- Üdvözletem, Sora! Megint bánkódsz...
- Fantom! Rég láttalak! Hol voltál?!
- Itt is, ott is... - titokzatoskodott az aprócska szellem.
Mostanában nem viaskodom vele... belefáradtam abba, hogy perverzebbnél perverzebb beszólásain és ötletein mérgelődjem. Valami eltört bennem... és Fool látott a lelkembe egyedül... mert ő mindent tud... hiszen a Színpad Szelleme.
- Mesélj! - adtam meg magamat beletörődve.
- Nincs sok mmondanivalóm. Csak annyi, hogy jósoltam...
- Hmm... és legalább érdekes dologról szereztél tudomást?
- A ködbe burkolódzott Nyilast megérinti a változás szele. Vihar közeleg... széttépi a szürke páratömeget... a köd lassan feloszlik...
- Vihar? Változás? -  tűnődtem hangosan, majd keresni kezdtem telefonomat, ami valahol a szobában elkezdett csörögni, egyre hangosabban. Végre megleltem a fotel támlájára készített hálóruhám alatt.
A kis figura csak bólintott, és arrébb lebegett. Felült a ruhásszekrényem tetejére.
A telefon kijelzőjén főnököm nevét olvastam. " Mit akarhat? Hiszen nemrég értem vissza a szállásomra a színpadtól..."- gondoltam.
- Jó estét, főnök! Valami baj van?
- Szervusz, Sora! Nem tudtam szólni neked, hogy reggel 9-re várlak az irodámban. Egy nemzetközi versenyre kellene menned... partnerrel. Angliába.
- Hmm... Yuri elutazott.
- Tudom. Reggel bemutatom az új partneredet, akivel a versenyen együtt indulsz.
- Jó. Ott leszek.- válaszoltam tömören, majd elköszöntem.
Vajon most kit fog a nyakamba varrni?! Yurival még valahogy ment volna a dolog... de egy teljesen idegennel...
Hiába törtem volna ezen a fejemet. Így vállat vontam, majd a teát elfogyasztva úgy dőltem végig az ágyamon, mint akit fejbevertek.

Furcsa módon nagyon korán ébredtem. Mivel szokásomtól eltérően nem tudtam visszaaludni,így egy nagy nyújtózkodást követően megmosakodtam, felöltözködtem, és bementem a színpadhoz. Sehol senki... Még szinte sötét volt. Leültem a hatalmas helyiségben a nézőtérre. Elgondolkodva bámultam bele a homályba.
Majdhogynem fizikai fájdalmat éreztem, ha arra gondoltam, megint nélküle kell valamit véghezvinnem.
A színpad sötétje rég elmúlt álmokról, megvalósult vágyakról suttogott... és kegyetlen tragédiákról. Igen... A cirkusz világa csak kívülről látva ragyogó cukormáz...
Ha benne élsz, tapasztalod... leteper, megfojt, vérrel kevert könnyeket követel... rengeteg lemondást, hogy egy-egy álom valóra válhasson, és felemeljen magasra, elképzelhetetlen, szédítő szférákba... De sokszor a legnagyobb áldozat is kevés ahhoz, hogy úgy csillogj... hogy a közönséget elkápráztasd és szíveiket tágra nyisd...
Mennyit szenvedtem én is azokon a kemény edzéseken... de végigmentem az úton. Végig kellett mennem, mert elhatároztam, hogy az Angyalok táncával létrehozom a csatáktól mentes színpadot... Sophie Oswald álmát... ami tulajdonképpen az én álmommal egyezett. Egyúttal Leonnak is segítettem beváltani azt az ígéretet, amit haldokló húgának tett. Az előadások őt is megváltoztatták. Milyen rég volt mindez! Aztán néhány hónap múlva még ridegebb lett, mint valaha...
Miután jéggé fagyasztott, elment. Vajon most hol lehet? És érzelem-mentessége bilincse lehull-e róla egyszer?!
Olyan értelemben engem nem tett tönkre, mint a többieket. Nem szereztem maradandó sérülést mellette.
"Csak" a lekemet vitte magával... és én nem tudtam haragudni rá. Nem éreztem azt a gyűlöletet, mint amikor először találkoztunk, és csúnyán leteremtett... Fájdalmat éreztem. Lehunytam a szemeimet. Magam előtt láttam megint, ahogy ott száll fent, a kupola alatt... Lehunyt pilláim között utat találtak könnyeim.
Csaták nélküli színpad... de hiszen mindig harcolni kell... maga az élet is küzdelem...
Nem tudom, meddig ülhettem ott, de Fantom megjelenése rángatott ki keserves merengésemből. Akkorra már elapadtak a könyeim, mintha sosem lettek volna... de őt, egyedül őt nem lehetett becsapni... meg anno a volt partneremet...
Felnéztem az apró, lebegő szellemre. Halványan elmosolyodott, ép szemével kacsintva, szinte azt mondta vele: "fel a fejjel!" Ezzel egy kis mosolyszerű fintort sikerült csalnia az arcomra. Láttam szemében az elégedettséget; már ez is eredmény volt...

Világosodott. Bennsőmbe a kín vájta karmait... ordítottam hát némán... csak gondolatban. Felálltam az ülésről, majd a porond közepére sétáltam. Pirinyó kísérőm a vállamra ült. Felszegtem a fejemet, és csak figyeltem felfelé. Néztem a trapézokat, ahogy a félhomályban sejtelmesen kirajzolódnak. Mindegyiknek jól ismertem a helyét, egymástól lévő távolságát. Becsukott szemmel is meg tudtam volna csinálni a Főnixet, vagy az Angyalok táncát...
Hmm... miért is ne?!
Az esti edzés után még ott volt a gumiasztal. Átöltöznöm nem is volt fontos, mert kényelmes edzőruhát vettem magamra, mielőtt ide indultam volna. Egy kicsit bemelegítettem, nyújtottam, majd elrugaszkodtam az ugróasztalról. Fantom addigra kissé távolabbra lebegett. Éreztem rajta, hogy meglepődik - már amennyire egy szellem meglepődhet...
Fél kézzel elkaptam a fejem felett lévő rudat. Hirtelen egy fénykör vetült rám. Ken... hát már ilyen korán itt van?! Folytattam az ugrást, megtűzdelve néhány rögtönzött elemmel. Már sokkal jobban éreztem magamat, mint az előbb... nem annyira nyomorultul. Arcomon halvány mosoly játszott. Most csak mi voltunk itt, ketten, egymásnak és egymás ellen... a Színpad és én.
Megéreztem, hogy nézőközönségem akadt. A lenti sötétben nem tudtam kifürkészni, ki az, de csak a társulattól lehet valaki. Ő nem. Ebben biztos voltam.
Mire végeztem mindkét ugrással - amiket jelen pillanatban természetesen partner nélkül vittem véghez - teljesen kivilágosodott. Ezt onnan gondoltam, hogy Mia és Ken a technikusi kabinból mutogatták nekem, hogy idő van...
Mennem kell Kaloshoz. Intettem nekik, hogy megértettem, majd eltűntem az öltözőmben, és kissé rendbeszedtem
magamat. Hogy ki volt, aki gyakorlataimat végignézte Miáékon kívül, az nem derült ki. Időközben eltűnt.
Az öltöző ajtaja kicsapódott. Oda sem kellett néznem, ki érkezett. Ilyen belépőt csak egyvalaki szokott produkálni...
- Szia, May! Jó reggelt!
- Neked is, Sora! Hogy-hogy te már itt vagy?!
- Kivételesen korán ébredtem. De megyek is, mert a főnök vár.
- Voltam az előbb nála. Az irodájában ült egy helyes srác. Azt mondták, a társulat tagja... Új. Azt hiszem, végre lesz méltó partnerem...
- Robert Walker már nem is elég neked?! - kérdeztem tőle aprót kacsintva, mire - csodálkozásomra - elpirult.
- Hát...
- Na látod... Mennem kell. Szia!- köszöntem el, és futva indultam az igazgatói szoba felé, hogy el ne késsek.
Az ajtó előtt megtorpantam, vettem egy mély lélegzetet, hogy a vágta után zihálásom csillapuljon. Kopogtam, mire az irodából Kalos hangját hallottam:
- Gyere be!
Nyitottam az ajtót, és úgy maradtam... még köszönni is elfelejettem, és általában rezzenetlen arckifejezésemet őszinte döbbenet váltotta fel. A számat nyitva felejtettem... érdekes látvány lehettem.
De főnököm is bénultan ült a karosszékben... Ide-oda cikázott a szeme a szemüvege mögött...