Másnap reggel igen hangos ébresztőre riadtam. Csak egy valaki képes ilyenre: May. A bejárati ajtóm majd' kiszakadt a helyéről, amikor megdöngette. Amikor kissé kábán, borzas fejjel kikászálódtam az ágyamból, majdnem hasraestem a papucsomban...
- Megyek már...- dünnyögtem, miközben a "csatatéren" különféle csapdákat kerülgettem: az este csak lehajított tűsarkú szandálom jobb és bal fele jó méternyire hevert egymástól, persze a sarkaival felfelé. Ha abba belelépek... és a ruháimat is csak kupacba szórtam, este annyira fáradt voltam. Még félálomban fordítottam a kulcson, így May már bejuthatott az ajtó bedöntése nélkül, amit rögvest meg is tett.
Feltépte a szerencsétlen deszkadarabot, de ott álltam közvetlenül mögötte. Még jó, hogy a bejárat kifelé nyílt, így nem vágott orrba. Ott álltam egy szál fél combig érő hálópólóban, kócosan, félig nyitott szemmel.
És miért ne éppen akkor járna arra Ken Robbins és Robert Walker?! Ráadásnak meg a szomszéd ajtón éppen Danny dugta ki a fejét... haja szintén nem látott még fésűt... Őt is a dörömbölés ugrasztotta ki az ágyából.

May meg sem várta, míg teljesen kinyitom a szemeimet. Úgy gondolta, jobb, ha rögtön a tárgyra tér, attól úgy is föleszmélek. Néhány aznap reggeli magazint dugott az orrom alá. A cikkek felértek egy kisebb hidegzuhannyal, így jól számított. Fivérem közben valószínűleg gyorsan magára rángatott valami szalonképesebb öltözetet, mert jól fésülten megjelent May mögött, és ő csukta mögöttünk be az ajtót, maga előtt terelve minket.
- Szia, May! Kedves lenne, ha máskor kisebb hangerejű lenne az ébresztőd...- jegyezte meg, majd megkérdezte:
- Mi az, ami ennyire felzaklatott?
A fekete lány bátyámnak is megmutatta az újságokat. Dan elvette, kényelembe helyezkedett az ágyamon, és nekilátott megszemlélni a friss lapokat.
- Ülj csak le...- motyogta, oda se nézve Mayre. Én csak bólintottam, és eltűntem a fürdőben. Pár perc után  felébredve és egy nadrág-póló öltözékben vetődtem Danny mellé.
A hízelgő kritikák mellett volt egynéhány pletyka-szintű cikk is rólunk... amikben Dan és az én kapcsolatomat boncolgaták, néhány bennsőséges pillanatot megörökítő fénykép kíséretében. A fotók azoknak elég félreérthetők voltak, akik nem tudtak a titkunkról. Hasonlóságunkra nem tértek ki, hála Kalos elterelő hadműveleteinek... Na és Robertet is belekeverték egy szerelmi háromszög - kitalációba... ugyan, miért ne?! Szegény fiú! A társulatnál nyílt titok volt, hogy May tetszik neki, és a kínai lány sem közömbös iránta...
- Nyugi, May... tudod, hogy ez várható volt... pár napja erről beszéltünk veletek. - emlékeztette őt bátyám.
- Igen... tudom.- sóhajtott a lány - azért... gratulálok! Tudod, a sajtó még soha nem említett férfi artistát Leon Oswalddal egy szintűnek... és az utódjának sem.
- Mi?! - nyikkantam fel meglepve, majd azt a cikket kezdtem olvasni, amire mutatott:
"A Kaleido Színpad tegnap esti fergeteges előadásán kiemelkedett a Star mellett egy újabb csillag... Sora Naegino és új partnere, az ausztrál Daniel Legrand is tündökölt. A színpad vezetősége megtalálta a francia sztár, Leon Oswald méltó vetélytársát, miután ő távozott a Kaleidotól... Legrand fantasztikus artistatudásával bátran léphet Oswald nyomdokaiba... "

Megnéztem, melyik magazinban olvashattuk... huhh... ez ráadásul nem is helyi lap, hanem országos, és külföldön is megjelenik...
- Sztár lettél, Danny! - dőltem oda bátyám vállára.
- Igen... de ha ez a nagyszüleink kezébe jut...
- Dan! Nagykorú vagy, és én is. Már nem tehetnek velünk azt, amit akarnak.
- Sora, hugikám, nem ismered őket. Vagyonosak, és a kezük messzire ér. Igaz, a nevüket nem viselem, és te sem. Talán így békén hagynak, mert köreiket nem zavarjuk méltatlan foglalkozásunkkal...
- Ez rémes!- szólalt meg May - Téged ők neveltek? Mit akartak belőled faragni?!
- Politikust.
- Hogy mit?! - néztünk nagyot mindketten.
- Jól hallottátok, lányok. Szerencsémre nem lett belőle semmi. Aztán név-változtatással sikerült eltűnnöm a szemük elől. Ebben az artistaiskola igazgatója segített. Hálás vagyok neki érte. De nagyon elméláztunk... Mennünk kell Kaloshoz.

May út közben elmaradt mellőlünk. Roberttel futottunk össze, így ők egymás társaságában indultak az öltözők felé.
- Már vártalak benneteket! - bólintott főnökünk, amikor beléptünk. Fejével intett, hogy üljünk le.
- Gratulálok a  kiváló teljesítményetekhez! De ezt a továbbiakban is elvárom! A verseny miatt hívtalak titeket.
Meg kell kezdenetek a felkészülést, már a mai naptól. Van rá bő egy hónapotok. Mi lesz a produkció címe?
Ikertestvéremre néztem, akivel egy-kétszer  fontolgattuk a kérdést, főleg, hogy az ugrással kapcsolatban Fantom már mondott néhány dolgot. Nagy levegőt vettem, majd kiböktem:
- Váratlan Találkozás. Ez a neve.
- Rendben. Milyen ugrást terveztek?
- Kettős Aranyfőnix és a Legendás Ugrás kombinációja.- válaszolta Dan, aki előzőleg már beható eszmecserét folytatott erről Fantommal.
- Hmm...- nem hangzik rosszul... és nem könnyű a kettőt összekapcsolni. Akkor két hét Grand Canyon... Dan, majd Sora elmagyarázza, mert ő már vett részt ilyen felkészülésen. Majd Yuri és Layla megy veletek, meg Chaty. Egy hét múlva indultok. Addig minden este fellépés. Utána úgy is vendégelőadók jönnek, a hamburgi cirkusztól.
- Rendben! Kik jönnek? - kíváncsiskodtam.
- Még nem tudom, csak azt, hogy két nőt és két férfit küldenek. Artistákat. Most menjetek. Próbáljatok a versenyre is összehozni valamit a gyakorlás alatt.
- Viszlát, főnök! - léptünk ki az irodából.

Az egy hét hamar elrepült. Eljött az utazásunk előtti utolsó előadás estéje. Valami furcsa, meghatározhatatlan érzés tört rám, ahogy kiléptem a porondra. Kellemes, és ugyanakkor borzongató. Nem rossz előérzet, csak valami szokatlan. Az előadás még a premiernél is jobban sikerült. May-jel, Roberttel vívott csatám nagyon élethűre sikerült, mert a furcsa érzés bennem feszült, és nyugtalaná tett.
Amikor Dannyvel közös mutatványunk következett, megnyugodtam. Bátyám közelsége jótékonyan hatott rám. Pár suttogva
váltott szóval mondtam el neki, mit éreztem. Halk hangon terelte a feladatunkra a figyelmemet. Különleges Főnixével és az Angyaltáncból továbbfejlesztett ugrásommal remekeltünk. A közönség tombolt. Dantől pedig elismerésként megkaptam a szokásos testvéri puszit.
Ahogy viccelődve rohantunk az öltöző felé, a folyosó hajlatából hirtelen elém lépett valaki. Danny már nem tudott megállítani, így belefutottam az illetőbe. El is estem volna, de egyszerre ketten is elkaptak... bátyám is, meg az is, akivel ütköztem. Az egyik most érkezett német artistába botlottam. A másik három valamerre máshol volt...
Bemutatkoztunk. Szólt néhány dicsérő szót az előadásról, majd mentünk a dolgunkra. A furcsa érzés azonban nem hogy csökkent volna, hanem inkább egyre jobban elhatalmasodott bennem. Mintha egy ismerős illatot hozott volna az esti szél az öltözőm nyitott ablakán keresztül...

Tudtam, hogy csak képzeletem játéka az egész. Ő messze van, és ide nem jön vissza. Amióta Dan belépett az életembe, azóta először roskadtam újra magamba. Ráborultam az öltözőasztalra, és zokogni kezdtem. Váratlanul kopogtak. Gyorsan rendbeszedtem elkenődött sminkemet, majd kinyitottam az ajtót. Egy virágfutár... Egy csokor gyönyörű fehér rózsával. A küldője ismeretlen. Mégis valami furcsa bizsergés támadt a szívem körül... Amint a fiútól átvettem a virágot, és becsuktam az ajtót, még szívszaggatóbb sírásba kezdtem. Könnyeim harmatként csillogtak a bársonyos szirmokon.
Megint kopogás... hát már a bánatával sem hagyják nyugodtan kettesben az embert?! A kérdést azonnal töröltem elmémből, amint megláttam, ki áll az ajtóban.
- Layla!- ugrottam nővéremként szeretett barátnőm nyakába.
- Sora! Káprázatosak voltatok! De... jól vagy?!- nézett rám áthatóan csodakék szemeivel.
- Nagyjából.- válaszoltam.
- Kérdezhetek valamit?- csukta be gondosan az ajtót maga mögött.
- Persze, kérdezz!
- Látom, Danny nem tudott teljesen helyrerázni. Leon az egésznek az oka, igaz?
Nem válaszoltam, de testemen végigszaladt a remegés, amit vasfegyelemmel próbáltam elleplezni. Előle nem lehetett...
- Szóval ő. Sejtettem. Beleszerettél. Ahogy ő is beléd, csak elmenekült. Annyira lerítt rólatok... és ti még sem vettétek észre...
- Most már mindegy. Nem fog visszajönni. Szerintem pedig engem húgaként kezelt...
- Azt a tekintetet nem lehet semmi mással összetéveszteni. A szerelemét. A Hattyúk Tava előadásán úgy nézett rád... Meglepődtem, mert nem színészkedett.
- Az már a múlt, Layla. Ha jelentettem volna valamit neki, biztosan megkeres.- csillantak megint könnyek a szemeimben.
- Ó, de szép csokor! Kitől kaptad? - terelte másra a szót.
- Nem tudom. - néztem rá kicsit zavartan. - Nem volt mellette üzenet.
- Ez furcsa. Olyan, mint ha...
- Ha?
- Semmi...
- Mintha az egész rá vallana... ugye? Pedig nem lehet ő.
- Igen. Átöltöztél? Akkor menjünk. Yuri és Danny biztosan kint várnak már. És reggel korán indulunk.
A fehér rózsacsokrot vittem magammal...

Ilyen két hetet mi már Laylával egyszer végigküszködtünk. Így nem ért váratlanul az edzés iszonyatos keménysége. Mivel mostanában a Legendás Ugrást nem ugrottam, megint edzenem kellett rá. Ikremnek már elmondtam, mire számítson.
Óriási akaraterővel viseltük a nehézségeket, mert tudtuk, csak küszködésünkkel, verítékes, szenvedéssel teli úton érhetjük el hőn áhított célunkat. Természetesen Fantom is mellettünk volt, és figyelemmel kísérte felkészülésünket.
Amikor visszatértünk a színpadhoz, az Ugrás kivitelezésével kezdtünk foglalkozni. Nekem főleg az jelentett nehézséget, hogy testvérem jó 20 cm-el magasabb, és ehhez mérten jóval nehezebb is volt nálam, pedig egyforma erővel kellett egymást az ugrás a végén a trapéz felé taszítani.
Az előadások alól most felmentést kaptunk. A vendégek még ott voltak, bár nem futottunk velük össze. Azaz... mégis. Két héttel a verseny előtt már majdnem elkészült az egész manőver. Még volt rajta bőven csiszolni való, de már nagyjából összeállt, és lehetett sejteni, milyen is lesz valójában. Az edzést este korábban fejeztük be fivéremmel, mert igen fáradtak voltunk. Az öltözőmből kilépve megpillantottam a múltkori német akrobatát, akinek nekimentem.
A társaságában még két nő közeledett a folyosón. Mögöttük pedig...