Az esti bál minden zavaró tényezőtől mentesen zajlott. Nekem - mint Sébasteinne asszonyának - vendéglátói kötelezettségeim voltak. Persze ez vonatkozott férjemre és a bátyámékra is. Így nem mehettünk el addig aludni, míg az utolsó vendégünk nem távozott a bálteremből. Amint ez elkövetkezet, megkönnyebbült sóhajjal vonultunk volna fel a lakosztályainkba, hogy átadjuk magunkat a megérdemelt pihenésnek. Atyánk azonban megállított bennünket:
- Ne menjetek még, mondanivalóm van. Az este futár érkezett. Hírei szerint a támadás egy héten belül várható. Holnaptól kint kell lennünk a kiszemelt területen. Amint felébredtek, indulunk. Még most készítsétek össze a felszereléseteket! Próbáljátok meg minél alaposabban kipihenni magatokat! Jó éjt, gyermekeim!
- Jó éjt... - köszöntünk halkan a Nagyúrnak, majd egymásra néztünk. Közeledik a végzetes összecsapás... A két fiú szemeiben vad elszántság csillogott. Stella lehajtotta a fejét. El akarta titkolni a könnyeit, de a sós illat elárulta. Én szintén a
sírás határán álltam... de sikerült visszafojtanom. Éppen elkezdődött volna életünk egy új szakasza... és most mindez lehet,
hogy semmivé lesz, velünk együtt?! Nem! Ezt nem hagyhatjuk! Jeges nyugalom költözött belém. Így tekintettem vissza rájuk,
amitől ők kissé meglepődtek.
- Nem fogom hagyni... Nem halhattok meg!- mondtam rekedten a döbbent hármasnak, majd szobánk felé rohantam. Nyugalmam szertefoszlott. A dermedtségükből felocsúdva követtek, de én már a csukott ajtó mögött zokogtam a földre rogyva. Tőlem nem is tudták kinyitni...
- Majd én...- súgta bátyáméknak Sébastienne, mire ők bólintottak, és saját szobájukba mentek. Tudták, hogy - mint mindig -
csak ő tud megnyugtatni. Az ajtó helyett az erkélyen keresztül jött be. Odatérdelt mellém, és átölelt.
- Nem fogunk meghalni. Ígérem. Én még végtelen sok évszázadot akarok élni... Veled!- suttogta fülembe. Gyengéden talpra állított, és megcsókolt.
- Gyere! - mondta - készítsük össze a holminkat. Szomorúan bólintottam, és csomagolni kezdtünk. Néhány váltóruha,egy-egy takaró, a teljes páncélzatunk, fegyvereink... elgondolkodva fogtam kezembe kedvenc kardomat. Könnyű, erős és halálos acél. Még nem kóstolt vért. Hát... nemsokára fürdeni fog benne... Démoni erőmmel kapcsolódva ez a kard különleges támadásokra képes. Csak nekem engedelmes... védő varázslat van rajta, hogy más ne használhassa. 
Férjem még egy kicsiny csomagot adott:
- Kérlek, ezt tedd el! Szükséged lehet rá, ha valami történne, és én nem tudok segíteni... Gyógyító felszerelés.
- Rendben. De nem akarom, hogy történjen Veled bármi is...
- Én sem, cicám... - mosolyodott el - de jobb, ha van Nálad.
A két megtömött hátizsákot a szoba padlójára készítettük. Már csak az élelmiszer- és ivóvíz- adagjaink hiányoztak. Egymásra néztünk olyan tekintettel, mint amikor először találkoztunk...
Gyönyörre és szerelemre éhesen ölelkeztünk össze. Csókjaink fájón édesek voltak. Őrülten kívántuk a másikat, és reszkettünk a tudatra, hogy mindezt nemsokára elveszíthetjük. Drága báli ruhám már a lábaimnál hevert, szerelmemé szintén. Ölében vitt hitvesi ágyunkba.

Másnap reggel még az éj mámorában égve ébredtem. Sébastienne már nem volt mellettem. Ijedten ültem fel, takarómat magam elé húzva, de láttam, nyitva van a fürdő ajtaja. Egyetlenem éppen a pezsgőfürdőben csücsült. Odamentem, és csatlakoztam hozzá.
- Mondani szeretnék valamit...- kezdtem volna bele, de a szobánk ajtaján valaki dörömbölt. Lemondó sóhajjal törölköztem, és kaptam magamra köntösömet. Sébastienne kissé bosszúsan ment ajtót nyitni egy szál törölközővel a derekán.
- Gyertek reggelizni, utána indulunk...- vigyorgott az ajtóban Arestin, látva barátja morcos ábrázatát -  csak nem megzavartam valamit, egyetlen sógorom?!
- A fürdést.- morogta Tigrisem, bátyám perverz vigyorát lelombozva.
- Mindjárt megyünk, bátyus. Csak szeretnénk felöltözni, és amíg az ajtóban állsz, ez nem igazán fog menni...- szóltam neki
kissé szemrehányóan.
- Rendben van, megyek. Azt tudjátok, hogy Stellát nem visszük? Itthon nagyobb biztonságban van.
- Jó... és így igaz. Már sokat tud, de nem eleget...- bólintottam, miközben szekrényünkből néhány ruhadarabot szórtam az ágyra: kedvesemnek és nekem is nadrágot, vékony és meleg felsőket, köpönyeget. Fivérem közben kiment, becsukva az ajtót.
Ledobtam magamról a köpenyt, és felhúztam az odakészített ruháimat: fehérnemű, nadrág, ujjatlan felső. Mindegyik fekete.
Szerelmem szintén elkészült, ő is fekete ruhába öltözött. A meleg felsőrészeket és köpenyeket a málhánkra dobtuk, majd enni indultunk.
Egy óra múlva már fehér királytigrisem hátán ülve repültem úticélunk felé. Melletünk két oldalt apánk és a bátyám - szintén
démonalakban. Seregünk a hátunk mögött, kissé lemaradva követett bennünket.

Néhány nap eltelt azóta, hogy elhelyezkedtünk leshelyünkön. Nyugalom volt. Pirkadt.
Keleten párafelhőből bújt elő a nap. Sugarai bearanyozták a hajnal derengő világosságát, szétoszlatva a homályt. A sötétség árnyai rémülten menekültek máshová a ragyogó, tiszta fény elől. A tüzes égitest csodálkozva bámulta a hágóhoz vezető szurdok környékét. Rengeteg katona bújt meg a völgy fölött, a fák rejtekében. Néma csendben, éberen várakoztak. Jelekkel - és a démonok telepátiával is - érintkeztek, de még akkor is csak a legszükségesebbekre szorítkozva. Furcsa, ember és démon által láthatatlan védőtér borult föléjük. Fajtájukbéli - ember, démon, féldémon - azért nem vehette őket észre, mert a különleges burok takarta őket, és aurájukat, szagukat is elleplezte.
Harcosok védőgyűrűjében egy fiatal, világosbarna hajú lány ült,lehunyt szemmel. Fáradt volt, de teljes erejével koncentrált.
Tudta, az életük múlik rajta... Szellemi képességével ő tartotta fent a védőburkot. Egy kis, lombokkal álcázott sátorban némi mozgolódás támadt. A démonerejét végsőkig feszítő lány mellé odasétált egy hozzá megszólalásig hasonlító másik. Leült, és szemeit lehunyva összpontosított. Kisvártatva bólintott, mire ikertestvére megkönnyebbülten lazított. Ela átvette Enától az erőtér fenntartását. Ena kimerülten lépkedett a sátorba, ahol már várta mestere...  Az első napon én kezdtem a sort, de utána hagytak,hogy pihenjem ki magamat... Hiszen a csata során fontos, hogy teljes erőmet birtokoljam... talán beteljesül a jóslat is?!
Így anyám és a két ikernővér váltották egymást, míg a harcosok ugrásra készen álltak...
A  meleg napsütés ellenére egyszerre borzongató hideg fuvallat támadt. Majd dél felől egyre sötétebb színt öltött a látóhatár alja. Az eget egyre jobban elborította a néma, fenyegető feketeség. A várakozók csak tekintetükkel keresték egymást... Jönnek!

Ha lehet, még észrevétlenebbül lapultunk rejtekeinkben.  A szellemsereg egyre közelebb ért. Nagy részük alsóbbrendű, szinte agyatlan, az öldöklés az életük. Kinézetük nagyon sokféle, de elképzelhetetlenül ocsmányak voltak. Alig néhány alakváltó démon és féldémon  vegyült közéjük. Ők voltak az igazán veszélyes ellenfelek, de a többit sem szabad volt félvállról venni, már csak a mennyiségük és undorító szokásaik miatt sem... az ellenfelet - széttépve - felfalták...
Apánk, bátyám és Sébastienne összeszorított szájjal, elszántan meredtek a szellemseregre. Arestin kissé félrefordította fejét, és ránk sandított. Mellette álltunk, egymást ölelve. Lélekben mindannyian felkészültünk a harcra.

Az ellenséges had eleje már a szurdok bejáratához ért. Elsápadtam, és megszorítottam Sébastiennet. Az egyik élen haladó
vezérben Philre ismertem. A főgonosz jobbján feszített.
Kedvesem nyugtatólag simogatta meg arcomat.
A had óvatlanul haladt a kelepce felé. Felderítőik semmi gyanúsat nem jeleztek... Lassan benyomultak a mély völgybe.
Amint az utóvéd is az "egérfogóba" került, a gyűrű bezárult körülöttük... és még mindig nem vettek észre semmit.
Elérkezett az idő...
Apánk jelére Ela megszüntette az álcázást. A két ikerlány anyámmal együtt azonnal a kastélyba teleportált. Ezután gyorsan
varázslatot bocsátottak a területre, hogy az ellenséges hadból senki ne teleportálhasson, és ne repülhessen a hágón át. Az ocsmány, szedett-vedett, de veszélyes had lassan szűnő döbbenettel vette tudomásul a tényt: nyakukon az ellenfél...
Fejveszett kapkodás lett az eredmény, amin a vezérkaruk nem tudott teljesen úrrá lenni... Hatalmas mészárlás vette kezdetét.
A csendet felváltotta a fegyverek zaja, az ordítás, halálhörgés. Véres cafatok repkedtek a levegőben, émelyítő szagú cseppeket záporozva a harcolókra. Engem Sébastienne és Arestin közrefogott, és megpróbált a kavarodás szélén tartani. Egy darabig ez sikerült is, de hármasunkra Morodas jobbkeze felfigyelt... Phil azonnal felénk indult, de a csatázók között utat kellett vágnia.
Eközben egy csapat ocsmányság rám rontott, úgy vélve, mivel nő vagyok, könnyen végeznek velem. Akkor érte őket meglepetés, amikor átalakulva démonerőmmel rendet vágtam közöttük, vállvetve Tigrisemmel és fivéremmel. Már hozzáedződtem a vér szagához, és átküzdöttem magamat korábban néhány kisebb csetepatén... de az túlzás, hogy élveztem. Muszáj volt harcolnom...
Végül az egyik toronymagas rondaságnak sikerült felkapnia, és az egyik közeli fa törzséhez csapott. A fájdalom üvöltve
száguldott agyamig. Egy éles sikoltással reagáltam rá.
Kedvesem felordított, és felkapta a kezemből kiejtett kardomat, a Tűzpengét. Saját szablyája mellett az enyémmel is
vagdalkozni kezdett. Furcsálltam, hogy a kardom engedte neki...  ekkor elveszítettem az eszméletemet.

Sébastienne kettőnk - azaz hármunk - életéért harcolt. Megállás nélkül vágott és szúrt a két karddal, majd démonalakban
csatázott tovább, amikor karjain megsérült, és nem tudta tovább a fegyvert fogni. Próbálta gyógyító energiáját is előhozni,
de nem volt ideje rá. Szakadatlanul támadták, tudva, hogy hármasunkat semlegesíteni kell. A túlerő végül legyűrte. Súlyos
sérüléseket szerzett, amikorra magamhoz tértem. A szellemcsorda megint azonnal rám támadott. Átalakultam tigrissé, és tüzes karmaimmal arattam rendet közöttük. Szerelmemmel egymás hátát védve hadakoztunk. Óriási túlerőben voltak.
Arestin időközben Phillel csapott össze. A félszellem elbizakodottan támadt a bátyámra, azt hitte, megint el tud futni, ha
megszorul, mint annak idején, amikor hármunkat megtámadott... Fivérem nyugodtan védekezett, majd hirtelen kihasználta Phil idegességét - amit az ő nyugalma váltott ki - és máris sebesülést okozott. A félvér erre még jobban elveszítette türelmét.
Átgondolatlanul támadott, és igaz, hogy egy-két kisebb sebet tudott ejteni Arestinen, de bátyám a démonerejét használta, így azok szinte azonnal beforrtak. Viszont az általa osztogatott kardcsapásokból egyre több sorjázott a féldémon testén. Bátyám
megelégelte a játszadozást.
Átalakult, majd tigrismancsaival, fél méteres karmokkal támadott. Összeroppantotta ellenfele mellpáncélját, aminek darabjai gazdájukba fúródtak, mély sebeket okozva. A félvér bordái - hallhatóan - sorra pattantak el. A sérülésekből többfelé,
sugárban kezdett folyni a vér. Phil ordított, és támadni akart,de ez már erejének utolsó lobbanása volt... az ordítás egyre halkuló hörgésbe fúlt, és a féldémon Arestin lábai elé esett. Vége volt.
Fekete lelke elszállt, és teste porrá omlott. Fivérem lihegve nézett körül, és döbbenten tett felénk pár lépést.
Azonnal újra harcolni kezdett, vagdalta a minket szorongató ellenséget. Eközben Sébastienne kapott egy újabb csapást, ami leterítette.
Arestinnal azonban nem vettük észre, mert  a bűzös démonsereget aprítottuk, míg el nem fogytak.
Apánkat nem láttuk, de tudtuk, hogy jól van. Éreztük erős energiamezőjét. A vértől iszamos füvön még vonaglott egy-két gonosz pára, amiknek bátyám adta meg a kegyelemdöfést. Én férjemet kerestem... Aggódtam, mert nem éreztem auráját.
Majd végre megtaláltam... Az egyik ellenfél hullája félig eltakarta, ezüstszőke haja és arca vöröslött a vértől. Mozdulatlanul feküdt. Ereje épp, hogy csak pislákolt... Nagy nehezen lehengerítettem róla az undorító dögöt. Lihegve rogytam mellé, és kétségbeesve élesztgettem:
- Nem... Ne tedd ezt velem... velünk... Nem halhatsz meg, Egyetlenem!!! Megígérted!!!- zokogtam.