Apánk jött el értünk. Egyenként vitt haza bennünket.  Amikor óvatosan lerakott a szobámban, szolgálók érkeztek, anyámat kísérve. Nagyon gyenge voltam, szinte teljesen tehetetlen. Ellenkezés nélkül hagytam, hogy megfürdessenek, ellássák a sebeimet és felöltöztessenek egy rövid, selyem hálóingbe. Kábultan feküdtem a széles ágyon, amikor apám meghozta
Sébastiennet. Férjem összeszedte minden maradék erejét. Nem engedte magát fürdetni és öltöztetni. A sebeihez  viszont
csak Stella vagy anyánk nyúlhatott.
Napokig feküdtünk egymás mellett lázálomszerű kábulatban, míg végre démoni auránk kezdett rendbejönni. Ez idő alatt  anyánk és Stella ápolt minket, meg Arestint is. Ahogy mi gyógyultunk, úgy egyre többször tudtuk a kettőnkre ható gyógyító
fényt előhívni.
Ezután már csak idő kérdése volt, hogy teljesen helyrejöjjünk..

Elmúlt a nyár, tüzes napsütésével. Majd az ősz, csodás, tarka színeivel, gyümölcsillatával.
Visszatértünk a szokott napi tennivalókhoz. Tanultuk a tartomány ügyeinek intézését, és az edzésekről sem feledkeztünk
meg. Igaz, nekem egyre kevésbé lehetett részt vennem a fegyverforgatásban... ilyenkor leginkább a fürdőbe mentem úszni.
Sébastienne pedig mindig velem jött. Nem hagyta,hogy egyedül legyek, mert féltett, nehogy rosszul legyek...
Felmértük a harc okozta károkat, és megtörtént a helyreállítása. (Az egyik kisebb falut a csatával egyidőben érte támadás.)
A szívekbe nyugalom, a jövőben való bizakodás költözött. A gonosz démonok maradéka a nagy vereség után erejét vesztve
kushadt. Sebeiket nyalogatták és lapultak. Mi pedig fellélegezhettünk.
Bátyám még az ősszel nőül vette Stellát. Nagyon boldogok.
A lakosztályunk berendezése már kibővült... egy kicsi ágy várta a hamarosan érkező jövevényt...
Egyik reggel ragyogó világosságra ébredtem. Nagyon korán volt még, éreztem. Mégis, mi ez a fehér ragyogás?! Gyönyörű
démonom ott feküdt mellettem. Még mélyen aludt. Kissé nehezen mozogva, de csendben felálltam, és az ablakhoz mentem. Kikukucskáltam a sötétítő függöny mögül. Felsóhajtottam a csodálattól...
Az ablakok párkányát, a terasz csipkés kőkorlátjait vastag hópaplan fedte. Gyönyörködve néztem, majd nagy pocakomhoz mérten eléggé gyorsan magamra kanyarítottam egy meleg, hosszú köpenyt, és kiléptem az erkélyre.  Végignéztem a hóborította tájon. Elbűvölve szippantottam mélyet. Szinte mellbe vágott a hószagú csend. Csak néha-néha csippantott egy fázós madárka a fenyők lombjai közé bújva.
Sébastiennet éreztem a hátam mögött. Teste forrósága átsütött még a meleg ruhánkon is. Fejét a vállamra hajtotta, kezeivel végtelenül óvatosan ölelt át, és domborodó hasamat simogatta.
- Jó reggelt! Nem fázol?- kérdezte lágyan.
- Van, aki melegítsen...- fordítottam hátra a fejemet, huncut mosollyal ránézve.
- Azért csak gyere be.. még valami bajotok esik..- csókolt a nyakamba, amibe jólesően beleborzongtam.
- Szeretem a havat.
- Tényleg szép...- bólintott egyetlenem, azután se szó, se beszéd- óvatosan felnyalábolt, és bevitt a szobánkba. Letett a kandalló elé állított egyik karosszékbe. Kissé elgondolkodva bámultam a lángok táncát.
- Min gondolkodsz? - ült mellém a szék karfájára.
- Az embervilágban holnap karácsony van...
- Mi is ünnepeljük... hiszen a téli napforduló ünnepe.
- Igaz... Ősibb ünnep, mint a kereszténység. Stella mesélt az emberek karácsonyáról?
- Igen. Hasonlít a miénkre. Ajándékozás meg lakomák... ha akarjátok, még fenyőfát is hozunk be Nektek...- mosolyodott el.
- Ó...- örültem, mint egy kisgyermek. Szerelmem arcára boldog mosoly ült, ahogy engem nézett.
- Gyere! - állt fel, majd felsegített - menjünk fürdeni, mert nemsokára beviharzik valaki, hogy jelenésünk van az étkezőben...
A pezsgőfürdőben üldögélve férjem kérdően nézett rám.
- Mi a baj?- tekintettem rá.
- semmi... Ha indulna, akkor nem nekem kellene először megérezni... de... az aurád változik...
- Hmm?
- Mondd csak, Alicia, kedvesem! Nem érzel valami szokatlan dolgot?
- Nem... azaz... - tágra nyitottam a szemeimet. Befelé figyeltem. Gyermekünkre.
- Azt hiszem, ma már személyesen is találkoztok...- céloztam arra finoman, hogy elkezdődött...
- Mégis jól éreztem... De... jut eszembe... pont most nincs itthon senki... hajnalban kimentek valahová, vitték a húgomat is, valami gyengébb szellem megfékezésére...
- Nem baj.. minden rendben... Te mellettem vagy, ez a lényeg...
- Gyógyítani tudok, de szülést levezetni...- esett kétségbe párom egy pillanatra - mindegy... segítek, ahogy tudok.
- Azt hiszem, egy ideig itt maradok, mert nagyon jól esik a meleg víz...

Lassan teltek az órák, és egyre bizonyosabbá vált, hogy gyermekünk napvilágra kívánkozik... Sébastienne végig mellettem
volt, és jobban aggódott, mint én... Bár nekem nem is volt időm rá az egyre erősebb fájdalomhullámok miatt. Eleinte még
volt alkalmam néha pihenni, de lassacskán egybeolvadtak a kínlódás percei...
Kedvesem a  gyógyító energiájával a fájdalmat csak kicsit merte enyhíteni.
Majd egyszer csak megtörtént... csodaszép kisfiunk született. Átjárt a megkönnyebbülés és az öröm. Gyönyörködve néztük
picike kezeit, finom vonású arcocskáját. Sébastiennere hasonlított. Még a haja színe is. Édesapja mosdatta meg, és bebugyolálva visszahozta hozzám. Karomba tette, majd óvón átölelt mindkettőnket. Lágy csókja beszélt helyette, mennyire
büszke és boldog... Sérüléseim hamar beforrtak. Kis idő elteltével lezuhanyoztam.
Addig párom néhány szolgálóval rendet rakatott a szobánkban. Fenyőágakat is hozatott velük...
A friss fenyőillat betöltötte lakosztályunkat.
Mire anyámék hazajöttek, a kis Lord Arden már édesen aludt, mi ketten pedig egymáshoz bújva pihentünk. Első útjuk hozzánk vezetett, mivel finom orruk elárulta, hogy valami történt...
Mosolyogva, büszkén figyelték, ahogy elsőszülött unokájuk jóllakottan szuszogott kiságyában.
- Ő a legszebb karácsonyi ajándék!- mondta halkan Stella, vigyázva, hogy unokaöccse fel ne ébredjen - boldog ünnepet!