Nyugalom... csend... sötétség...
Adele a műtőasztalon feküdt. Kábulat ködösítette érzékeit. Az eszméletlen állapot mellett most már mesterségesen altatták. Belső vérzést nem találtak, de a nyílt kartörés... Ki kellett szedni néhány szilánkot, az elcsúszott csontvégeket rögzíteni... A vérzést és az általa okozott sokkot megszüntetni... Az alapos műszeres vizsgálat ezen felül a jobb sípcsontban is kimutatott egy sima törést... ezt gyorsan begipszelték.
Amíg az orvoscsapat megfeszített munkával dolgozott azon, hogy a sérülések ne legyenek maradandóak, Adele a semmi közepén lebegett. Nem észlelt, nem érzett. Számára még az idő is állt... és ugyanúgy állni érezte az időt a folyosón ülő fiatal férfi is... mindaddig, míg apja fáradtan ki nem lépett az ajtón.
- Teljesen rendbe fog jönni.- közölte a fiával, aki közben felállt a székről - de a hozzátartozóit értesíteni kellene...
- Azok Sidneyben laknak... legalábbis úgy tudom.
- Értem. Ha magához tért, akkor majd visszatérünk rá. Most mellette maradsz?
- Mellette.
- Jó. Talán két napig még bent lesz megfigyelésen... aztán - ha nem jön közbe semmi - hazamehet majd. Én visszatérek az
unokaöcséd birtokára, anyátokért és a húgodért. Otthon találkozunk.
- Végig itt leszek.
- Jó. Holnap úgy is benézek. Ha valamire szükséged van, telefonálj. Ha esetleg jobban lenne, akár el is hozhatod majd hozzánk..
- Rendben. Kösz, apa!
- Menj! Viszik a szobájába...

- Nem értem, hol marad már ez a nő... - türelmetlenkedett az ebédlőasztalnál David.
- Csak nyugalom, drága fiam! Odáig van érted... csak bizonyára ideges a mai naptól. - válaszolt egy korosabb és testesebb nő, aki eléggé feltűnő - és minél drágább - ruhát, sminket és frizurát viselt. Karjain csak úgy csörögtek a vastag arany karkötők...
- Reggel felhúzta az orrát... és elment valahová.
- Hová?
- Nem tudom. Őszintén... nem is annyira foglalkoztat. Csak az, hogy az eljegyzésre időben megjelenjen.
- Azt hittem, szereted őt...
- Persze, anya... - felelte a fekete férfi érzelemmentesen.
- Akkor együnk, mert nemsokára befutnak az első vendégek...

A lovász az istállónál tett-vett, amikor meglátta Stormot - a lovasa nélkül. Megdöbbent. Ez a ló soha nem hagyja csak úgy ott a gazdáját... valami történt. Viszont éppen ebédidő... a lord ilyenkor nagyon zokon veszi, ha zavarják.
A férfi gyorsan döntött. Utána kell járnia a dolognak... Munkaadóját nem, annak jövendőbelijét viszont annál jobban kedvelte. Sajnálta is a kisasszonyt, de az urak dolgába nincsen beleszólása... ezt már jól megtanulta az itt töltött húsz év alatt.
Magához hívta az elárvult hátast, és nyerget rakott rá. Majd úgy beszélt az állathoz, mintha az értené... és értette is, amikor a férfi azt kérte, vigye vissza oda, ahol Adele kisasszony volt... Storm megtette. Elvitte a lovászt a baleset színhelyére. A férfi döbbenten nézett szét... már nem talált ott mást, csak letiport füvet, vérnyomokat és valamennyi kötszermaradványt... de ez épp elég volt ahhoz, hogy jelezze, Adele-lel baj történt. Vágtában indult vissza a birtokra, tájékoztatni gazdáját.

A sebesült lány sápadtan, szinte élettelenül feküdt a kórházi ágyon. Csak néha emelkedő mellkasa árulta el, hogy él, meg a műszerek... Egy magas, izmos, hosszú hajú férfi ült mellette, minden rezdülését figyelve, az erőtlen, vékony kezet erős tenyerébe zárva. Még mindig hitetlenkedve, de aggódva bámulta a szépséget.
A hosszú szempillák megrezdültek. A férfi azonnal éberebb lett. Adele még mindig a tudat határán lebegett. Megmentője halkan, suttogva próbált hozzá beszélni, hogy hátha sikerül magához térítenie... Fél órás szakadatlan próbálkozását lassan siker koronázta. Régen látott ismerőse apránként felocsúdott kábulatából.
Adele először csak fekete, szürke és fehér foltokat érzékelt, és tompa, felismerhetetlen hangot hallott. Ahogy fokozatosan szűnt súlytalansága a semmi határán, és visszatért, érzékei egyre élesebbé váltak. Tompa sajgást tapasztalt a jobb karjában és lábában, és élesebbet a fejében. Fájdalmasan felsóhajtott, majd megpróbálta újra kinyitni őzikeszemeit. Most már látott... Kikerekedett szemekkel nézett a mellette ülő cabrio-tulajdonosra... ragyogó, smaragdzöld szempár tekintett vissza rá. A fiatal férfi finom metszésű arcát hihetetlenül világos szőke, hosszú haj keretezte, ami lágyan hullott széles vállára és hátára.
- John...- suttogta a lány döbbenettel és még kissé kábultan - tényleg... te vagy?!
- Én...- válaszolta lágyan a férfi - mi történt veled? Hogyan kerülsz Angliában pont a "kedvenc" rokonaim birtokára?
- A lovamat megijesztette egy motoros... leestem... Hol vagyok?
- Kórházban. Fáj valamid?
- A jobb karom és lábam... meg a fejem...
- A karod és a lábad eltört. A karod különösen csúnyán... és agyrázkódásod van. Pihenned kell. A többit meg majd később megbeszéljük. Hozzak valamit enni vagy inni?
- Inni... azt kérek.- válaszolta a lány, majd megpróbálta elvenni a poharat, de túl erőtlen volt. A szőke férfi gyengéden segített neki.
- Köszönöm! De nem akarlak feltartani... biztos sok a dolgod...- nézett rá félénken a nő.
- Nem tartasz fel. A mai programomat már le is mondtam, és nagyon szívesen tettem. Nem vagyok kíváncsi az unokaöcsém
hülyeségeire, és a sznob eljegyzésére sem... de... te mit kerestél a birtokán? A vendége vagy?
- Te... te vagy Dave unokatestvére?!
- A Winthersthall-örökösé? Na... igen.. Ő is csak olyan tőzsdehiéna lett pár év alatt, mint a többi... vagy még rosszabb. De nem hibáztatom. Ha ő ezt szereti... Szegény menyasszonya... őt sajnálom - persze, csak ha nem olyan természetű, mint ő...
- John! Én... Dave engem akart eljegyezni...- suttogta Adele, és sírva fakadt.
A férfi döbbent szomorúsággal nézett rá.
- De... ma reggel történt valami, ami miatt elgondolkodtam... nem akarok a menyasszonya lenni...
- Bántott?!
- Nem. Csak... bántóan viselkedett, amikor nem akartam levágatni a kedvéért a hajamat.
- Értem. Mióta ismered?
- Hát... egyetemi évfolyamtársak voltunk... második éve udvarol... hogy valójában mióta ismerem? Lehet, hogy csak a mai naptól?!
- Nem szeretem Davidet. De egyvalamiért hálás vagyok a Sorsnak... Tudod, mennyit kerestelek, miután Párizsból visszajöttél?! - kérdezte, miután egy rövid telefont elintézett.
- Kerestél?!
- Szinte minden nap... telefonáltam az egyetemre, és üzentem... Levelet is küldtem.
- Soha nem mondták...
"Hmm... csak nem Dave piszkos húzása ez is?!" - gondolta magában a szőke, de gyanúját nem mondta ki hangosan.
Kopogtak, majd bejött egy fiatal orvos.
- Hello! - köszönt.- jöttem megnézni, felébredtél-e az altatás után... látom, minden rendben.
- Hello, Peter!
- Johnny, légy kedves megengedni, hogy a hölgyet megnézzem...- vette a kezébe az ágy végén függő kórlapot.
- Az attól függ...
- Mi is a neved?
- Adele.
- Nos, Adele, belevilágítok a szemeidbe. Az agyrázkódás miatt van erre szükség. Mennyire szédülsz?
- Csak kicsit.
- Émelygés?
- Nincs.
- Helyes. Szerencsére ez nem vészes. John időben behozott. A karodat meg helyreraktuk. Most nem látni, de ronda nyílt
törés van rajta. Sok vért vesztettél... és pótoltuk. Ha éjjel jól leszel, holnap hazamehetsz.
- Haza...- mosolyodott el kissé ironikusan a lány - Lord David Winthersthall nem keresett?
- Nem. Ajaj...
- Ismered?
- Mint a rossz pénzt... csak nem a barátod?! - kérdezte a doki.
- Náluk estem le a lóról.- válaszolt Adele kitérően.
- Ja, értem. Itt elég gyakori, de nem igazán szívesen látott vendég...
- Mi?!
- Általában fiatal hölgyekkel jelenik meg, akikre egy hm... bizonyos fajta műtét vár... Az idén már ötödször járt ilyen okból a kórházban... személyesen akar arról meggyőződni, hogy a műtét megtörtént, és nincs útban a nem kívánt utódja...
- Jaj... - sápadt el a lány - és én eddig semmit nem tudtam az ilyen dolgairól... jobb lenne, ha nem látnám többé...
- Úgy tűnik, sorozatosan csalt téged...- suttogta maga elé John, mélységesen megbotránkozva.
- Mi jöhet még a mai napon?!- kezdett zokogni a teljesen összetört barna szépség.
- Nyugodj meg! Minden rendbe fog jönni. - simogatta meg a könnyes arcot, majd barátjához fordult, aki még mindig megdöbbenve álldogált mellettük:
- Peter! Hazavihetem? Hozzánk. Saját felelősségre. Apám otthon lesz úgy két óra múlva.
- Ha édesapád otthon lesz, rendben. Bármi baj van, tud segíteni... Megyek, lezárom a papírokat! Fél óra, és hozom.
- Nem szeretnék a terhetekre lenni... - pirult el kissé a szép lány.
- Ugyan.. hiszen magad mondtad, hogy nem szeretnél vele találkozni... ez most a legegyszerűbb megoldás... mert a kórházba előbb-utóbb bejönne. És ki tudja, hogyan viselkedne veled... Van valami holmid, amibe felöltözhetsz? Mert a törések miatt a felsőt és a farmert is szét kellett hasítani...hogy kíméletesen hozzáférhessenek a sérülésekhez.
- Akkor nincs. Az igazolványaimat és a bankkártyámat mindig magamnál tartom... de semmi mást...
- Az itt is van... ebben a kis övtáskában. A ruhát megoldjuk... Apám irodájában van egy tartalék pulóverem és egy farmer
térdnadrágom. Kissé nagy lesz, de nem divatbemutatóra megyünk... És legalább rá tudod húzni a gipszpólyákra. Otthon meg... a húgom szívesen ad valamit a ruhatárából.
- Köszönöm! De nem érdemlem meg ezt az odaadó törődést...
- Ne butáskodj! Egyébként ha David annyira szeretne, már rég kerestetne... Sajnos, ezzel kapcsolatban van egy feltételezésem... de egyenlőre nem mondom el, ne haragudj. Csak ha bizonyossá válik... de nagyon sok mindent tudok róla... és korántsem a jó oldaláról ismerem...
- Hogyan bizonyosodsz meg?
- Hmm... bízd rám... nem akarom, hogy kettőnk játszmájába belekeveredj. Nem szeretném, ha bajod esne.
- Van egy olyan sejtésem, hogy már nyakig benne vagyok...
- Egy magánnyomozót bíztam meg... néhány hete furcsán megváltozott velünk - a család másik ágával - szemben. Valamire
készül. És nem szokott kíméletes lenni azzal, aki az útját - akár akaratlanul - keresztezi. Féltelek!
Adele a varázslatosan zöld tekintetbe feledkezett...Itt van hát megint Ő... mellette. Szárnyalni tudott volna a boldogságtól... másfelől a hallottak és átéltek lesújtották... Így hát... csak lebegett az érzelmek tengerén... Úgy érezte, álmodik...
Nyugalom... csend... és John...