- Kedvesem! Ne tedd ezt, hallod?! Azzal megölsz minket is... a bennem növekvő picinyke életet... a kettőnk gyermekét... Nem tudtam elmondani Neked... mert nem volt rá alkalom... Szüksége van Rád... és nekem is! Tarts ki, Sébastienne Mindhármunkért, és a testvéreink kedvéért!!!
Folytak a könnyeim. Végigcsorogtak arcomon, fényes patakokként utat mosva a rárakódott korom és vér foltjai között. Erőt vettem magamon, és felálltam súlyosan sebesült férjem mellől, akiben alig pislákolt az élet. Szememben a gyűlölet lángja lobogott. Minden dühömet az ellen akartam fordítani, aki hatalommániájával az egésznek az oka volt: Morodas ellen. Odafordultam bátyámhoz, aki megrendülten állt mellettem. Most ért ide, mert feltartották - na, nem éppen sokáig... de szerelmemnek már csak annyit tudott segíteni, hogy némi energiát adott át, hogy kibírja még élve...
- Tudom, mit kell tennem. Ösztönösen. Elő kell hoznom magamból a jóslat szerinti erőt.- mondtam neki elszántan.
- Alicia, kicsi húgom! Hárman kellünk hozzá. Sébastienne eszméletlen és alig él. Nem tud segíteni.- válaszolt szomorúan.
- Hárman vagyunk.- bólintottam, mire Arestin úgy nézett rám, mintha azt vizsgálná: megőrültem-e... azután villámcsapásként
érte a felismerés:
- Alicia... Te... - rémülten nézett rám mélybordó szemeivel - gyermeket vársz... és kijöttél harcolni?!
- Nem tehettem mást... és igaz, alig egy-két hetes, de benne is megvan az erő, ami kell... Arestin! Tudod, hogy nagyon
szeretlek, és anyáékat is, meg Stellát... Sébastiennet pedig mindennél jobban... Ezt mondd meg Nekik, ha valami történne... Elképzelhető, hogy nem élem túl, de csak ez az egy lehetőségünk maradt... meg kell menteni a tartományt. Eddig mindig Ti
védtetek engem. Most én következem! Ez a sorsom... Most pedig elmondom, mit kell csinálnunk: Nagyon erősen meg kell
tartanod majd, mert iszonyatos erejű energiát koncentrálok magamba. Persze a magadéból is adnod kell át nekem... Sébastienne-el könnyebb lett volna, de így sem lehetetlen. Szóval, tarts meg mozdulatlanul, mintha íjat tartanál... mert most én leszek a fegyver. Rászabadítom Morodasra a Tűzvihart!

Arestin döbbenten nézett rám, de tekintete vörösen lángolt. Készen állt, hogy segítsen. Eddig aránylag csend volt körülöttünk, mert a csatázók sűrűje már eltávolodott. Viszont megéreztem egy semmihez nem hasonlítható fagyos ürességet...
Morodas közeledett. Bátyám is ugyanúgy érezte minden porcikájában. Kardom az oldalamon felfénylett.
- Fogj, Arestin!- suttogtam, mire bólintott, és magához szorított. Felszisszentem, mert a hátamon egy vágás húzódott...  ehh.. most nem volt ezzel időm törődni... Éreztem, hogy gyűlik az energia, de még nem volt elég. Bátyám is adott a sajátjából...
Még vártam. Izmaimat megfeszítettem, szinte ugrásra készen...
Ellenségünk közelebb ért, és gúnyosan nézett végig rajtunk:
- No lám csak... a két testvér... Örökösök...- kacagott fel hátborzongatóan - nincs már mit örökölnötök!
Éreztem, hogy bátyám megremeg.
- Arestin, ne hallgass rá! Csak el akarja terelni a figyelmedet, hogy legyengítsen! Fél perce beszéltem apánkkal telepátia útján... a kastélyban minden rendben. Sikerült odaérniük, és a kis csapat támadót kiiktatni, akik a gyűrűnkből kitörtek. Stella is jól van.- súgtam úgy, hogy csak  ő hallotta. Sikerült megnyugtatnom.
- Most, bátyus!- figyelmeztettem, és egy bűvigét kezdtem fojtott hangon kántálni, amit soha nem hallottam előtte... de tudtam, hogy ezt kell mondanom:
" Pokol tüze, megidézlek!
  Vidd magaddal őt is, kérlek!
  Vidd magaddal, hadd szenvedjen,
  örök tűzben, kínnal égjen,
  gonoszságot láng emésszen!
  Vidd Morodast - Vihar - innen!"

Alig hogy befejeztem, lángtenger borított be bennünket. Minket nem égetett, mert jó kardom, a Tűzpenge erőtere megvédett.
Külsőnk átalakult, vörös, furcsa ruha és páncél fedte testünket.
Morodas felé csaptam - a karjaimat kinyújtva - és a körülöttünk tomboló lángok egy elképesztő tornádótölcsérré álltak össze. A vihar hihetetlen sebességgel indult meg a gonosz démon felé. Ő védőteret fejlesztett, azzal próbálta meg visszaszorítani felénk a pokoli lángörvényt. Arestin koncentrált, és még átadott egy kis energiát. Egy darabig patthelyzetben voltunk, de kisvártatva megéreztem két hetes magzatom erejét is. A szívem alatt lüktető pici élet már most óriási energiákat birtokolt...
Morodas egy pillanatra megingott, ahogy - késve - felismerte a helyzetet: hiába volt Sébastienne kiütve, gyermeke révén akkor is beteljesedik a jóslat... elszörnyedve, bénultan meredt ránk. Ezt kihasználva még egy energia-impulzust küldtem felé.
A rettenetes erő, ami elszabadult belőlem, egyre jobban lemerítette testem energiatartalékait. Már vészesen kevés életerőm maradt, de még talpon voltam, hála bátyámnak, aki erősen megtartott.
A védőtér és a két tűzvihar találkozása elementáris erejű robbanásban egyesült. Olyan mértékű kataklizmát okozott, mint amilyet egy tűzhányó produkálhat, ha vízzel érintkezik a belsejében fortyogó láva...
Minket a lökéshullám megtaszított. Amikor bátyám segítségével, nagy nehezen, remegő tagokkal felálltam, meglepetten néztem szét. Ahol a pokoli tűztölcsér végigfutott, mindent elemésztett. Csak a csupasz föld csontváza meredezett kormosan. Ezért kellett Arestinnek megtartania...ha nem ellenségünk irányába tör az energiahullám, akkor Sébastiennet és bajtársainkat velünk együtt megölte volna...
Az ellenséges haderő maradéka - a látványtól - morálisan teljesen megsemmisült. Észvesztve menekültek, amerre láttak...
Ahol az imént Morodas állt, most egy kráter tátongott. Fortyogó katlanába ekkor merült ellenségünk. Arca - melyen eddig gúnyos, kaján vigyor látszott - most a rémült kíntól torzult. Elevenen égve süllyedt lassan a pokoli üstbe. Halálordítása végigszállt a környéken. Amint porrá vált, a lángok lenyugodtak, és a kráter fortyogása megszűnt. Erőtlenül rogytunk le bátyámmal, még mindig egymást ölelve.
- Megcsináltuk, hugi!- lihegte fülembe, aztán elterült... én pedig Sébastienne és a  bátyám közé. Még volt annyi erőm, hogy
szerelmem kezét megfogjam, de utána minden elsötétült előttem.

- Alicia! Hugi, kérlek, ne tedd ezt velem!- hallottam nagyon tompán, a sötétségen keresztül egy hangot. Arestin szólongatott
kétségbeesetten.
- Lord Arestin! Kérem! Hagyja, ennek semmi értelme! Nincs már benne élet... Teljesen kimerítette az energiáit. - mondta egy általam ismeretlen férfihang. Majd elmémben elhalkultak a hangok, csend lett.
Csodálkozva éreztem, hogy szállok... lebegek, testetlenül, szabadon... egy világos folt felé tartottam. Amint odaértem, a fény  elvakított. Csak egy sötét sziluettet láttam, aki megszólalt, valami földöntúli hangon:
- Lady Alicia, nincs még itt a Te időd... Még feladatod van a démonvilágban... Menj vissza! - nyújtotta ki a kezét, és ezzel a mozdulatával megint repülni kezdtem... madártávlatból láttam a csatateret, a halottakat, sebesülteket, és az épen maradtakat... A kastélyt, szeretett otthonunkat... Megláttam bátyámat, aki magán kívül zokogott(?!) egy halott alak felett... milyen furcsa, hiszen teljesen rám hasonlít... az én vagyok...                                                                                                                     Sébastienne most tért magához, és ahogy meglátott ott feküdni, elkeseredésében felordított, majd rám borult. Ismét hallottam: zajok szűrődtek be agyamba a külvilágból... Tompán visszhangzott gondolataimban, amit mondott:
- Neeem!- hördült fel fájdalmasan álmaim férfija. Már közelről hallottam, mert visszataláltam testembe... éreztem ismét... De mozdulni nem tudtam. Akaratom végső megfeszítésével a szemeimet próbáltam kinyitni, de csak apró rezdülésre tellett. A parányi életjel is elég volt szerelmemnek, hogy felfigyeljen.
- Él... - hallottam elcsukló, boldog hangját - vigyük be egy üres sátorba!
- Sébastienne, túl gyenge vagy! Nem tudsz gyógyítani.
- Arestin, ezt bízd rám... mi ketten egymást még ilyen állapotban is segíteni tudjuk... nagyon különleges képesség, és csak
kettőnk között működik, az esküvő óta... amikor megharapott, a véremmel adtam át neki a speciális gyógyító energiámból...
- Hallottam már ilyet... de senkit nem ismerek, aki erre képes lenne... nagyon ritka erőnek vagytok a birtokában...
Eközben óvatosan bevittek a sátorba, majd Sébastienne kiküldött mindenkit. Átölelt, miközben homlokát az enyémhez szorítva koncentrált, hogy a rejtett energiát megidézze.
Az eddigi sötétséget hamarosan jótékony, halványzöld derengés váltotta fel. A halál dermesztően fagyos leheletét elkergetve kellemes meleggel árasztott el. Élveztem, és szívem alatt a gyermekünk is benne sütkérezett. Visszanyertük erőnket, amit "homorú tükörként" felerősítve sugároztuk szerelmemre. Amint ő is feltöltődött, a gyógyító fény zöld derengése lassan beleveszett a nappali fénybe. A sátorlapot az energiaátadás után Sébastienne félrekötötte, így a lenyugvó nap meleg vöröse végigcirógatott arcomon. Kinyitottam  a szemeimet. Első pillantásom kedvesemre esett. Nem láttam mást, csak ezüstszőke haját, ahogy kibomolva, a nap által aranylóra színezve körénk borul... az arcát...a könnyáztatta, vértól pettyezett csodaszép arcát, ahogy gyengéd szeretettel, aggódva figyel... zöld-arany szemeit, amelyek szerelemtől lángolnak...  Ahogy fölém hajolt, lágyan megcsókolt. Éreztem, hogy ereimben a vér gyorsabban áramlik, és eltölt az energia. Gyermekünket
is éreztem. Nem történt semmi baja...
Csak öleltük és csókoltuk egymást, miközben beburkolt minket egy zöld-arany fényben villódzó aura... majd lassan szertefoszlott. Sébastienne szörnyű sebei kezdtek összehúzódni,és az én hátamon is a vágás... de még mindig eléggé gyengék voltunk. Démoni auránk alig létezett. Kimerültünk, és kábulatba estünk. Bátyám kissé jobb erőben leledzett, bár a csata őt szintén megviselte - viszont a legfontosabb az volt, hogy mindnyájan éltünk.