Történetünk folyamában ott tartottunk, hogy a vízesés mögötti barlangban töltöttünk pár napot, amíg a Nagyúr, Lord Aramesh és neje, Lady Allona - vagyis szüleink -  katonáik segítségével semlegesítettek pár betolakodót, akik ránk és főleg Stellára vadásztak.
Néhány gyengébb bérenc közülük a környékünre is odatévedt - balvégzetére. Bátyámmal és szerelmemmel a pihenésben megerősödtünk, akár segítség nélkül is, könnyedén el tudott velük bánni egyikünk. Stella szintén sokat fejlődött, de harcolni még nem volt képes. Ha bajban volt, automatikusan Arestin volt a fő védelmezője,  úgy, mint nekem Sébastienne.
Amint sikerült hazatérnünk, leendő sógornőmet megismertettük a kastéllyal és környékével. El volt ragadtatva tőle. Hát, igen, valóban nem mindennapi környezetben éltünk.
Stella is beköltözködött az emeletünkön egy, az enyémhez hasonló kis lakosztályba. Az emberi világból áthozott holmijaiból néhány dolgot nekem szánt, amiket megérkezésünk után átadott: néhány vadonatúj, álomszép fehérnemű-garnitúrát, illatszereket, farmernadrágot és  pólókat. Női titkainkat megosztva, néha felkacagva beszélgettünk, ügyelve, hogy a kiváló hallású fiúk meg ne tudják azokat - ami mostanában nem is volt annyira nehéz.
Nagyon megkedveltük egymást. Kihasználtuk, hogy párjainknak elég sokszor a nagytanácsban van dolguk, így legféltettebb érzéseinket is megoszthattuk. Ekkor főleg Stella volt, aki sokat kérdezett, bátyjával való kapcsolatomról. Kissé pirulva válaszolgattam. Lassan eljön a nap, hogy ők sem tudják féken tartani magukat...

Keményen edzettünk, hol a srácokkal, hol nélkülük. Sébastienne húga sokat és gyorsan tanult képességei használata terén. Ma délelőtt is ketten voltunk a gyakorlótéren. Ebéd elején kiderült, a férfiak ismét nem  tartanak velünk, mert terepszemlére mentek.
- Máris?! - döbbentem meg, anyánkra nézve.
- Mozgolódnak, de még van egy kis időnk - bólintott ő.
- Lady Allona, nekem még nincs erőm.
- Nincs semmi baj, Stella kedves! Holnap a programotok megint úgyis a kemény edzés és kiképzés. Megtanulsz mindent, mint a lányom. Rövid idő alatt.
- Sikerülhet?
- Ha bízol magadban és bennünk, akkor igen - válaszoltam. - Néhány hónapja még én is ilyen voltam, mint te.
- Rendben. Igyekezni fogok - bólintott a szőke lány elszántan, majd lenyelt egy jókora falat húst.
- Mennyi időnk lehet még, anya?! - érdeklődtem, miközben a párolt zöldségből csemegéztem.
- Néhány hét.
Kissé elsápadtam. A veszély fuvallata átsuhant a fejünk felett...

Ezalatt a tartományúr - vagyis apám, Lord Aramesh - is ebédelt fia, Sébastienne és a tábornokok társaságában. A gyors étkezés után szellemalakban repültek addig, míg apám mélyen zengő hangja megállásra nem szólította őket.
Visszaváltozva néztek körül. A kastélyunktól kb. két-három nap járásra voltak. Távolabb akarták feltartani a támadó sereget, hogy otthonunkat megkíméljék. Az idősebb tigrisdémon utódaihoz - fiához és leendő vejéhez - fordult:
- Nos, szeretném tudni, ti hogyan boldogulnátok, és hogy ugyanazt a stratégiát vetnétek-e be, mint én. A saját gondolataimat elrejtettem - tette hozzá elmosolyodva, majd várakozón tekintett a két fiatal tigrisdémonra.
Közben a tábornoki kar tagjai felemelkedtek a levegőbe, hogy bizonyos terepalakulatokat jobban szemügyre vegyenek. Egy magaslaton álltak, ahonnan  nagyon jól be lehetett látni a környéket. Mögöttük a hatalmas hegylánc masszív karéja magasodott, túlsó lejtői védelmezőn ölelték körbe és elrejtették a csodás völgyet, ahol a kastélyunk állt. A hágón át nézve sem látszott a gyönyörű vidékből semmi. Előttük dimbes-dombos, völgyekkel, szurdokokkal szaggatott, elbűvölően vad vidék terült el.
- Hm - gondolkodott fojtott hangon bátyám -, a repülésre képes szellemek áttörhetnek a hegyláncon, de aki nem tud a levegőben olyan magasra emelkedni, annak marad a hágó. Szerencsénkre csak egy alkalmas van, amin át lehet jutni...
- Igen - folytatta Sébastienne -, a hágó felé vezető utat kell elállnunk, de szükségünk van Alicia álcázó tudományára.
- Arra gondolsz, hogy csapdába csaljuk őket?! Remek hely lenne rá.
- Neked először nem ez jutott eszedbe?!
- De, igen. Viszont nem vettem számításba Aliciát. Hm... eszembe jutott még valami - fordult meg. - Apám! Van még olyan képességű démon, aki képes az álcázótér létrehozására és fenntartására?! Mert úgy tudom, igen ritka képesség.
- Jól tudod, fiam.  De ezt Alicia örökölte, az édesanyátoktól. Nem sokan tudják róla. Még ketten vannak, akik képesek rá. Ők is nők: Radan tábornok ikerlányai - Lady Ena és Ela. Ők szintén édesanyátok távoli rokonai.
- Remek, ez még jobb. Naponta váltani tudják egymást, így mindig lesz, aki ereje teljes birtokában van, persze - ha hajlandóak részt venni a csatában.
- Anyánk biztosan. Erről a képességéről én sem tudtam. Alicia szintén. Nem tűrné, hogy otthon hagyd, barátom!
- Tudom. Aggódom is emiatt - válaszolta az ezüstszőke démon.
- És a tábornok lányai?
- Biztosan ők is vállalják, hiszen mindenkit fenyeget a támadás...
- Ha jól értem, már kezd a tervetek kialakulni - szólt bele Lord Aramesh.
- Igen, apám! A hágóhoz vezető szurdokvölgyben fognak végigvonulni. Majd besegítünk kissé, hogy így döntsenek. Néhány más szurdokban előidézünk egy kis kőomlást, erdőtüzet, miegymást... A repülésre képes démonok ellen bevethetünk egy-két mesterséges szélörvényt, vihart,  persze úgy, hogy természetes eredetűnek hasson. A völgy fölötti sziklás terepen rejtőzik majd a fő seregünk, álcázva. Így nem fognak bennünket a démonérzékekkel érezni, még szagot sem foghatnak. Ha majd belesétálnak, és a csapda bezárul, kezdődhet a támadásunk. Számukra teljesen váratlanul - foglalta össze a terv lényegét Arestin.
- Persze, a kastély környékét sem hagyhatjuk védtelenül. Számítani kell a legrosszabbra is - fűzte hozzá Sébastienne.
- Hm, nem rossz. Én szintén valami ilyesmire gondoltam. Az pedig egyenesen remek, hogy jelenleg csak hárman tudunk róla, mert a beszélgetésünket leálcáztam. Persze be kell avatni Sir Radant is, meg a lányait.
- Apám! Szerintem hívd meg őket egy szűk körű vacsorára a kastélyba. Ott nyugodtan átgondolhatjuk együtt az egészet.
- Igazad van. Máris telepatikus kapcsolatba lépek a tábornokkal.
- Lord Aramesh! Ha már nincs ránk szükség, mi hazamennénk Arestinnel.
- Menjetek, ifjú lovagok! Várnak a hölgyek! De a vacsoráról ne késsetek! - vigyorodott el a Nagyúr,  cinkosan kacsintva a két fiatal férfire.
Ők teleportáltak, és néhány perc elteltével a palotába értek, Arestin szobájának erkélyére. A fekete sörényű démon a képességeivek körbevizsgálta a területet:
- A húgom a fürdőházban van, Stella pedig a szobájában. Na, viszlát a vacsoránál, haver! Megyek a húgodhoz - ült ki arcára jellegzetes mosolya, amivel eddig olyan sok nőt megőrjített.
- Én megyek Aliciához, csak előbb lerakom a páncélomat - válaszolt barátjának Sébastienne, szintén sokatmondó mosolyt villantva.
Az ezüstszőke démon olyan sebesen indult el, hogy összefogott hajkoronája szinte úszott utána.

Arestin máris ott volt kedvesénél. A szőke, törékeny szépség aludt. Haja aranyos zuhatagként omlott fedetlen karjára és vállára. Egy vékonypántos felső és egy testére simuló nadrág volt rajta. Takarója  a földön hevert. Délelőtt edzeni voltak, nagyon kimerült.
A fekete férfi elmosolyodott, és halkan az ágy mellé lépett. Betakarta kedvesét, majd lecsatolta a páncélját és levette a felsőjét. Gyorsan elment fürdeni, majd egy vékony nadrágban jött vissza. Odafeküdt Stella mellé, és átölelte. Lágyan félresöpörte az aranyszőke tincseket, majd belecsókolt alvó szerelme nyakába, aki megfordult, álmában elmosolyodott, és Arestin széles mellkasához bújt. A démon szerelmesen, ködös tekintettel nézte Stellát. Mielőtt találkoztak volna, számára egy ilyen érzés elképzelhetetlen volt. Hogy egy nő ilyen hatással legyen rá! De önmagának bevallotta, hogy nagyon élvezi az édes "rabigát".

Sébastienne hozzám sietett. Én elgondolkodva üldögéltem a meleg párafüggöny takarójában, miután a mindennapi, szokott távomat leúsztam a hidegebb vizű nagy medencében. Emberi világom történelem-tanulmányaiból ismerős, találó kifejezés jutott eszembe a jelenlegi helyzetünkre vonatkoztatva: Damoklész kardja függ a fejünk felett...
Komor gondolataimból szerelmem karjai ragadtak ki. Csodás teste máris az enyémhez simult. Csábító, édes szavakat suttogott a fülembe. Lágy csókjaitól szinte elolvadtam. Simogató kezei nyomán még jobban fellángolt vágyam iránta, amit ő elégedett dorombolással és szerelmes mosolyával nyugtázott. Ködös tekintetünk egymáséba merült. Őrülten kellettünk egymásnak. Mindig, egyfolytában. Tigrisnászunk a párafüggöny mögé rejtőzött.

A kivont kard - a háború fenyegető réme - pedig ott lebegett fölöttünk...