A kivont kard - a háború szele - ott lebegett fölöttünk...

A szobánkban, a szekrény előtt álltam, és azon töprengtem, mit vegyek fel a vacsorához, hiszen most nem mehettem le nadrágban és laza felsőben. Vendégeket vártunk.

"Ők is illendően fognak öltözni, tehát nekem is úgy kell." Végül egy egyszerű szabású, jégkék, hosszú selyemruhát választottam, melynek felső része testemhez simult, vállaimat szabadon hagyva. Ujja vállam alatt kezdődött, lefelé bővült, a könyökömig ért. A szoknyarész szintén bővülő, lágy esésű volt. Derekamra egy árnyalattal sötétebb, hátul megkötött széles selyemöv került. Ujjamra Sébastiennetől kapott gyűrűmet, nyakamba, karomra, fülembe a szülinapi arany ékszerszett darabjait tettem. Stellától kapott sminkkészletemet használatba vettem, halványan és ízlésesen kifestettem szemeim környékét, ajkaimra kevés szájfényt vittem fel. Hajamat lazán feltűztem. Mire készen lettem, addigra kedvesem is előkerült. Anyámékkal akart beszélni, mielőtt a vacsora megkezdődött volna. Bejött, és megállt az ajtóban. Csak nézett, egy szó nélkül, egyfolytában, de úgy, hogy teljesen zavarba sikerült ejtenie. Szemei aranyszínben lobogtak, és mérhetetlen vágyat tükröztek.
- Megjöttél? Sikerült elintézned a... tényleg... mit is akartál megbeszélni velük?! Mert nem említetted - léptem hozzá, és gyengéden megsimítottam arcát.
- Később elmesélem, kiscicám. Gyönyörű vagy! - fogta meg a kezemet, és magához ölelt. Máris csókolóztunk. De még hogy! Minden porcikám beleremegett, és neki is.  "Hű... csillapodj, Alicia... nemsokára jönnek szólni a vacsora miatt..." Levegőt kapkodva szakítottuk meg csókunkat, és megszólaltam:
- Sébastienne, kérlek, most öltözz! Mindjárt le kell mennünk.
- Rendben, de segíts! Válaszd ki te, mit vegyek fel! - pillantott rám kérlelőn.
- Hm, felőlem semmit ne viselj. De - az nem lenne megfelelő odalent - villantottam rá egy kaján mosolyt.
- Azt hagyjuk későbbre - nevetett fel. A szekrénye elé lépett, én követtem.
- Na, jó. Szerintem ezt - vettem ki egy sötétkék, testhez simuló nadrágot, és egy jégkék - az én ruhám színével azonos - selyeminget. Mellé egy rövid, sötétkék bársony zakót választottam. Nyakába egy rövid aranylánc került, ami kivillant félig nyitott ingnyaka mögül. Bődületesen jól nézett ki. Majdnem rávetettem magamat, de megfékeztem vágyaimat. Csodás haját fésültem, amikor kopogtak.
- Gyere be! - kiáltottam ki bátyámnak.
- Készen vagytok?
- Majdnem - fogtam össze hátul szerelmem haját, majd lágyan a hátára engedtem a hosszú tincseket.
- Kész - mondtam, és adtam egy csókot a szájára.
- Nem is rossz - bólintott Arestin, végigmérve minket. Rajta szeme színéhez hasonló, egészen sötét bordó felső, alatta beige ing és fekete nadrág.
- Te sem nézel ki rosszul - szólaltam meg, Arestinnek címezve véleményemet -, de valami hiányzik. A lánc a nyakadból...
- A "rangjelző"?
- Igen. Te vagy a Nagyúri cím örököse. Vendégeink miatt fel kell venned.
- Rendben. Felveszem, ha ez az óhajod, hugi. De a két lány már így is rám van állva... vagyonos és előkelő férjjelölt vagyok számukra - vigyorgott keserűen, gúnyosan.
- Leszerelheted őket, egy dologgal.
- Hm... igaz. Meg is teszem, most, azonnal - ragyogott fel a tekintete.
- Miről beszéltek? - szólt bele kedvesem.
- Lánykérésről - nevettem el magamat.
- Stella?! - kérdezte Tigrisem a bátyámat.
- Ha beleegyezel... elvégre te vagy a bátyja és az egyetlen rokona. Soha nem éreztem így lány iránt még - vörösödött el fivérem.
- Beleegyezem. Nagyon vigyázz rá, és szeresd! Ő is szeret téged.
- Köszönöm. Ígérem, vigyázok rá, és nem szeretem - hanem imádom.
- Most már csak Stellát kell megkérdezned, és a szüleinknek szólnod - mondtam.
- Anyáéknak már említettem. Egyetértettek a választásommal.
- Akkor nincs más hátra, menjünk a húgomért - javasolta vőlegényem.

Máris indultunk, csak én még beszereztem pár szál vörös rózsát, ami nem volt nehéz, minden nap frisset tett nekem a vázába a szobalány. A bátyám szobájánál is megálltunk, hogy előszedje a rangját jelző aranyláncát, meg az eddig rejtegetett finom ötvösmunkát, az eljegyzésére szánt gyűrűt. Stella a szobájában volt. Szőke hajához csodásan illett a halványzöld selyemruha.
Mosolyogva néztük össze: ruhánk, a színét leszámítva egyforma volt.
Arestin nem sokat teketóriázott. Máris szíve hölgyéhez lépett, és - átadva a virágot - megkérte a kezét. Stella elpirult, ránézett Sébastiennere, aki alig láthatóan, komolyan bólintott, jelezve, egyetért.  Ezt látva Stella  pirosan, mosolyogva kimondta az igent.
Arestin elővette a csodás kis gyűrűt, felhúzta Stella ujjára, megcsókolták egymást, és már kopogott is egy szolgáló az ajtón. Vacsora...
Méltóságteljesen vonultunk le a lépcsőn. Elöl Arestin vezette újdonsült aráját, utánuk meg mi lépkedtünk. Sébastienne engem szintén a karján vezetett. Anyánk és apánk a lépcső aljánál vártak.

Arestin fejet hajtva vitte oda Stellát, aki megint pirosabb volt a pipacsnál. Apám áldását adta rájuk, mint annak idején miránk is, majd jegyesemre nézett.
- Sébastienne, elmondtad a lányomnak?!
- Még nem. Nem volt alkalmam, vacsora után szeretném - hangzott a válasz álmaim pasijától, és én csak kapkodtam a fejemet: miről van már megint szó?! Lemondóan sóhajtottam:

"Úgy is megtudom az étkezés után, de addig furdal a kíváncsiság."

Apám halványan elmosolyodva bólintott. Anyám szintén.
Bevonultunk a szalonba, és már jelezték is a vendégek érkezését. A lord elegánsan lépett be, karján leányaival, akik drága ruhakölteményekbe voltak öltözködve. Nm volt egyikük sem különlegesen szép. Hasonlítottak egymásra. Fakóbarna hajuk feltűzve, egyiken rózsaszín, másikon sárga, fodros és csipkés bársonyruha. Stellával lopva összenéztünk: a mi ízlésünk szerint túlcicomázva...
A lányok szeme mohón tapadt párjainkra. A bemutatkozás aztán kissé lelombozta őket. Apám Arestin után Stellát mutatta be, mint fia jövendőbelijét, majd Sebastienne és én kerültünk sorra. Így érthettek a finom célzásból: ne próbálkozzanak a fiúknál. Ennek ellenére feltűnően bámulták párjainkat.

Udvarias hangnemben társalogtunk néhány közömbös - és szerintem unalmas - témáról, majd átmentünk a terített asztalhoz. Vacsora közben, amikor a szolgálók már kimentek, előkerült az a téma, amit fontos volt megbeszélnünk. Az ikrek természetesen vállalták a csatában való részvételt. Ezzel otthonukat is védték, és sok férfi között foroghattak - ezt azonban később, ketten állapítottuk meg Stellával, hogy a hátsó szándékuk ez lehet...
- Hölgyeim, hogyan állnak a fegyverforgatás terén? - kérdezett rá apám egy fontos dologra.
- Hát - jött zavarba Ela -, karddal tudunk bánni egy kicsit. Eddig nem volt rá szükségünk, hogy ilyesmit gyakoroljunk.
- Akkor holnaptól fogva minden nap edzeni fognak, itt, a palota gyakorlóterén. Két kapitányom lesz benne a segítségükre. Más fegyverrel is meg kell tanulniuk bánni, meg kell tudniuk védeni saját magukat.
- Kedveseim, két kényelmes vendégszoba máris a rendelkezésükre áll. És persze édesatyjuknak is - tette hozzá anyánk.
- Lady Allona, zavarba hoz lekötelező kedvességével, és Ön is, Lord Aramesh - köszönte meg zavartan Lord Radan.
- Ez csak természetes, hogy itt maradnak - mosolygott anyám -, de azt hiszem, mindenki befejezte az étkezést. A kávét és az áldomást tervünk sikerére a szalonban fogyasszuk el - javasolta, majd méltóságteljesen, ragadozómozgásával felállt. Atyánk a karján vezette ki az ebédlőből. Mi udvariasan félreálltunk, magunk elé engedve a tábornokot és lányait. Jól felfogott érdekünk az volt, hogy a csatáig a vendégeink legyenek, mivel így kisebb a veszélye a haditerv kitudódásának.

Közben apánk hívatta is a két kapitányát, akiket az ikrek tanítómestereinek szánt. Mindkettőt mindannyian jól ismertük: nagyon megbízható, remek harcosok. Magasak, izmosak, eléggé jóképűek. Stellával egymásra nézve kacsintottunk össze: most már jól elvannak, hála apánk ravasz húzásának, mivel ő is észrevette Ena és Ela kiesőfélben lévő szemeit, ahogy fiára és leendő vejére néztek.
Így nyugodtan félre tudtunk vonulni szerelmemmel a teraszra, ahol megkérdeztem:
- Szóval: mit akartál velem közölni vacsora után?
- Hm... hogy is kezdjem... holnap hivatalosan megáldanak, és az asszonyom leszel - dorombolta lágyan a fülembe.
- Mi?! És ezt csak most közlöd velem?! Tudod, mennyi előkészülettel jár egy esküvő?!
- Nem lesz nagy esküvő. Csak egy szűk körű. Viszont este bált rendeznek a szüleid, egyrészt egybekelésünk tiszteletére, másrészt testvéreink eljegyzése alkalmából...
- Akkor jó - sóhajtottam. Láthatólag megkönnyebbült, hogy elfogadtam a helyzetet. Különben meg boldog voltam, hogy most már tényleg együvé fogunk tartozni, meg azért is, hogy nem les majd négy-ötszáz démon arra, mit rontok éppen el a szertartás alatt. Legalább az nem lesz pletykatéma...
Gyengéden, de szorosan a  derekam köré fonta karjait. Én a kezeimet finoman végigfuttattam izmos mellkasán, kigombolt inge alatt, majd átöleltem a nyakát. Egymás lángoló tekintetében elmerülve suttogtunk, becéztük egymást és forró csókokat váltottunk.
- Tudod, mivel jár a szertartás? - kérdezte Sébastienne két csók között.
- Mivel? - néztem rá kíváncsian.
- Vérszerződéssel, legalábbis a bátyád szerint így hívják az emberek között. Azt jelenti, hogy mi most már örök időkre egymáshoz fogunk tartozni.
- Te szeretnéd?!
- Én igen.
- Én is - válaszoltam, mire aggódó arca felderült, és én szinte eszemet vesztettem mosolyától. Ajkunk újabb mohó csókban egyesült.
- Be kellene mennünk - szólalt meg szerelmem bizonytalanul. - Illetlenül sokáig vagyunk távol...
- Na jó - adtam meg magam sóhajtva. Beléptünk a nagy üvegajtón. Apám azonnal rám nézett. Nem is kellett kérdeznie, telepátia útján válaszoltam:
- Igen, elmondta, és boldog vagyok.
Apám elégedettsége jeléül bólintott, majd anyámhoz fordulva súgott néhány szót. Anyám elmosolyodott, és rám nézett. Kicsit elpirultam, és zavartan mosolyogtam vissza.
Apám felállt, és mély hangján megszólalt:
- Van még egy-két fontos közlendőm. Az első: Lord Sébastienne holnap egy szűk körű szertartáson nőül veszi leányomat, Aliciát. A második: este bált rendezünk, részben esküvőjük, részben az új jegyespár tiszteletére. Kérem, Lord Radan, leányaival és harcművészet-mestereikkel együtt tiszteljenek meg azzal, hogy a holnapi szertartáson és a bálon is részt vesznek.
- Nekünk megtiszteltetés, köszönjük a meghívást, örömmel elfogadjuk.
- Kérem, a vacsora alatt elhangzottakról egyikük se beszéljen senkinek! Ez természetesen a családomra is vonatkozik - nézett négyünkre. Mi egyetértően bólintottunk.
- Mylady, ha megbocsát... leányaim eléggé eltörődtek.
- Óh, hát persze, azonnal a szobájukba kísérik őket. Lordságod, még - remélem - kitüntet társaságával bennünket, ha a fiatalság el is vonul pihenni...
- Örömmel, ha így kívánják - hajolt meg a tábornok.
Bátyámmal egymásra néztünk. Már köszöntünk is el a szüleinktől és vendégüktől, majd  párjainkkal megkönnyebbülten siettünk lakosztályaink felé.