Amikor táncoltunk, mindketten nagyon boldogok voltunk. De a sok ránk szegeződő tekintet vegyes érzéseket közvetített. Érzékeltem alig leplezett gyűlölködést, irigységet, zavarodottságot és örömöt egyszerre. A zavarodottság érzése azokban élt, akik még nem tudtak az életem kioltására irányuló támadásról, és azt hitték, hogy a szomszéd tartományúr - azaz Deathbird - fog eljegyezni. Az öröm a családtagok és a barátok felől sugárzott. Az irigység a párra "vadászó" démonok és démonnők között ütötte fel a fejét. Sébastiennevel együtt mindketten sokak célpontja voltunk, jó partikként...
Továbbá megcsapott a gonoszság fuvallata is - igen, Morodasnak rejtőztek itt a vendégek közt titkos hívei, annak, aki Deathbirdet is felhasználva a vesztünkre tört.
Mindketten érzékeltük ezt, de abban a pillanatban csak egymással törődtünk. Később illendőségből más, idősebb démonokkal is kellett egy-egy kört táncolnunk. Elfáradtam, és ezt Tigrisem azonnal észrevette. Kivezetett a teremből nyíló teraszra, ahol le tudtunk ülni.
- Végre, csak mi, ketten - lehelte a fülembe. - Gyönyörű vagy, drága menyasszonyom.
Átöleltük egymást, és megcsókolt. Amikor ajkaink szétváltak, Arestint pillantottam meg. Odajött hozzánk.
Arca komor volt.
- Reggel, ahogy felébredtek, gyertek a gyakorlótérre. Minél korábban! Sürgősen el kell kezdeni a kiképzésedet.
- Baj van?
- Még nincs, de hamarosan jöhet.
- Rendben. Arestin, illik ilyenkor angolosan lelépni? Mert a báli hercehurca még szokatlan számomra.
- Várjátok meg az éjfélt. Akkor már az idősebbek is kezdenek nyugovóra térni, meg távozni - szólt.
- Akkor mutassuk meg magunkat, hogy még itt vagyunk... - kacsintott viccesen jegyesem.
- Mire gondolsz?!
- Nem ártana feldobni kicsit a hangulatot odabent, nagyon lapos lett - vigyorogtak a fiúk, és én rosszat sejtettem.
- Kinek a rovására fogtok szórakozni?
- Kicsit összeveszítjük a - hm... ifjú - hölgyeket, azaz: csak a bátyád - magyarázott Sebastienne.
- Javíthatatlan vagy - sóhajtottam, a bátyámra nézve.
- Hugi, de nincs közöttük egy értelmes és normális.  Mindegyik feje csak a divattal van kitömve, és csak arra hajt, hogy minél rangosabb férfit hálózzon be, akár fiatalról, akár vénkisasszonyról legyen is szó.
- Miért, a pasik különbek? Ezek itt - intettem befelé - csak egyet akarnak... és a többségükkel szintén nem lehet egyetlen értelmes szót sem váltani.
- Hehe... Te is arra gondolsz, Arestin, amire én?
- Ugrasszuk egymásnak őket is, az egyik hölgyike által?
- Hű... csak úgy süt belőletek a gonoszkodó kedv! Mi a tervetek?
- Tudtuk, hogy te is benne leszel... - vigyorogták.
Apróra átbeszéltük csínyünket, majd nagy ártatlanul besétáltunk a terembe. Arestin rögtön felkérte az egyik túlcicomázott lányt, aki a büszkeségtől csak úgy dagadt, míg barátnőit ette a sárga irigység. Sébastienne odakísért anyámékhoz, majd mártírképpel odalépett egy másikhoz, aki mellesleg - a fiúk elmondása szerint - a visszatértem előtt úgy futott utána, mint egy kiskutya...  Figyeltem a két fiút, akik - terv szerint - pár másodperc múltán valamivel megdöbbentették táncpartnerüket. A lányok sűrű elnézést kérve elviharzottak. Közben mellettem is megállt egy démon, és táncra kért. Szinte oda sem nézve bólintottam, hiszen az illendőség így kívánta. Arestin egy pillanatra felém fordult, arcán kaján vigyorral, ami azonnal lefagyott róla, ahogy meglátta partneremet. Megragadta Sébastienne karját, és húzni kezdte magával, de a táncoló tömegben elkeveredtünk. Nem értettem viselkedését, így a táncpartnerem arcára néztem.

"Úristen, Alicia! Mi a fészkes fenét keres ez itt?!" - rémültem meg. A démon - Philippe volt.
A lábaim majdnem kiszaladtak alólam, és fehér lettem, mint a fal.
Ő gúnyosan vigyorgott, majd megszólalt:
- Üdv, drága Alicia! Nem hitted volna, hogy itt találkozunk, igaz?! Na, gyere, kis menyasszony... - vont magával.
Úgy szorította a kezeimet, hogy nem tudtam szabadulni. Tánc közben a teraszkijárat felé húzott. Megértettem, hogy magával akar vinni valahová. Energiámat a tömegben nem engedhettem szabadon, hiszen nem csak démonok, de félvérek és halandók is voltak közöttük. Így nem nagyon ellenkeztem vele, hogy kivigyen, inkább olyannal próbálkoztam, amivel még ezelőtt szándékosan sohasem: telepátiával. Ez volt az egyetlen esélyem segítséget kérni, ha sikerül. Többszöri sikertelen próba után Sébastienne felfigyelt.

"Segíts! Bajban vagyok. A terasz..." - üzentem.
"Rendben, indulunk!" - szólt a válasz. Megértette. Ijedtségemet nyugodt bizalom váltotta fel. Elindult a segítség!
Nagyot sóhajtottam, és Philre néztem. Valahogy időt kellett nyernem.
- Te démon vagy? - kérdeztem meg ezért látszólag ijedten, mert ismertem azt az oldalát, hogy imádta magát dicsérni, és ezt képes volt tenni vég nélkül...
- Nos, drága, igen. Itt volt az ideje, hogy én is beleszóljak a játszmába. Az emberek között ugyan csak egy csini kis fruskának tűntél, akivel jól el lehetett játszadozni. Bár, valljuk be, miért is ne akarnám, mielőtt elvágnám a finom kis nyakadat - húzta végig perverz élvezettel karmát állam alatt úgy, hogy annak nyomán kiserkent a vérem.
- Amúgy is gyenge kis démon lettél ebben a világban, így hát lassan fogsz meghalni, hogy minél jobban kiélvezzem - folytatta. - Még erőteret sem hoztál létre a védelmedre, tehát nem vagy képes rá. Apropó, drágám, ez nem is megfelelő öltözet neked. Nem kellene rád ruha, az csak zavaró - suttogta kéjsóvár tekintettel, és bele akart harapni ajkamba.
Én az embereknél is jól bevált védekező taktikát szándékoztam először kipróbálni, mert nem akartam, hogy gyorsan lelepleződjem, miszerint igenis eléggé erős az aurám. Így a térdemet behajlítottam, majd keményen a  két lába közé lendítettem, amire egyáltalán nem számított. Hoppá! Eléggé szépen összegörnyedt, és veszélybe került nála az utódlás kérdése...
- Átkozott kis szuka - hörögte dühösen, miközben fetrengve fogta a fájdalmas ágyékát.
- Tévedés! A húgom nem farkas- vagy kutyadémon - szólt közbe bátyám akasztófahumorral.
- A kiscica megszólítás jobban illik rá, de a hercegnőt így nevezni csak az én kiváltságom! - folytatta morogva Sébastienne, miközben védelmezőn maga mellé húzott. Nagyot sóhajtottam. Befutott a felmentő "sereg".
- Jobban tennéd, ha örökre eltűnnél a közeléből! Talán  meguntad az életedet, féldémon?! - hangsúlyozta lenézzéssel az utolsó szavát jegyesem. A még mindig görnyedező Phil gyűlölettől izzó szemekkel nézett rajtunk végig:
- Még nincs vége, találkozunk! - azzal eltűnt.
- Gyáva alak. Megfutamodott. Csak azzal kezd, akiről úgy tudja, gyengébb. Most végre láthattad az igazi énjét, hugi - fűzte hozzá bátyám, mély undorral Phil iránt.
- Te tudtad róla, hogy félig démon?
- Eddig nem. Bizonyára neki is rejtve voltak a képességei az emberek között. Azt már láttuk, hogy tud teleportálni.
- Nem tudta megérezni a démoni energiámat. Nem is használtam ellene, csak a régi, embervilágban bevált, női védelmi módszerrel ártalmatlanítottam. Jól ágyékon rúgtam.
- Helyes, nem vagy elveszett kiscsaj! Egyébként a te legkülönösebb képességeid közé tartozik az, hogy rejtve marad az erőd, amíg csak akarod. De azt hiszem, neked már bőven elég volt a mai napból, kicsi húgom.
- Nem mondtátok, hogy a tervetek bevált-e.
- Hű, ha láttad volna, hogy tépték egymást báli ruhában! Még a tóba is bevágták egymást. Végignézni mi sem tudtuk, mert hívtál bennünket, de nagy botrány volt, még a szüleik is alig tudták őket szétszedni - vigyorgott elégedetten a bátyám.
- Magadra hagytalak egy buta tréfa miatt - nézett rám bűnbánóan Sébastienne.
- Anyámék mellett hagytál, és egyikünk sem gondolta, hogy ilyesmi megtörténhet - simítottam végig szép arcán, mire szorosan magához ölelt.
- Menjünk aludni - suttogta. Felkapott és ölében vitt a szobánkba. Hogy eltűnésünk ne szúrjon szemet, a melléklépcsőn távoztunk.
A lakosztályunkban gondosan, a legkülönbözőbb képességeivel végigvizsgált mindent, majd megnyugodva bólintott. Azt viszont kikötötte, hogy a fürdőbe csak úgy mehetek nélküle, ha az ajtót nyitva hagyom. Miután fürödtem, és felvettem a rövid hálóingek egyikét, ledőltem az ágyamra. Amikor ő is végzett a fürdéssel, a hátamhoz simult, a takarót magunkra húzta, majd karjait derekam köré kulcsolta.

Reggel arra ébredtünk, hogy az ajtó hangosan kicsapódott. Bátyám viharzott be rajta, könnyű harci szerelésben.
- Arestin, te kerge tigris! - nyögtem félálomban. - Szét ne törd a berendezést!
- Csak azt ne mondd, húgocskám, hogy ebben az öltözetben jöttök a gyakorlótérre!
- Miért, mi baj vele? - szólalt meg álmosan kedvesem is. Majd - kissé felébredve - észbe kapott:
- Ja persze, Aliciát fogjuk harcra tanítani.
- Bátyus, menj le reggelizni, mindjárt követünk mi is, csak felöltözünk.
- De tényleg siessetek! - nézett vissza testvérem az ajtóból. Amikor látta, hogy felültem az ágyban, elégedetten bólintott: kissé durva ébresztője eredményre vezetett.