Éjjel írok csak,
ilyenkor kegyelmesebb lelkemnek őre,
s megengedi, hogy gondolataim patakja,
ezüstösen bugyogva fusson tollam hegyén
s szavakat rajzoljon a fehér papírra...
Szavakat... lelkem követeit olvasóim felé.

Éjjel írok,
mikor a csöndes éjben alszik már minden,
szuszogva szunnyad hangos szó és gyerekzsivaj,
nem kínoz utcai lárma, TV, vagy rádió,
s a hajnali kakasszó az első, mely megzavarhatja
a szellem utazását Fantázia birodalmában.

Éjjel, mikor írok
a bársonyos ég fényei hunyorogva biztatnak:
repüljek én is velük távoli tájakra,
hol tündérkertekben harmatcseppek ragyognak
holdfényben fürdő paloták tornyain,
s csodás lények suhannak a fák között.

Éjjel, mikor leírom
történeteim szereplőinek viszontagságait,
ha úgy érzem sírnom kell, hát sírhatok.
Nem látja senki könnyeimet ha peregnek.
Nem kell magyarázkodnom, hogy nem,
nincs semmi baj, csak rám tört némi szomorúság.

Éjjel szabadon írhatom
mit szívem legrejtettebb zuga üzen...
Szégyen nélkül vallhatom meg érzéseimet a fehér papírnak
s ékesszólóbban, mint a nappal szürkeségében,
mikor a mindennapi gondok furakodnak elmémbe,
s ragadós csápjaikat fonják körém.

Ezért éjjel írok,
mikor csak ketten vagyunk: az Éj és én.
S lélekőröm kegyelmes: engedi, hogy lelkemből
kis darabok szakadjanak le. Szavak...
melyek híven tükrözik a nappal oly komoly,
szűkszavú halandó... gondolatait.

2008.01.28