Telt az idő. Több hónapja gyakoroltunk már... Megtanultam fegyver nélküli közelharcot vívni emberi és démoni alakban. Megismerkedtem a különféle kézifegyverek használatával,  pl. : lándzsa, íj, tőr, shuriken, bárd, pallos, kard - ez utóbbi volt a kedvencem. A fegyvereket vegyesen alkalmaztuk harcaink során, mert azt is el kellett sajátítanom, hogyan védekezzem, ha az ellenfél másfajta fegyvert használ, mint én. No és kombinálni is őket... A páncélviselést meg   kellett szoknom - hát, nem volt habkönnyű viselet.
Megtanultam démoni energiámat annak pazarlása nélkül, takarékosan használni. El kellett találnom a célt egyetlen karommal, tűzgömbbel. Ismét tudtam újat produkálni: képes voltam mindkét mutatóujjamból energiaostort növeszteni. Ezek alkalmazását iszonyatosan nehezen tanultam meg, de hála a sok gyakorlásnak, ha kellett, akár a kettőt együtt is képes voltam megbízhatóan kezelni. Telepatikus és teleportáló képességem ugyancsak sokat fejlődött. Az eltelt hónapok során katonáink elkaptak néhány utánunk kémkedő alakot, akik egyforma sorsban osztoztak: jutalmuk minden esetben gyors és véres halál lett, hogy semmiképpen ne tudjanak átadni rólam a gazdájuknak túl sok információt.

Apám és néhány tábornoka is megtekintette, hogyan és mennyit fejlődtem. Elégedetten bólogattak. Jó tanítvány voltam. Gyorsan tanultam.
A "nagyvizit" után pár nappal egy hírnök érkezett. Porlepte, tépett ruhája elárulta, messziről jött. Apánk megint lent volt nálunk a gyakorlópályán. Látni akarta, utódai hogyan boldogulnak. A futár egy levelet hozott neki. Apám kibontotta, végigfutotta, azután leállította harcunkat.
- Nem igazság! Már majdnem legyőztelek! - lihegtem bátyámnak, aki éppen szorult helyzetből menekült meg, és ezt egy kaján vigyorral nyugtázta:
- De most sem sikerült...
- A következőben megverlek!
- Harapós kis vadmacska lettél - nevette el magát Sébastienne is.
Apánk mellé érve elcsendesedtünk, látva komor, aggodalmas ábrázatát.
- Üljetek le! - mondta komolyan, maga elé, egy padra mutatva. Mindhárman leültünk. Ő fölénk magasodott, a levéllel a kezében. A hírnök már elment.
- Ez a hír mindhármótokat érinti, de különösen Lord Sébastiennet - folytatta. - Van egy húgod.
- Mi?! - döbbentünk meg mindhárman.
- Egészen kicsi gyermekként menekített ide édesanyád - fordult vőlegényemhez. - Miután itthagyott nálunk, csak ritkán látogatott meg, hogy nyomodra ne akadjanak. Amikor a támadás érte a családotokat, már néhány hete állapotos lehetett. Megszülte Stellát, ott, ahol a gyilkosok elől rejtőzködött. Utána még egyszer járt itt meglátogatni. A kislányról nem szólt, még nekünk sem. Úgy gondolta, őt külön rejti el - Aliciához hasonlóan - az emberek világába. Utána nem sokkal meghalt. A titkát csak egy idős démonnő ismerte, aki ebben a levelében mindent leírt, mert haldoklik. A levél valódi, ellenőriztük, megbízható forrás. Meg kell keresnetek Stellát, mielőtt bármi kitudódik róla, mert ő is életveszélyben van. Haza kell hoznotok, ide.
- Van egy húgom - motyogta szerelmem még mindig kábultan a hallottaktól. Majd kissé magához tért, és már ragyogó szemmel nézve ránk, megismételte:
- Van egy húgom!!!
- Igen, de hogyan találjuk meg?!
- Mindhárman vissza kell, hogy menjetek az emberi világba érte. Lányom, fiam, ti  jól eligazodtok, képesek vagytok a Lordnak segíteni. Azt tudjuk a levélből, és vissza is ellenőriztettem, hogy a démonnő hol nevelte. Az időugrás megoldása Arestinnek nem probléma - válaszolta apánk.
- Nem vesztegethetjük az időt! - jelentette ki bátyám.
- Valóban nem - válaszoltam.
- Ma éjjel lenne a legjobb, hogy megérkezésünk ne keltsen feltűnést - gondolkodott Arestin. - Alicia, neked a megfelelő ruházatunkról kellene gondoskodnod.
- Rendben, bízzátok csak rám - mosolyogtam. Már meg is volt a tervem, milyen öltözékeket válogatok ki a srácoknak. Így is észbontóan néztek ki... Hát még abban, amit rájuk akartam adni!
Apánk távozott, hogy anyánkkal is közölje a hírt. Egy lakosztályt is elő kellett készíteniük feltűnésmentesen Stella részére, a mi szobáink mellett.

Gyorsan eltelt a nap. Egy hátizsákba gyömöszöltem egy fekete nadrágomat és tunikámat - ez átlagos viselet volt az emberek között. Magamra húztam azt a fekete szerelést és a sötétkék edzőcipőt, amiben ebbe a világba kerültem. A kék pulóverem egyelőre szintén a zsákba került, három pihekönnyű és meleg takaró társaságában.
Bátyámnak kiválasztottam egy-egy ujjatlan kék és fekete felsőt, fekete, hosszú bőrkabáttal, meg a fekete nadrágot. Sébastiennere szintén ugyanilyen öltözék került. Az egyik váltás felsőt - mindkettőjüknek - ugyancsak becsomagoltam. Derekunkra szegecsekkel kivert fekete bőröv, csuklóinkra hasonló pánt simult. Amikor idekerültem, volt egy ezüstlánc is a nyakamban. További láncokat, kereszt, ugró tigris, ragadozó madár - medálokat nem volt nehéz beszereznünk a kastély ötvösmesterétől. Amikor elkészültünk, elégedetten néztem végig magunkon. Egy rocker lány, és két rocker fiú állt ott a három démom helyett. Bátyám és Sébastienne is elégedetten vigyorodtak el, ahogy a tükörbe néztek. Arestin egy fekete kendőt is kapott homlokpánt gyanánt, mivel fekete loboncát a legritkább esetben volt hajlandó összefogni.
Sietve, éhesen mentünk vacsorázni. Anyánknak elakadt a szava meglepetésében, amint meglátott minket, aztán nevetve ismerte el, hogy kényelmes és célszerű a ruhánk. Az étkezés végén gondoskodtunk arról, hogy élelmet és innivalót is vigyünk magunkkal. Majd elköszöntünk szüleinktől, és hátizsákjainkat vállunkra dobva elindultunk az erdő felé. Az egyik tisztáson - kíváncsi szemek elől takarva - akartunk átlépni az emberek világába.  Természetesen olyan fegyvereket szintén vittünk magunkkal, amiket rejtve tudtunk viselni.
- Ha átérünk, nagyon gyorsan kell dolgoznunk - fordultam a két sráchoz. - Könnyen megjegyezhető a külsőnk, különösen nektek. Arestin, a szemed színe az embereknél fehér holló, neked, kedvesem, pedig a hajad feltűnő. Ezüst zuhatag...
- A te külsődről nem is szólva - ölelt át Sébastienne, és lágyan megcsókolt.
- Most ne másszatok egymásra, ideje indulnunk - türelmetlenkedett Arestin.
- Finomabban nem lehetett volna kifejezned magadat, édes, drága fivérem?! - billentettem oldalba bátyámat, aki szokása szerint csak egy incselkedő vigyorral válaszolt. Majd elkomolyodva nézett ránk:
- Mehet? - célzott arra, hogy megnyithatja-e a Kaput.
- Igen - bólintottunk Sébastienne-nel, egymást szorosan átölelve.
Arestin koncentrált, majd megidézte az időörvényt, mellénk jött, és ő is átölelt engem. Ketten védtek újra, hogy bajom ne essen.

Egy mezőre érkeztünk, közel az erdőhöz. Egy kisebb városka fényei látszottak nem túl messze. Miután ellenőriztük, hogy érkezésünk rejtve maradt, a város felé indultunk. Arestin szerint Stellát itt nevelte a démonnő,  és innen küldték a levelet is.
Késő éjjel volt. A városban senki sem figyelt fel érkezésünkre. Démoni képességeinkkel is kontroll alatt tartottuk környezetünket. Egyikünk sem érzékelte más démon jelenlétét. Elégedetten néztünk össze. A néptelen utcákon egy eligazító térképet kerestem, amit a buszpályaudvaron meg is találtam.
- Arestin, mondd a címet!
A térképen megkerestem az utcát, és azt is, hogy juthatunk el oda. Nem volt túl messze tőlünk, így hamar odaértünk. A keresett ház egy jellegzetesen angol, egyemeletes, kertes épület volt. A földszinti része kőből épült, felül a falból pedig kilátszottak a fagerendák oldalai. A házzal szemben kapóra jött egy lakatlan, kissé romos épület. Sébastienne megint használta különlegesen érzékeny "detektorát", és ránk nézve bólintott:
- Igen, ez jó lesz - célzott arra, hogy megfelelő rejtekhelyet találtunk.
Pillanatokon belül eltűntünk benne. Az egyik, poros ablakaival az utcára néző, földszinti szobába vackoltuk el magunkat. Kisebb szélörvényt megidézve kitakarítottam a valaha nappaliként használt helyiséget, vigyázva arra, hogy kívülről semmi változást ne lehessen észrevenni. Ezután elővettem a takarókat, és arra telepedtünk. Halkan tanácskoztuk meg lehetőségeinket. Először is fontos volt, hogy megtudjuk, Stella valóban itt lakik-e. Ez a dolog rám hárult. Ezzel viszont meg kellett várnunk a reggelt. Így szerelmemhez dőlve pihentem. Már megtanultam én is az érzékeimet működtetve aludni.

Megmozdultam. Pirkadt odakint, és nekem feltűnés nélkül kellett a romból kiosonnom, hogy a feladatomat teljesíthessem. Sébastienne-nel édes, hosszú csókot váltottunk, majd suttogva megszólalt:
- Vigyázz nagyon magadra, Aliciám! Mi innen figyelünk, de csak végső esetben tudunk közbelépni, bármi történik.
- Tudom, édesem. Ígérem, vigyázok, és ti is vigyázzatok magatokra!
Úgy döntöttem, teleportálni fogok, mert akkor nem tűnik fel az esetleges korai járókelőknek, hogy egy lakatlan  épületből jövök ki. Idejövet még éjjel megfigyeltem, hogy az utca végén, pár lépésnyire innen egy picike parkot telepítettek, néhány sűrű bokorral és fával. A célom tehát ez a park volt. Sikerült! Senki nem figyelt fel rám.  Gondolatban közöltem a srácokkal, hogy velem minden rendben. A kicsi ligetben - szerencsémre - még csak hajléktalan sem tartózkodott. Amikor nem volt egy lélek sem a közelben,  kisétáltam, és a járda melletti padra ültem. Bátyámék szemmel tudtak tartani. Lassan megindult a forgalom. Egyre többen siettek dolgukra mellettem. Fel sem tűntem nekik, hiszen a fiatalok körében átlagosnak, mindennaposnak számított öltözékem. Egy-két pasi azért megnézett. Érzékeltem tekintetükön, hogy tetszem nekik.  Vasvilla-tekintetemet látva azonban jobbnak látták, ha odébbállnak, és nem szólítottak meg.

"Huh... ezt megúsztad, Alicia!"
- Mit?! - jött azonnal a néma kérdés Sébastiennetől. Én hülye! Elfelejtettem, hogy indulástól telepatikus kapcsolatban voltunk, így hallhatta a gondolataimat.
- Semmit, édes. Csak nem akartam, hogy bárki is megszólítson - válaszoltam ugyanúgy, némán. - Figyeljetek, indulok!
- Rendben - jött a válasz. Lassan felálltam, nyújtóztam egyet, mint a macska, mire - Sébastienne-től - egy lágy, vággyal teli morranást érzékeltem elmémben. Kényelmesen ballagni kezdtem a ház felé. Megálltam előtte, bekopogtam. Egy kedves, idős hölgy nyitott ajtót. Elmondtam neki, hogy Stellát keresem, akiről nemrég tudtam meg, hogy unokatestvérek vagyunk. A hölgy örömmel üdvözölt és elmondta, igen, Stella nála lakik. Nagyon sajnálta mindig, mert eddig egy rokona sem jelentkezett. Behívott a házba, ami ízléssel volt berendezve, tiszta volt, de látszott, hogy nem volt túl jómódú a gazdája. Leültetett a nappaliba. Máris hívta a lányt, aki nemsokára velünk fog jönni új életet kezdve... és majd a sógornőm lesz.

Már recsegett is a régi falépcső léptei alatt. Fekete, testére feszülő farmert, egy fehér ujjatlan pólót viselt. Egy szép, a bátyjáéra hasonlító arc, szomorú, smaragdzöld szemek, szőke, félhosszú haj, karcsú, középmagas termet... Amikor megláttam, mosolyogni kezdtem. A bánatos szemekben némi érdeklődés csillant.
- Szia, Alicia Kingsdale vagyok - mutatkoztam be.
- Szia, Stella Smidth.
- Nemrég értesültem róla, hogy van egy rokonom. Te vagy az, Stella - mondtam.
- Nekem eddig nem volt más - mosolygott szomorúan. -  Maria néni nevelt fel. Ő édesanyám dajkája volt.
"Óh, ez kicsit módosítja a tervünket. Maria a démonnő lehet, aki fogadott, bár nem érzékeltük, hogy démon." - Gondolatban mindent közöltem bátyámékkal. - "Meg
kell ismertetni őket a teljes igazsággal. Maria néni biztosan tud mindent arról, ami régen történt, és Stella
származásáról is."
- Kérlek, idehívnád a nénit? Nagyon fontos, amit mondani szeretnék.
- Rendben - bólintott. Kisvártatva hárman ültünk a picike nappaliban.
- Nem is tudom, hogy kezdjem - sóhajtottam -, talán az elején, amikor az egészbe belecsöppentem.
Mesélni kezdtem nekik mindenről, attól kezdve, hogy átkerültem a démonvilágba. Stella meglepődve hallgatta, de Maria néni csak mosolygott:
- Drágám, én írtam azt a levelet. Tudtam, hogy el fogtok jönni Stelláért. No és, hol vannak a fiúk?!
- Fiúk? Milyen fiúk?! - kapta fel fejét leendő sógornőm.
- A bátyád, aki mellesleg a vőlegényem, és az én bátyám. - válaszoltam, majd Mariához fordulva folytattam:
- A szemközti romos házban, ahol az éjszakát töltöttük. Idehívom őket. Teleportálni fognak - tettem még hozzá, mire Maria egyetértően bólintott:
- Igen, így nem fognak feltűnést kelteni.
Kapcsolatba léptem velük. Néhány perc múlva mindketten, minden felszerelésünkkel együtt, ott álltak a nappaliban. Stella ragyogó szemekkel nézett rájuk, majd Sébastienne-hez fordult:
- Tényleg a bátyám vagy?!
- Nézz a tükörbe, hugi! - válaszolt szerelmem nevetve. Még jobban hasonlítottak egymásra, mint Arestin és én. Stella kedvesem nyakába vetette magát, és sírni kezdett.
- Most már két lányt is kell vigasztalnod, ha sírnak - vigyorgott rá fivérem. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy a bátyám milyen szemekkel nézte Stellát. Magamban elégedetten mosolyogtam: csak nem terítették le a vadászt?!
- Kedveseim, ideje asztalhoz ülni - jött vissza Maria a konyhából. Észbe kaptam, és már mentem is utána,  segíteni. Stella még kicsit szipogva követett.
- Olyan boldog vagyok! - suttogta.
- Nagyon magányos voltál? Vagy voltak itt barátaid?
- Nem, Alicia. Valahogy más voltam, és azt kevesen szeretik.
- Tudom. Ismerős érzés, bár nekem akadt itt egy-kettő barátom. Jó volna újra látni őket, csak egy kicsi ideig, de nem lehet.
- Te a bátyám barátnője vagy?
- Úgy is mondhatjuk. Igazából pár hónapja már a menyasszonya - mosolyogtam. Megterítettünk és asztalhoz ültünk.
- Gyermekeim, minél előbb el kell vinnetek innen Stellát. Néhány napja erre őgyelgett egy számomra nagyon ismerős képű, gyanús alak. Egy féldémon - jelentette ki az idős démonnő.

- Tehát valóban közeli veszélyben van - bólintott bátyám komoran.
- És veled mi lesz, Maria néni?! - ijedt meg Stella.
- Nekem itt kell maradnom, fedezni benneteket, és hogy fenntarthassam a látszatot, miszerint az eddigi, megszokott életünkben nincsen változás.
- Nem jössz vissza velünk? - kérdeztem, kicsit meglepődve.
- Nem. Már nincs annyi erőm, hogy az időugrást elviseljem. Időm lassan lejár...
Kissé letaglózva, csendesen ültünk egy darabig.
- Bárhogy is, éjszaka muszáj lesz visszaindulnunk - döntött Arestin. Sébastienne bólintott.
- Amit el szeretnél hozni magaddal, csomagold be, hugi - nézett Stellára, miközben az étkezést befejezve közelebb húzott magához.
- Feljönnél segíteni? - nézett rám a zöld szemű lány, kissé zavartan.
- Persze - álltam fel, miközben egy puszit nyomtam szerelmem arcára. Hát, igen, én tudtam már, mire lehet
szüksége odaát, amit a démonok között nem ismernek. Stella még számomra is csomagolt be olyan ruhadarabokat, amiket eddig odaát kissé nélkülöztem: az embereknél megszokott stílusú fehérneműt, fürdőruhát, hosszú farmernadrágot, pamut pólót és topot. Mindenesetre jól megtömte a hátizsákját. Közben beszélgettünk. Főleg ő kérdezősködött, Senastienne-ről és a bátyámról, meg anyámékról is. Úgy látszik, Arestin eléggé felkeltette az érdeklődését.
- Mondd, Alicia? A démonok között minden srác ilyen jóképű, mint ők?
- Mármint a bátyáink? Nem. Ők ketten - hogy is mondjam - feltűnően azok. Nehéz róluk a lányokat levakarni, bár Sébastienne nem törődik velük, és Arestin csak trófeákat gyűjt.
- Ezt hogy érted?
- Nem tud egyik mellett sem megmaradni. Azt mondja, üresfejű divatbábuk.
- Aha, tudom, mire gondol. Itt is van belőlük jónéhány...
- És ők voltak, akik piszkáltak téged, igaz? - kérdeztem.
- Honnan tudod?!
- Tizenkét évig én is itt éltem, csak egy másik angol kisvárosban. Én is megtapasztaltam.
- Készen vagytok? - nyitott be a kis szobába Arestin. Nyomában jött Sébastienne is, kíváncsi volt, húga hol is lakott eddig.
- Igen, elkészültünk.
- Mi az, ami ebben van? Összecsomagoltad a fél szobádat? - kérdezte viccesen a húgát, meglátva a méretes hátizsákot.
- Azt azért nem, de Aliciát is elláttam néhány holmival - mosolyodott el Stella.
Mind a négyen lementünk a kis nappaliba, a mi holmink mellé a Stelláét is odakészítve. Maria az ablakból újra felfedezte a gyanús lődörgőt. Arestin és Sébastienne is óvatosan kikémleltek, hogy megláthassák, és később megismerjék bárhol.
- Még kis ideig fenn tudom tartani azt a képességemet, hogy a démoni energiákat álcázzam - jelentette ki Maria.
- Én még nem próbáltam, hogy az enyém mellett másnak az energiáját is elrejtsem - tűnődtem.
- Ó, hát te is képes vagy rá? Megpróbálod? Csak sötétedésig kellene tartanunk. Még két óra hosszat - válaszolt az idős nő.
- Igen, megpróbálom. Ha sikerül, még a városból is ki tudnánk úgy jutni - gondolkodtam hangosan.
- Képes vagy rá, Aliciám! Emlékszel a vízesés mögötti barlangra? A démonvilágba megérkezésed után... Ott te álcáztál kettőnket. És kicsiként, amikor elvesztél, átmenetileg akkor is azt tetted. Azért nem talált senki.
- Mi?! Ezt miért nem mondtad?! És akkor te hogy találtál mégis meg? - néztem Sébastiennere.
- Túl sok minden közbejött. A támadás, a sérülésünk, az, hogy életben tartsalak. Gyermekkorunkban pedig valami megérzés miatt találtalak meg, nem a démoni erőmmel.
- Jó, értem... - öleltem át szerelmemet - hát akkor rajta! Megpróbálom az álcázásunkat.

Koncentrálni kezdtem. Kisvártatva Maria elismerően bólintott:
- Óriási erőd van, lányom. Én már meg is szüntettem az álcázást, csak te tartod fenn. És jóval erősebben, mint én valaha is képes lennék rá...

Lassanként eljött a várva-várt esti sötétség. Arestin kilopódzott körülnézni. Amikor visszajött, így szólt:
- Az a figura még mindig a környéken van. Valószínűleg a házat figyeli. Kizárólag teleportálva tudunk kijutni, de akkor energiát veszítünk. Valószínűleg még sem teljesen észrevétlen érkeztünk ide, vártak ránk.
- Csak a városból kell eltűnnünk, utána el tudunk gyalogolni olyan helyre, ami megfelel - vetette közbe Sébastienne - Stellát ráadásul valamelyikünknek ölben kell vinni, mert nem képes még használni a saját képességeit, és nem tud olyan gyorsan haladni, mint mi.
- Rendben, vállalom, te meg vigyázz Aliciára, legalább annyira, mint én a te húgodra - bólintott a bátyám.
- Indulnotok kell. Érzem, hogy többen vannak és hamarosan támadni fognak. Engem ne féltsetek! - sürgetett Maria.
- Vigyázz magadra, Maria! Köszönünk mindent - búcsúztunk az idős démonnőtől. Tudtuk, hogy őt soha többé nem látjuk viszont.
Stella sírva búcsúzott tőle. Arestin gyengéden ölbe kapta a holmijukkal együtt. Engem pedig Sébastienne ölelt át. Néhány pillanat alatt kint voltunk a városból, a néptelen úton. Mögöttünk a városban tűzoltóautók szirénája hallatszott.
- Sébastienne - nyögtem nyakába, majd zokogni kezdtem: - Maria...
- Érzem én is, kicsim - sóhajtott szomorúan.
Arestin szintén döbbenten állt, ölében barátja húgával, aki még mindig zokogva bújt hozzá.
Maria a maradék energiájával felgyújtotta házát, hogy ezzel is elterelje a kémkedők figyelmét rólunk, és menthessük Stellát. Mielőtt eltávozott volna az élők sorából, mind a négyen érzékeltük üzenetét:

"Vigyázzatok egymásra! Boldog életet!"