Figyelem: A történet tartalmaz trágár beszédet illetve egyes fejezetekben 18 éven aluliaknak nem ajánlott részek is előfordulhatnak!

Köszönöm a segítséget Elinának! :)

Furcsa érzés az utcasarkon álldogálni, a falnak támaszkodva úgy, hogy mindenki megbámul - de nem azért mert kiemelkedsz a társadalomból. Senkit sem dob fel különösebben a látványom, amit maximálisan megértek. Legalább az öltönyös, kosztümös sznoboknak lesz kiről beszélniük, vagy elrettentő példát mutogatni a gyermekeiknek.
Kinyúlt nyakú fehér pólóm mindig nagy volt rám, de most meg aztán végképp, így könnyedén lecsúszott a vállamról, amit persze visszaigazítani luxus lett volna. Rövidszárú farmer kertésznadrágban és mezítláb álldogáltam egy újságos bódénak támaszkodva. Az elmúlt néhány hónap elmaradhatatlan kelléke, egy cigaretta lógott ki a számból.
Magam sem tudom, hogyan süllyedhettem ilyen mélyre. Ahogy elképzelem a találgatásokat, biztosan arról szólnak, hogy rossz társaságba keveredtem. Semmiféle társaságom nincs, még rossz sem, pedig ettől az is jobb lenne. Nem... szó sincs olyasmiről, hogy mások hibája miatt gurultam volna ekkorát a lejtőn. A legnagyobb baj az, hogy még az alján sem tudtam megállni. Még most sem, és akárhányszor hiszem, hogy ettől mélyebbre már nem zuhanhatok, mindig kiderül, hogy van még alább. Kezdek kíváncsi lenni, hogy milyen lehet a legalja.
Nem voltam én mindig ilyen, és nem volt mindig ilyen az életem. Közel három hónappal ezelőtt még az egyik legboldogabb ember voltam a világon, egy csodálatos családban, és egy fantasztikus baráttal. Annak ellenére, hogy mások szerint így van, nem mindent én rontottam el. Persze az felróható, hogy nem viseltem el a rám nehezedő terheket.
Édesanyámról már akár félig le is mondhattam volna, mikor elment Irakba, a háborúba tudósítónak. Mégis végig abban reménykedtünk, hogy épségben hazatérhet. Azzal senki sem számolt, hogy rossz helyen lesz rossz időben. Mióta halálhíre érkezett, apám mást sem csinál csak a kocsmában ül, és vedel naphosszat. Állása már nincs, és a tartalékainkat issza el napról-napra. Hazamenni már nem merek. Megvert... nem is egyszer. Még mindig tele van véres karmolásokkal a karom és az arcom, a hátamon és a lábamon pedig öt centinként lilás-zöldes foltok díszelegnek. Képes fojtogatni, hogy adjak neki pénzt piára, amit természetesen akkor sem teszek meg ha megöl. Szükségem lehet még a megtakarított zsebpénzre.
A húgomat éppen tegnap vitték el az árvaházba. Sosem felejtem el az arcát, mikor el kellett, hogy engedjem a kezét. Olyan átkozottul tehetetlen voltam! A tizenhetedik évemet is csak egy hónap múlva töltöm be, és akkor még a tizennyolcra várhatok egy darabig. Ilyen körülmények között nem lehetek a gyámja, pedig bármit megtennék, hogy kihozzam arról a helyről. Az itteni árvaház egészen egy lepratelepre hasonlít. Még az ellenségemnek sem kívánnám.
Egy húszéves férfi haladt el előttem. Nyúlánk termete, rövid barna haja, és egészen sötétkék szemei voltak. Megvetően, majdhogynem undorral nézett rám. Még egy utolsó slukk, aztán elnyomtam a cigit a bódé falán. A legjobban azt gyűlöltem, hogy nem tudtam gyűlölni ezt az embert. Minden pillantásával a sárba tiport a szakításunk óta, mégsem voltam képes annyira gyűlölni őt, amennyire kellett volna. Pedig undorító alak. Mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá, akkor már: hoppá... nem is kellek neki annyira, mint azelőtt, mikor jómódú, és neves családban éltem. Hiszen egy riporter édesanyával viszonylag sokan hallottak már a családunkról. Édesapám sem ismeretlen a többi ember számára. Az egyik legolvasottabb lapnál újságíró... illetve csak volt.
Ethan, az egykori társam persze nem panaszkodhat: tökéletes család, sikeresen vállalkozó szülők és sorolhatnám még. A képmutatást, kétszínűséget és pénzhajhászást pedig lehet, hogy nem kéne megemlítenem, nehogy levonjon valamit is a „jó tulajdonságok” tömkelegéből. Azt sem tudom már miért jártam vele. A szerelem tökéletesen elveszi az ember eszét. Jön egyik napról a másikra, aztán már csak azon veszed észre magad, hogy tartozol valakihez, ami fantasztikus, csak hajlamos elfelejteni az ember, hogy milyen természetű az akihez tartozik. Ezt a hibát persze én is elkövettem.
Ha az utolsó csepp jólneveltség is kiveszett volna belőlem, akkor még utána is köptem volna. Ezt persze nem tettem meg. Nőnek éreztem magam még attól, hogy tökéletesen a sárba voltam már tiporva többek által is. Viszont attól, mert azt mondogatom magamnak, hogy felül tudok emelkedni ezen az egészen, még nincs így. Legalábbis tippem sincs, hogy egyáltalán hol kezdjem ezt a bizonyos „felülemelkedést”.
Újra elgondolkozva elkövetett hibáimon, és nem létező lehetőségeimen félrehúztam a számat. Gyorsan elhessegettem az emlékképeket, és ellöktem magam a faltól. Lassú tempóban botorkáltam egyik utcából a másikba, és azt sem tudtam igazán, hogy merre megyek. Nem tudtam hol meghúzódni, nem tudtam kihez fordulni. Szerencsésebb esetben talán mehetnék a nagyszüleimhez, csakhogy mivel a szüleim meglehetősen későn vállaltak gyereket, így ugyan még ismerhettem a nagyszüleimet, de el is vesztettem őket viszonylag hamar. Fájdalmas emlékek sorozata. Ebből áll most az életem. Nincs már semmim a világon csak ezek - az elmében létező - képek, kósza gondolatok. Újra meg újra rá kell jönnöm, hogy mennyire egyedül vagyok.
Barátaim természetesen voltak még valamikor, és a problémák kezdetekor mellém álltak. Igyekeztek támogatni, de aztán már nem tudtak többet segíteni. Azzal, hogy odajönnek hozzám, és nyugtatni próbálnak még nem érek el semmit. Nem várom el tőlük, hogy bármi egyéb támogatást nyújtsanak, a vígasztalást is nagyra értékelem, de nem leszek előbbre. Folyamatosan csak azon jártatom az agyam, hogy miként tudnék elegendő pénzt szerezni, hogy kifizessem a lakás költségeit, ételt vegyek, és talán még ruhára is jusson néha. Arról nem is beszélve, hogy meg kéne spórolni valamennyit, ha ki akarok törni ebből a gettóból. Erre vajmi kevés esélyt látok ugyan, és - amennyire ismerem magam - ettől bizakodóbb már nem leszek.
Ahogy vitt a lábam előre, és oda sem figyeltem merre megyek, egyik pillanatról a másikra a város meglehetősen lepukkant és veszélyes negyedében találtam magam. Nincs már igazán mit vesztenem, így gyermekkori félelmeim ezzel a hellyel kapcsolatban kezdenek eloszlani. Mi lehet a legrosszabb, amit itt láthatok? Sikátorban fetrengő drogosok injekciós tűkkel, és itt-ott fehér porral meghintve. Vagy a kurvák látványa kéne, hogy megzavarjon? Minden sarokra jut belőlük egy ebben a negyedben, úgyhogy az ember szeme hamar hozzájuk szokik.
Zsebre vágott kézzel haladtam tovább és nézelődtem. Egyre kevésbé undorodtam a kosztól és a szeméttől mely ellepte az utcákat. A konténerekben derékig elmerülve turkáló csövesektől, és a sarkon „dolgozóktól” sem viszolyogtam már annyira. Hozzászokott a szemem a nyomorhoz, és annak teljes gondolatához. Az egyik ház falánál egy szakadt hálózsákon fetrengett egy idősödő férfi, bár talán az utcai élet megöregítette legalább tíz évvel, így a korát megsaccolni sem merem inkább. Öszülő, foltokban hiányos szőrű németjuhász kutya feküdt mellette, és egy McDonald’s-os pohár kissé kijjebb tőlük, néhány szánalomból bedobált aprópénzzel. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy az állat módjára élő embert, vagy az emberi nyomorúságba taszított állatot sajnálom-e jobban.
- Hé, kislány! - hallottam egy elkarcosodott, rekedtesen mély, de még így is nőinek tűnő hangot az egyik sötét sikátorból. Furcsa mód meg sem rezzentem. Szinte azt mondhatom, hogy egészen normálisnak fogtam föl, hogy valaki csak úgy hozzámszólt egy ilyen helyről.
- Ki vagy? - kérdeztem vissza teljes nyugalommal, mondhatni flegmán, és közben a sötétség felé fordultam, mintha abban a lehetetlenségben reménykednék, hogy látni fogok valamit. Lassan előbotorkált a fényre a megszólítóm, de így is nagyjából csak az arca felét láttam. Jól sejtettem, hogy nő az illető, de azt nem gondoltam, hogy ennyire lepukkant. Látszott rajta, hogy már teljesen tönkrement, számításaim szerint a drogtól és a cigarettától. Az utóbbira az elsárgult bőrből és fogakból mertem következtetni. Mindazonáltal meglepően fiatalnak látszott ez a lány. A hangja akár lehetett volna egy hatvan éves öregasszonyé is, de igazából huszonöt évesnél nem volt több, abban egészen bizonyos vagyok.
- Nem számít, hogy ki vagyok! - förmedt rám. - Tudsz adni egy cigit... meg tüzet is?! - kérésnek ez ritkán volt mondható. Sőt inkább utasításnak lehetne értelmezni a hanghordozásból. - De ha van egy kis kokód akkor azt is szívesen elfogadom helyette vagy mellette. - húzta vigyorra a száját. Inkább egy nagyon csúnyán eltorzított, grimaszolásnak látszó valami volt ez, mosolygás helyett.
- Takarodj el az új-lánytól te ribanc! - hallottam egy férfi kiáltását nem kifejezetten messziről. Oldalra kaptam a fejem, és láttam, hogy nem egy emberről, hanem egy egész csapatról van szó. Nem tudom elképzelni sem, hogy milyen jogon nevezett új-lánynak.
Az előttem álló nőnemű emberi roncs sántikálva ugyan, de gyorsabbra véve a tempót elinalt.
- Látom megismerkedtél Mistyvel. - lépett mellém vigyorogva az előbb is felszólaló srác, és átkarolta a vállamat. Egy pillanat erejéig még végigfuttattam szemem a kis csapaton akikkel érkezett. Öten voltak még. Két lány, és három fiú. Majdnem mind rágót csócsálva félmosolyra húzott szájjal álldogáltak. Valószínűleg a helyi vagányokhoz van szerencsém, ha ironikusan akarom kifejezni magam. - Ne taperolj már! - löktem le a vállamról kelletlenül a srác kezét, amire ő mindkét karját fölemelve, mintha megadná magát, nevetni kezdett és a többiek felé fordult. Láthatóan tetszett neki a dolog, csak tudnám miért.
- Harcias a kicsike. - közölte a bandájával, bár nem tudom minek mikor ők is látnak mindent.
- Neked én nem vagyok kicsike. - jelentettem ki, és égő tekintettel húzódtam egy lépéssel arrébb.
- Akkor hát mond meg a neved, és én is megmondom az enyémet. - ezt elég gyakran lehet hallani manapság.
- Tamitha. - válaszoltam minimális vonakodás után.
- Szép. Én Aaron vagyok. - mutatkozott be hozzám hasonlóan. Még mindig meglehetősen kételkedő fintorral méregettem őt és a barátait. - Na gyere, ülj le velünk a bázisunkra egy kicsit szórakozni, és bemutatom a többieket is. - intett fejével, hogy menjek vele, és igazság szerint fogalmam sincs miért, de megindultam. Távol álltak ezek az emberek attól, hogy szimpatikusak legyenek, ugyanakkor mit veszthetek? Életen kívül semmit... az pedig nekem már úgysincs. Csendesen bandukolva Aaron mellett haladtam a kis társaság „bázisa” felé...