- Az idők kezdetén - még mielőtt a démonok rászabadultak volna e földre - egy nagyhatalmú pap és egy démonkovács - előre látva az elkövetkező véres időket  -  készített egy kardot. Egy kardot - ami a legpusztítóbb fegyverré vált, amely valaha is e földre készítettet - a Névtelent. Egy csapást mindkét fajra... A legendák úgy tartják, hogy aki e kardot uralja, az uralkodik élet és halál fölött. Sok évvel elkészülte után, a kard utolsó gazdája, tartva annak erejétől elrejtette, hogy soha senki se foghassa ismét kézbe. Ha apád nyomdokaiba lépsz, ha óvod öcséd, ha emberré válsz... megismerheted a titkot, hogy hol nyugszik a Névtelen. - szólt az öreg, majd végleg lezárta a szemét.

Az üres csatatéren csak egy magas férfi maradt. Hosszú, fehér hajába belekapott a könnyed szellő, arcán a két párhuzamos csík most szinte lüktetni látszott. Nem erre számított, nem ezért jött ide, nem ezért vágta át magát egy hadseregen...
Szolgája, egy apró, zöld démon retteg ura nyilvánvaló haragja láttán...
"Még hogy azt tegye, amit az apja... hisz ő gyűlöli a halandókat!"- elmélkedik Jaken, miközben urát szemléli. De szólni nem
mer.
Sesshoumaru nyugodt mozdulattal elfordul a halottól. Bár belseje tombol a dühtől, némán, gondolataiba merülve sétál el
a már elhagyatott helyről:
"Még hogy segítse a halandókat... még hogy pátyolgassa azt az idióta félvért! Különben is - az a hír járja, hogy egy
papnő végzett vele - így hogy vigyázhatna rá?!"
De valami zavarja. Az, amit az öreg utoljára mondott, hogy emberré kell válnia. Még a gondolat is irtóztató, még az ötlettől is elemészti a düh... Ha megszerezte volna apja elrejtett kardját, akkor erre most nem lenne szükség. Sajnos, nem ismeri a sír helyét. Mégis... hogy váljon emberré?! Ő maga démonnak született, erejét eldobni nem - csak palástolni tudja...
"Ez az! Megvan a megoldás!" - gondolja a youkai -  "el kell rejtenem erőimet, el kell vegyülnöm a halandók között, és segítenem kell őket, úgy, ahogy azt annak idején az apám, a Nagy Kutyadémon is tette..."
Sesshoumaru megáll, majd mély hangján szól az őt követő Jakenhez:
- Jaken ! Vigyázz Aisura, amíg vissza nem térek!
- Igen, Nagyuram ! - felel a szolga, majd némán végignézi gazdája távoztát.

A karaván még életben lévő három tagja - egy gyermek, az anya és apa - lélekszakadva menekül az őket üldöző, és a társaikat már elpusztító kígyódémon elől. A szűk kis erdei ösvényen, ahol rohannak, a szörny könnyedén tör utat magának.
A kis család egyetlen reménye, hogy elérik az erdőt... InuYasha erdejét... és az előtte elterülő kis falut, Kaede papnő faluját. A meneküléstől fáradt gyermek felbukik, elesik az ösvényen. Anyja próbálja emelni a fiút, apja védelmezőn áll meg felettük.
A hangokból ítélve a szörny hamarosan utoléri és felfalja őket... Ekkor pillantják meg az ösvényen nyugodtan közeledő, valószínűtlenül szép arcú férfit, aki bár ugyanabból az irányból jön, amerről ők maguk, mégsem rohan, csak sétál, a szörny-keltette hangokról tudomást sem véve. Az apa feléje kiált:
- Menekülj, ember! Egy démon van a nyomodban!
Sesshoumaru a hangra felemeli a fejét.
"Nos, itt az alkalom, hogy azt tegyem, amit apám... hogy segítsek egy halandón" - gondolja, miközben lassan a zajok irányába fordul. Ekkor előtte terem a démon. Hosszú, villás nyelvét a számára apró alak felé nyújtogatva szaglászik. Zavarban van. Amit érez, nem halandóé, hanem valami másé... valamié, ami még nála is szörnyűbb, és amivel találkozott
már. A démonnak erről a randevúról pár fájó sebe és nagyon rossz emléke maradt. Azonosítja a szagot: egy démon... de nem hozzá hasonló... A youkai szagát felismerve a kígyó fejvesztve távozik. Nem kíván néhány falatért - de még ennél többért sem - ezzel a démonnal csatázni.
A rémült család felett egy kellemes, mély hang szólal meg:
- Elmúlt a veszély... elment. - közli az idegen.
- Köszönöm, Nagyuram! Kit tisztelhetek benned? - kérdi a földműves.
- Sesshoumaru vagyok. Merre tartasz? De mindegy... elkísérlek utadon. - szól, majd nyugodt tempóban elindul a kis család
előtt.
Nem árul el semmit arról, hogy ki ő valójában. Az őt követők pedig nem is kérdeznek. Az apát csak megmentőjük homlokán a félhold, és az arcán a két csík zavarja.

A kis faluba érve emberek tucatjai - akik már hallottak a kígyódémonról - veszik körül a kis csapatot. Minden szem a büszke tartású, nyugodt Sesshoumarut vizsgálja, nem tudván mire vélni az alak szemében csillogó zavart és az enyhén érzékelhető megvetést. A tömeg lassan szétnyílik. Utat enged egy csinos, hosszú, fekete hajú, középkorú nőnek, akinek látványát csak jobb szeme hiánya és az azt takaró kötés csúfítja el. Kaede végighallgatja a férfi beszámolóját, miközben gyanakvóan méregeti az állítólagos hőst. Sejti, hogy nem emberrel van dolga, de addig, amíg a lény szándékával nincs tisztában, nem tesz semmit. Még azt is megengedi, hogy a faluban maradjon, annál a családnál, amit megmentett. Ott legyen a szállása...
A helybéliek - a lassan múló napokkal - egyre jobban kezdik megszokni az idegent. A falu befogadta, már senki sem nézi
gyanakvóan. A család, amelyiknél lakik - de különösen a kis Kidó - egyre jobban megkedvelte az általában szótlan, békés
idegent. Kidó esténként régi családi történetekkel szórakoztatja az eléggé unatkozó Sesshoumarut. Egy napon a közeli erdőben sétálva, a falut körülvevő erdőről mesél. A hely neve hallatán Sesshoumaru felkapja a fejét, és a fiú felé fordul:
- Mit mondtál? Miért hívják ezt a helyet Inuyasha erdejének? - kérdi.
- Azért, mert a falu előző papnője egy ilyen nevű féldémont felszögezett a Szent Fára. - feleli örömmel a fiú.
- Vezess a fához! - kéri a fiút Sesshoumaru.

Pár percnyi séta után megpillantják a fát, és a rajta lógó, gyökerekkel benőtt piros kimonós, fehér hajú, kutyafülű alakot. Sesshoumaru őt nézve nem tudja eldönteni, hogy halott, vagy pedig csak alszik. Néhány percig szótlanul nézi a fán lógó testet, majd arcán kissé kaján mosollyal elfordul a fától, miközben gondolatban így szól az alakhoz:
"Hát ide kerültél öcsém... és mindez egy halandó nő miatt történt. Most végezhetnék veled, de mi értelme lenne?! Hisz az egészről tudomásod sem lenne... Remélem, öcsém, örökre itt is maradsz..." - majd elsétál, a háta mögött a kisfiúval, aki tovább mesél neki...
Ezúttal egy kardról, amit nagyapja hagyott rájuk. A történet eleinte nem túlzottan érdekli a gondolataiba merült youkait, de ahogy hallgatja, rájön, hogy arról a kardról van szó, amit ő maga is keres. Ettől a perctől kezdve feszülten figyel a gyermek meséjére. A fiút hallgatva egyre inkább befészkeli magát Sesshoumaru agyába egy gondolat... s ez az ötlet egyre inkább nyugtalanítja. Elmerengve rajta - még a fiú távozását sem veszi észre.

" Ez a kard számomra haszontalan. Emberek számára készült, a fajtám ellen. Valószínű, hogy én meg sem tudnám fogni.
Bár... amit a fiú mesélt, hogy ez a kard egyszer volt egy nagyhatalmú démon kezében... érdekes... kár, hogy nem figyeltem jobban arra, hogy nézett ki az a démon. De az, hogy még ő is megrettent a kard erejétől és inkább visszaadta, elgondolkodtató." - töpreng Sesshoumaru,
Fogalma sincs arról, hogy az a démon, aki egykor kezében tartotta a Névtelent, az apja, a Nagy Kutyadémon volt, és arról sem, hogy a kard csak olyan, mint aki forgatja... A fiú meséjéből nem figyelt fel arra, hogy az a démon e kard hatására az
agyarából készítettet két kardot, s ebből az egyik az ő oldalán lóg...

A gondolataiban elmerült Sesshoumarut az orra hozza vissza a valóságba. Vér... halandók vérének és démonoknak a szagát sodorja felé a szél a kis falu irányából. Szemei előtt felrémlik a kis Kidó mosolygós arca. A valóságba visszatért démon irtózatos sebességgel ugrik talpra és indul el a falu felé...
A faluhoz érve démonok egész hordája és legyilkolt falusiak látványa fogadja. A holtak között ott a fiú, aki pár perccel ezelőtt még mesélt neki. A falu szélén álló alakra először Kaede figyel föl. Nézi, amint a fehér ruhás alak lassan elindul a falu felé, érzi az irtózatos dühöt, és még valamit, ami a démonból árad: a bosszút. Az iszonyú bosszúvágyat - bár az arca nem tükröz semmit.
Sesshoumaru eléri a falut, körméből a hosszú energiaostor már teste körül tekereg. Azzal csap le az első elé kerülő gyilkosra, majd karmait máris a következőbe mélyeszti. Szinte követhetetlen sebességgel zúg végig a hordán, körülötte mindenütt hullanak a démonok. A youkai tombol. Könnyedsége ellenére a falusiak számára irtózatos látványt nyújt, amint
vértől sötétlő karmokkal osztja a halált minden démonnak, aki a közelébe kerül. Majd hirtelen megáll...
A horda maradéka közepén egy ember kacag, egy emberi alakját viselő medvedémon. A vezér. Még nem látta meg őt. Sesshoumaru feléje indul, torkát halk, vészjósló morgás hagyja el. A körülötte lévő démonok acsarkodva menekülnek a dühödt nagyúr elől.
A vezér észreveszi, másodpercek alatt felméri az erejét. Meglepődik, majd eredeti alakját felvéve toppan ellenfele elé. Az óriási medve láttán Sesshoumaru megáll, arcán enyhe mosoly fut át. Valamire készül...

Kaede döbbenten nézi a jelenetet. A horda elmenekült ettől az egy démontól - mert most már biztosan tudja, hogy a medve
előtt álló apró alak egy nagy hatalmú démon. A youkai körül halványan, majd egyre fényesebben vörös aura jelenik meg. A papnő nézi, amint Sesshoumaru szemei vörösen felizzanak, arca lassan hatalmas pofává nyúlik, hajából szőr lesz, szép,
szabályos fogai iszonyú agyarakká, karjai hatalmas mancsokká válnak. Meghökkenten látja a medve fölé tornyosuló óriási
hófehér kutyát - a Nagyurat - eredeti alakjában. Nem ő az egyetlen, aki ezt a látványt bámulja. A fiú apja is dermedten nézi jótevőjük átváltozását, és megérti, hogy az erdőben a kígyó miért menekült el... Mellette eszébe jut apja meséje is, a Nagy Kutyadémonról, aki visszaadta neki a kardját... eszébe jut, és megérti, hogy ama démon leszármazottját látja maga előtt.

Ekkor a két démon egymásnak ugrik. A medve kétségbeesetten kap a kutya felé, de az meglepő könnyedséggel ugrik félre a csapás elől. Válaszul mancsával rácsap a medvére. Az az ütés erejétől felhemperedik, házakat sodorva magával. Mire talpra állna, Sesshoumaru már ráveti magát. Egy iszonyú roppanás... majd néma csend.
A már emberi alakját viselő Sesshoumaru feláll legyőzött ellenfele mellől, és elindul a kis Kidó teste felé. Miközben lépked, húzza ki a kardját... ő látja azt, amit más nem láthat: az alvilág küldötteit, amint jönnek a fiú testéért.
A Tenseiga egyetlen csapással visszaadja a fiú életét, de Sesshoumaru meglepetésére minden csatában elesett falusi testébe is visszatér a lélek. Életében először segített a halandókon.
Ekkor egy ember lép hozzá, kezében egy karddal:
- Megmentetted a fiam életét. Hálám jeléül fogadd ezt el! - szól a fiú apja, miközben térdre borulva Sesshoumaru felé tartja a Névtelent.
- Tartsd meg a kardod! Én úgy sem tudnám hasznát venni. - felel a démon nagyúr. Már érzi a kard erejét... érzi, és nem tetszik neki a fegyverből áradó gonosz, vérszomjas energia. Nyugodtan elfordul, és szó nélkül besétál az erdőbe.

Yaken sietve szalad gazdája elé, de látva, hogy az üres kézzel tért vissza, megkérdi:
- Hol a kard, Nagyuram? Nem szerezted meg?
- Nem, Yaken. - válaszol a gazda - de tanulságos volt számomra ez az eset... Induljunk!
A két alak lassan elhagyja a kis erdei tisztást. Sesshoumaru elmélkedésbe merülve lépked szolgája előtt. Először voltak emberihez hasonló érzései... A kard, amit majdnem megszerzett, el is pusztította volna... és ezt ő tudja. A Névtelen birtoklása helyett inkább tovább kutat apja elrejtett sírja és a Szent Kard után...