Csodaszép nap virradt. A smaragdzöld füvön, és a közte szerényen meghúzódó rengeteg apró virágon drágakövekként csillogtak a harmatcseppek. Az énekesmadarak reggeli kórusától zengett az erdő. A szálegyenes, hatalmas fenyők komor zöldje is vidámnak  hatott a ragyogó napsütésben. Az ágakon mókusok bolondoztak, néha le-lefutva a törzseken, a fák tövébe,
egy-egy ízletesnek tűnő fenyőtobozért. Az erdő és a hegyi legelő határán néhány rőtvad álldogált. Nagy füleik érzékeny radarként kutatták a gyanús hangokat, miközben nagyokat haraptak a zamatos fűből.
A közeli patak sziklákon bukdácsolva, nagy zajjal csobogott a hegyek lábai felé. Ahol vízesést alkotva szakadt a mélybe, fátyolként porladtak szét cseppjei, szikrázva, színes szivárvány hídját feszítve a víz fölé. A természet hangjain kívül más zajok nem hallatszottak. A magas, hósipkás hegyek karéjában rejtőző, varázslatos fennsík maga volt a fennséges nyugalom.

A vízeséstől takart barlang csendje megtört. A sötétben valami apró mocorgás támadt. Négy alak feküdt a barlang talaján takarókba csavartan, s közülük az egyik most ébredezni kezdett. Ásított, és elgémberedett végtajait nyújtóztatta, de csak nagyon halkan, hogy a mellette még pihenő társait fel ne ébressze. Óvatosan kilopakodott a barlang bejáratáig. A beszűrődő világosság most már megvilágította fekete, derékig érő, tépett loboncát, nemes arcát. Szemei sötétbordón csillantak a szórt fényben. Arestin, hogy jobban felébredjen, a fejét bedugta a vízesés alá, majd - visszakozva - üstökét megrázva szórta szét a cseppeket szép, sűrű hajkoronájáról. Behunyva szemeit, figyelmét a külvilág felé fordította. Megnyugodva vette tudomásul, hogy érzékei - közel, s távol - semmi gyanúsat nem tapasztaltak. Egy pillanatra visszafordult három társa felé, megnézve, felébredt-e valamelyikük - de nem.
 

Túl sok erőnket vette el a tegnapi nap. Tőlem különösen, hiszen védőteret tartottam fenn fölöttük folyamatosan, hosszú időn keresztül.
A fekete hajú démon elvigyorodott, amikor visszagondolt Sébastienne kissé csalódott, de rettenetesen aggódó ábrázatára - a fürdőben ájulással kezdődően aludtam el vőlegényem karjai között, pedig ők ketten Stellával jó messzire elsétáltak, hogy kettesben hagyjanak minket...

Stella... Az este sokat beszélgetett a bátyámmal. Mesélt az emberek között töltött életéről, Arestin pedig a démonvilágról, meg persze rólunk és a családunkról. A lánynak még nem ütköztek ki a démoni képességei. Hamar elfáradt, sokkal hamarabb, mint mi. A bátyámban különös érzelmeket keltett a törékeny szőkeség, maga sem tudta megmagyarázni, milyeneket. Az biztos, hogy nem tudott olyan lazán, féllvállról viselkedni vele, mint más lányokkal. Védeni akarta, óvni, mint engem, és mindig a közelében lenni. Szerelmes lett, de még nem ismerte fel az érzést...
Gondolataiba merülve ment ki a fenyőerdő szélére tűzifáért, mivel még itt fogunk időzni egy keveset. Ébredésekor apánktól telepatikus üzenetet kapott: maradjunk még ott, ahol vagyunk, mert a kastély körül Morodas démonszolgái lődörögnek, el kell őket távolítani  - persze véresen és örökre -, mert Stellára veszélyt jelentenek.
Jó adag száraz ággal megrakodva tért vissza. Mi még mindig aludtunk. Sébastienne a hátam mögé simulva  álmunkban is átölelt, hogy mindentől megvédjen.
Arestin megmártózott a melegforrásban, majd, amikor megszáradt, felöltözött, és odadőlt Stella mellé. Féloldalasan felkönyökölve nézte az alvó szépséget. Annyira elmerengett, hogy nem vette észre, Sébastienne-nel együtt, a félig lehunyt szempilláink alól figyeltük, néma kézszorításokkal adva tudtul gondolatainkat a másiknak.
Egy óra múlva már kedvesem húga is felébredt. A bátyám közölte velünk apánk utasítását. Így reggeli után Sébastiennel sétálni indultam, mellesleg az ebédrevaló beszerzése is a mi feladatunk lett.
Stella még mindig fáradt volt, így ő a bátyám gondjára lett bízva, aki örömmel vállalta a testőr-szerepet - na vajon miért is?! Az én őrzőm pedig természetesen most is szerelmem lett.

Mindketten tigrissé alakultunk, majd kiugrottunk a vízesésen át a tisztásra. Ebben az alakunkban játékosan kergettük egymást, néha meghemperegve a dús fűben. Fogócska közben egy rejtett erdei tisztásra jutottunk. A körülötte növő sűrűséget egy kicsit letaroltuk, ahogy átugrottuk. Hanyatt terültem a gyepen, majd, amikor fehér tigrisem fölém magasodott, kacagva visszaváltoztam emberré. Sébastienne követte példámat, és fölöttem támaszkodva nézett engem. Elnyílt ajakkal pihegtem, hosszú hajam kissé ziláltan terült szét a pázsiton. Gyönyörű zöldarany szemeibe néztem. Mint mindig, most is elvarázsoltak. Vékony felsőm enyhén félrecsúszott, és még többet sejtetett, mint eddig. Vőlegényemen látszott, hogy szinte megőrjíti az eddig mindig visszafogott vágy. Az én testem is tűzben égett, rettenetesen akartam őt. Hiszen imádom! Nem féltem az esetleges fájdalomtól, amit érezhetek, bíztam benne, hogy gyengéd és óvatos marad.
Fölém hajolt, és lágyan megcsókolt.  Megremegtem a gerincemen végigfutó, perzselő forróságtól, és viszonoztam édes csókját. Karjaimat nyaka köré fontam, majd teljesen magamhoz húztam őt. Ujjaim beletúrtak hosszú, dús hajába, majd egész hosszában cirógatni kezdtem a hátát. Ajkaink szinte falták egymást, egyre szenvedélyesebben. Őrjítő vágyakozásunk teljesen elhatalmasodott rajtunk. Leszedtük egymás ruháit, és remegő testünk szorosan összesimult. Gyengéden, szerelemtől bódultan kényeztetett, ahogy én is őt. Fokozódó gyönyörünk egyre hangosabb sóhajokra és halk nyögésekre késztetett bennünket.

"Alicia, most elvesztél!" - gondoltam, még megmaradt józan eszem morzsáival. De nem arra hallgattam, hanem az érzéseimre.
- Most nem fogok elájulni, ígérem - suttogtam-lihegtem pajkosan Tigrisem fülébe.
- Ajánlom is - dorombolta vicces hangsúllyal, majd komolyan megkérdezte:
- Tényleg akarod, hercegnőm?
- Tényleg... akarlak! - leheltem, miközben megint odahúztam magamhoz, és ajkaira tapadtam.
Végtelen gyöngédséggel szeretett, a végsőkig feszítve vágyainkat, míg meg nem érezte, hogy testem felkészült eggyé olvadásunkra. Meglepődve nyögtem egyet, amikor ez megtörtént, majd ösztönösen, lassan mozgatni kezdtem a csípőmet. Öngyógyító képességem segített leküzdeni a kellemtlen érzést, ami átadta helyét a szenvedélynek. Szerelmem folyamatosan simogatott és csókolt. Izzó vágyakozásunk a végsőkig fokozódva teljesedett ki, olyan magasságokba repítve bennünket, amiről eddig nem is álmodhattunk...
Édes kábulatban öleltük egymást. Sébastienne az arcát a mellemen nyugtatta, hallgatva szívem dobogását. Éreztem bársonyos bőrének puhaságát, gyönyörű ezüstszőke hajának csiklandozó selymét. Derékaljunk a süppedős mohaszőnyeg és pázsit, takarónk démonom köpönyege és sörénye volt. Lehunytuk a szemünket, úgy simultunk egymáshoz. Annyi erőm azért maradt, hogy az auránkat árnyékoló védelmet fenn tudtam tartani, így senki nem érezhette azt meg. Bódultságunk könnyű álomba csapott át.

Ebben az időben Stella Arestinnel sétált - erről ők meséltek később nekünk. A szőke lány nagyon jól érezte magát bátyám társaságában. Lassan mentek a vastag tűlevél-szőnyegen, ami elnyelte lépteik zaját. Hallgatták az erdő hangjait, és csak néha szóltak egymáshoz. Leendő sógornőm egy kisebb gödörbe lépve elvesztette az egyensúlyát. Kísérője gyors reflexei mentették meg az eleséstől. Arestin elkapta a karját, mire Stella elpirulva  mondott neki köszönetet. Testvérem a szíve szerint nem is engedte volna el a kezét, de félt barátja húga felé közeledni, mert attól tartott, ő nem fogadja szívesen. Nem akarta megbántani...
Hirtelen felkapta a fejét. Az illatunkat és a véremet érezte egy pillanatra, de utána semmit, ezt pedig nem értette.
Apró völgyecske volt bátyámék előtt, sűrű bozóttal. A bokrok közül egy-kettőt valami letarolt. Megdermedt. Csak nem történt valami baj?! Ráadásul úgy, hogy ő nem érezte meg?! Stella szintén a letört bokrokat nézte, így Arestinnek nem is kellett magyarázkodnia, amikor maga mellé vonta a szőkeséget, aki amúgy is ösztönösen hozzá húzódott. Így tettek pár lépést, majd csendesen félrehajtottak az útból néhány összekuszálódott ágat.
A sűrű bozót rejtekében megbúvó pici, napsütötte tisztás közepén két alak feküdt összefonódva. Igen, mi voltunk azok, Sébastienne-el. Aludtunk.
Bátyám meglepődésében furcsán felnyikkant, mintha csiklandoznák, majd Stellával egymásra nézve gyors visszavonulót fújtak. A fiatal nő arca rákvörös volt. Arestinén szintén pír tűnt fel. Ezután a lány nem mert nyíltan bátyámra nézni, csak titokban, de igen sűrűn pillantgatott rá. Szép vonású arcán, dús, fekete sörényén és izmos testén legeltette a szemeit. Legszívesebben újra érezte volna a démon karjait a dereka köré fonódva. Annyira elmélázott ezen, hogy nem vette észre a feje magasságában, útjukba kerülő, vízszintesen nőtt faágat. Sikerült lefejelnie. Homloka nagyot koppant, majd elsötétült előtte a fennséges erdő képe.