúlzott cicoma nélkül. Kaptam még hozzá egy pár fehér, hosszú szárú kesztyűt, egy eléggé modern, csinos fehér cipőt.
No és anyám hozott egy lapos dobozt, amiben a tőlük kapott születésnapi ajándékom rejtőzött: egy pár arany függő, egy aranylánc, és egy karlánc. Mind a fejemen lévő diadémhoz illett, és nagyon finom, igényes ötvösmunka volt.
Amint elkészültem, megérkezett a bátyám. Az etikett szerint ő lett a kísérőm a bálteremig. Sötétkék nadrág és felső volt rajta kevés arany díszítéssel, és egy rövid, ugyancsak sötétkék, fél combjáig érő bársony köpeny. Nyakában a hercegi rangját jelző aranyláncot viselte. Hosszú, fekete haja gondosan elrendezve omlott hátára és vállaira, azonban néha hajzuhataga alól megcsillant a bal fülében lévő arany függő is. Anyánk helyeslően bólintott, majd gyorsan távozott, hogy átöltözzön. Arestin elképedve nézett rám, amikor a szobámba lépett.
- Hugi, ez te vagy?! - kérdezte döbbenten.
- Nem ismersz meg?!
- De... Sébastienne nem fogja győzni hessegetni az udvarlóidat - vigyorogta.
- Inkább arról beszélj, láttál-e olyan lányt, aki felkeltette az érdeklődésedet... - tereltem el a szót.
- Majd kiderül... - titokzatoskodott -, de egyik sem ér a nyomodba, ahogy én láttam.
- Lady Alicia, Lord Arestin... már mindenki a bálteremben tartózkodik - nyitott be egy démon, az egyik őrszolgálat parancsnoka.
Ez azt jelentette, hogy mennünk kellett.
- Arestin, én nem fogom ezt kibírni...
- Meg fogod szokni, hugi. Szerintem csak legyél olyan, mint máskor.
Leértünk az emeletről, és haladtunk a nagy ebédlőterem felé.
- Jaj... nyögtem, mikor meghallottam a teremből kiszűrődő zsongást. Sokan voltak...
- Nyugalom, Alicia! Mindjárt bent vagyunk, és a második táncod már Sébastienne-é.
- És az első?!
- Az enyém... - vigyorodott el. Felém nyújtotta kesztyűbe bújtatott kezét. Cinkosan összemosolyogtunk, és ez kicsit oldotta bennem a feszültséget. Bátyám karján léptem a bálterembe. Úgy éreztem magamat, mintha álmodnék. A szépen feldíszített teremben rengeteg óriási gyertya ontotta a fényt. Egy sarokban zenekar ült. Oldalt néhány hosszú asztalt láttam, bőségesen megrakva ínycsiklandozó falatokkal. A rengeteg vendég többsége ízlésesen elegáns volt, de akadt néhány különc,aki túlzottan díszes holmijában büszkén feszített. Amikor a bejáratban
megálltunk, mindenki elnémult.
A rengeteg tekintetet magamon érezve mentem tovább bátyám kezétől vezetve, a szüleink felé. Éreztem, hogy arcom a zavartól megint kipirul...
Sébastienne ott állt anyánk és apánk mellett. Egészen sötétzöld - szinte fekete - nadrágot és felsőt viselt, amikre diszkrét aranyszín díszítéseket varrtak. Ugyanolyan - de mélyzöld - bársonyköpeny borította vállait, mint amit
Arestin viselt. Rangjelző aranyláncot viselt ő is, apai örökségét. Gyönyörű haja most a hátán össze volt fogva, így neki nem takarta a függőket a fülében. Amint megláttam, csak őt néztem, ő meg engem. Úgy rohantam
volna, hogy elbújjak a karjaiban, de nem tehettem. Lassú sétával kellett végigvonulnunk a termen. Végre odaértünk hozzájuk, de apánk ekkor beszélni kezdett. Bemutatott a társaságnak, majd pohárköszöntő következett, és a nyitótánc, Arestinnel.

"Hála az égnek, keringő! Legalább ezt tudom táncolni!"
Szólt a zene, siklottunk a terem sima kőpadlóján, és én már mosolyogni tudtam. Szemem sarkából szerelmemet figyeltem, aki anyánkkal táncolt. A sok szebb - csúnyácskább démonlány már jó előre kiszúrta magának kedvesemet. Arestinnel diszkréten nevetve néztük, ahogy a lányok Sebastienne előtt páváskodtak, ő pedig mindnek jókora csalódást okozott táncpartner-választásával. A fiatalabb férfiak mohó pillantásai viszont engem hoztak zavarba. Arestin, hogy elterelje erről figyelmemet, bolondozni kezdett. Mindenkire volt egy-két aprócska
megjegyzése, de azokat annyira halkan súgta a fülembe, hogy mások meg ne hallják, mert a démonfülek igen élesek...
Hamarosan jókat derültem rajta. Amikor a tánc véget ért, visszamentünk apáékhoz.
Apánk megint figyelmet kért. Fontos bejelentést kívánt tenni. Csak vége lenne már a sok protokollnak... Gondolataimból néhány szava ragadott ki...
"Mi?! Hogy?! Eljegyzés?! Nekem?!"
Azután Sébastienne odajött hozzám, és egy gyönyörű gyűrűt húzott az ujjamra.

"Biztos álmodom..."

- Nem álmodsz - súgta a fülembe, majd megcsókolt, és utána csak vele táncoltam... A jegyesemmel.