Miért van az, hogy ha kicsit is boldog lennék, és már szárnyalnék, mindig jön valami, ami miatt lezuhanok?! Sőt, bele is döngölnek a földbe, hogy utána még nehezebb legyen a talpraállás...

Amikor közölték velem, hogy távozott, az arcomra semmiféle érzelem nem ült ki. Mellette nagyon jól megtanultam elrejteni a bennsőmben élő érzéseket, hogy csípős szavaival ne mindig engem ostorozzon. A régi énem fokozatosan tűnt tova, elrejtettem lelkem mélyére. Szemeimben a tüzet azonban nem tudta eloltani. Még mindig lángolt. De bármit hozott a sors, ábrázatom kifejezéstelen maradt.
Eleinte megpróbált jeges nyugalmamból kizökkenteni.
Zavarba akart hozni, majd gúnyolódott, hogy lássa, fáj-e... Nem adtam meg neki ezt az elégtételt.
Erről még lelkem tükre sem árulkodott... Ettől őbenne támadt fel az értetlenség. Szinte kiült döbbenete márványszobor-arcára... rá volt írva nagy betűkkel a kérdés: Mi történt?!
Majd láttam a megértés szikráit különös színű szemeiben. Mintha ráébredt volna, mit tett... megbánás, sajnálat, bizonytalanság, szomorúság és még valami örvénylett tekintetében, ahogy rám emelte azt.
Nem szólt. Nem volt soha kenyere a sok beszéd. Nem köszönt el, csak sarkon fordult, és méltóságteljesen elvonult.
Később visszagondolva értettem meg pillantása jelentőségét: abban a percben... szemeivel kért tőlem bocsánatot, és egyben búcsút is vett tőlem.

Akkor és ott lelkileg összerogytam a rám nehezedő kín súlya alatt. Barátaim azonban ebből mit sem vettek észre. Nem akartam, hogy bármelyikük is tudjon fájdalmamról, vagy akár csak megsejtse.
Második éve kínlódtam magamban, vigasz nélkül, társaim közt is magányosan. Emelt fővel viseltem a Sors - eddigi legkeményebb - rám mért csapását.
Néha elkaptam legkedvesebb barátnőm gyanakvó, vizslató pillantását... ilyenkor felébredt bennem a dac. Álltam tekintetét, fagyosan, semmitmondóan. Még vele sem akartam megosztani legmélyebb és legfájóbb titkomat. Azt a rejtegetett érzést, amire csak akkor jöttem rá, hogy létezik, amikor Ő már elment...

Hideg szél süvített a csupasz faágak között. A kora tavasz még nem érkezett meg langyos, balzsamos érintésével...
A nehéz, szürke felhők hasa szinte súrolta a komoran zöldellő fenyők tetejét. Alkonyodott, de ebből csak annyit lehetett észrevenni, hogy erősebbé vált a homály. Majd esőcseppek kezdtek el kopogni körülöttem, eleinte csak itt-ott, később egyre sűrűbben...
Hazafelé tartottam, és nem volt nálam esernyő. Soha nem cipeltem feleslegesnek ítélt holmit. Most alaposan megbántam... Hosszú hajamon patakokban folyt az éltető nedű. Tincseim végéből megállás nélkül csepegett, vizezve arcomat és átitatva ruhámat. Hunyorogva próbáltam megakadályozni, hogy az eső a szemembe essen. Egyébiránt meg beletörődő közönnyel
fogadtam, hogy pár perc alatt teljesen eláztam. A paraplénak amúgy sem vehettem volna sok hasznát. A szél annyira fújt, hogy kifordította volna, és csak bajlódni kellett volna a rendbetételével. A pocsolyákkal borított járdán siettem hát tovább, néha kikerülve, néha belegázolva a tócsákba.
Végül csatakosan estem be az épület ajtaján. A lépcsőházban - vizes lábnyomokat hagyva magam mögött- siettem fel a lépcsőn, majd dideregve nyitottam be kicsiny lakosztályomba.  Az egész egy-egy apró előszobából, szobácskából, és szűk konyhából, fürdőszobából állt. Megkönnyebbülten léptem be a fürdőbe, és megnyitottam a meleg vizet. Teljesen átfagytam, és ha következő napra nem akarok beteg lenni, azonnal cselekednem kellett... mert a hivatásom másnap is vár.

Mivel aprócska, titokzatos lakótársamat sehol nem láttam, gyorsan ledobáltam átnedvesedett holmimat, és megkönnyebbült sóhajjal süllyedtem bele a kádba. A forró víz jótékonyan melegítette dermedt testemet. A vacogásom lassan alábbhagyott.
Ezzel egyidejűleg megint megrohantak a lassan két éve visszajáró, mindig egy személy körül forgó gondolataim. Az emésztő kérdésekre választ nem kaptam... vajon fogok-e valaha? Találkozom-e még vele? Az idő múlásával ez egyre valószínűtlenebbnek tetszett. Azóta egyszer sem keresett meg... igaz, én sem... de akkor olyan lettem volna, mint régen May... aki mindig loholt utána... ezt pedig nem engedte női mivoltom.  Arról viszont nagy vonalakban mindig tudtam, merre jár. Erről a médiák gondoskodtak.
Kínzó tanácstalanságomat csak a munkám csillapította. Abba mindig bele tudtam feledkezni, szívvel-lélekkel végeztem, és benne egyre magasabbra szárnyaltam. A magasztaló szavak azonban hidegen hagytak. Lelkem kicsit  boldogabb csak akkor volt, amikor láttam munkám eredményeként a csillogó szemeket... Az kissé felmelegítette szívem jeges zsibbadtságát.

Jól átmelegedve léptem ki a kádból, és felöltve köntösömet - a tükörbe pillantottam. Egy vékony, sportos lány nézett vissza, hidegen csillogó szemekkel. Úgy éreztem, egy ismeretlen tekint rám... A konyhába mentem. Teavizet forraltam, és kevés vacsorát készítettem. Csak naponta kétszer étkeztem, akkor sem sokat.
Evés után egy csésze forró teát szorongatva sétáltam be a szobámba. Leültem ágyamra, és mit sem látó szemekkel bámultam ki az ablakon, a közben teljesen besötétedett, ázott világba.
Mellettem bánattól átitatott halk hang szólalt meg. Összerezzentem...