Layla és Yuri látogattak meg bennünket. Beszélgetésünk közben belépett a szobánkba egy ápoló, és hozta a beígért tévét. Nagy volt a jövés-menés. A szőke artistapáros elköszönt, amikor befutott a bátyám. Dan nem egyedül érkezett. Hozta a meglepetést: a szüleinket Yuméval... és Sarah-t, Kalost a kis Amelie Oswalddal. Saját szemükkel akartak meggyőződni valódi állapotunkról.
Amelie hasonlított Leonra. Le se tagadhatták volna a rokonságot. A négy éves kislány hosszú, fürtös, ezüstszín haja a feje tetején egy halvány rózsaszín szalaggal megkötve libegett. Sarah a szalaghoz hasonló színű blúzt  és egy farmer térdnadrágot adott rá indulás előtt. A kicsi szemei smaragdzölden ragyogva, kíváncsian tekintettek szét. Amint meglátta bátyját, hozzászaladt. Egyszerűen bűbájos apróság volt... Később kishúgunkkal hamar összebarátkoztak.
Nevelőszüleink először Leont vették körül aggódásukkal. Szobatársam ezen teljesen meglepődött, pedig szüleink természetesnek tartották, hogy kissé a családhoz tartozik ő is. Elvégre éveken át partnerek voltunk, most pedig az életemet mentette meg... Addig én Kaloséknak meséltem el a történteket - persze, látták a tévében, de tőlünk is hallani akarták. Bátyám addig a két kislánnyal bohóckodott.
Szüleim hol Leonnak, hol nekem beszéltek, végül megmentőm Kalossal tárgyalt valamit,  kissé félrehúzódva, igen komoly ábrázattal... de hogy mit, azt a családi zsibvásárban nem hallottam.

Látogatásuk kellemes meglepetés volt, de mindkettőnket hamar kifárasztott. Amint elköszöntek és hazaindultak, kimerülten néztünk egymásra. Egy véleményen voltunk abban, hogy nem fog megártani egy kis csend és pihenés...
Én azonnal elaludtam. Fool mondta később - aki végig ott lebzselt körülöttünk - hogy az artistaherceg egy könyvet vett a kezébe, de az olvasnivalója fölött engem nézett. Szobánk ajtajának nyitására ébredtem. Hozták a vacsoránkat, meg az esti gyógyszeradagot.
Enyhén kómás és borzas fejem láttán szobatársam elmosolyodott. Mostanában szinte rá sem ismerek... a jeges, kimért francia férfi még kedvesebb és közvetlenebb velem, mint az Angyalok tánca előadása idején.
Vacsora után óvatosan megpróbáltam felkelni. Kissé még szédelegtem, de fürödni indultam a szobánkból nyíló fürdőszobába. Előtte pici, perverz lakótársunkat szokásom szerint megkötöztem, majd Leon gondjaira bíztam. A langyos víztől kellemesen felfrissülve, és egy rövidnadrág-póló-pizsamába átöltözve mentem vissza. Sokkal kényelmesebben éreztem magamat saját holmimban, mint az előzőleg rám adott kórházi hálóingben.
Ezután örök partneremnek segítettem kikászálódni ágyából, majd bebicegni a fürdőbe. Mindezt paradicsomvörös fejjel, ami őt nagyon jól elszórakoztatta... Azt persze nem vártam meg, amíg lezuhanyozik. Majd szól, ha már készen van, és felöltözött...

Addig elengedtem Fantomot, és úgy gondoltam, nézek valami érdekeset - vele együtt - a tévében.
- Ezt nem hiszem el...- suttogtam döbbenten neki, amikor a legtöbb hírcsatornán a mi zuhanásunkkal foglalkoztak.
Mit mondjak... Tényleg döbbenetes volt külső szemlélőként megtekinteni egy olyan eseményt, amelynek szenvedő alanyai voltunk... ahogy megcsúszom... a zuhanást... Danny kétségbeesett pillantását, amikor rájött, hogy próbálkozása hasztalan, mert sehogy nem ér el...
Agyamban újra lejátszódott az, amit akkor éreztem.
A tévében azonban a felvétel pergett tovább. Zuhanásom közben egy belendített trapézrúd fejbevágott, mire elvesztettem az eszméletemet. Az ijedt technikusok a mentési kísérletüket kissé elkapkodták. Nem volt tökéletes összhang köztük. És - a Kaleidónál természetes - kis adóvevőt sem használtuk, mert itt nem adtak.
A porond kijáratát takaró függöny mögül hirtelen elképesztő sebességgel vágódott ki és ugrott egy sötétkék jelmezbe öltözött alak... ezüstszín, hosszú haja lobogott utána. Leon... Mintha szárnyakat kapott volna, úgy repült... őrangyal... Közben felmérhette, hogy elkapni másképp nem tud majd, így a vetődést választotta. Felugrott, és én ájultan érkeztem a karjaiba. Ő pedig kénytelen volt rosszul talajt fogni... elesett, miközben engem tartott, és vigyázott, hogy ne ütődjem a padlónak. Mindez nagyon rövid idő alatt történt. A megcsúszástól - addig, míg elkapott és ráestem - nem telt el talán még fél perc sem.
Ha teljesen idegenekről lett volna szó, akkor is megrázott volna a látvány. Így pedig egyenesen sokkolt. Mindketten meghalhattunk volna. Szerencsénk volt...

- Leon és Sora... nem megy a másik nélkül... - hallottam meg Fantom halk szavait.
- Valaha Layla hozta ki az angyalt belőlem. De Leon most vált angyallá... mert felbukkant - nem is egy démon - hanem maga az ördög... - néztem a kis szellemre, mire ő bólintott:
- A szívét övező rideg páncélt már az Angyalok táncával meg tudtad repeszteni, de most hullt darabokra. A Halálisten eltűnt. Elvesztette a hatalmat Leon Oswald felett.
Még mindig nem tudtam túljutni azon, mekkora gonoszság szorult Ingébe... A rossz emlékek hatására szememből kövér könnycseppek kezdtek végiggördülni arcomon. De egyúttal boldog is voltam. Megúsztuk. És Leon miatt is örültem. Most már túljutott a bennsőjét jégbe dermesztő régi megrázkódtatásain...
Gyorsan letöröltem a könnyeimet, mert ezüsthajú őrangyalom hangját hallottam a fürdőből, hogy elkészült. Az ő figyelmét azonban nem kerülhette el vörös szemem... Próbáltam azt is leplezni, mennyire zavarba hozott a látványa, és mennyire megdobogtatta a szívemet... csak egy épp térd fölé érő, eléggé passzos éjkék rövidnadrág volt rajta, más semmi. Nedves hajáról itt-ott vízcseppek csurrantak végig izmos testén...
- Sora! Mi baj van? - kérdezte lágyan, miközben odasegítettem fekhelyéhez.
- Áh... semmi. Csak a tévét bekapcsoltam, és mutatták benne, mi történt velünk... Nem sokon múlt, hogy mindketten meghaljunk. Nem lett volna szabad kockáztatnod.
- Nélküled úgy sem ért volna semmit az életem. - húzott oda maga mellé. Döbbenten néztem bele - egészen közelről - gyönyörű szemeibe. Az ágyán ült, ép lábát felhúzva. Engem magával szembe ültetett le. Egyik kezét a derekamon pihentette, a másikkal a kezemet fogta. Maga ez a szituáció is pirulásra késztetett... hát még az, amit az imént mondott! Amint rájöttem, hogy vörösödöm, oldalra kaptam a fejemet. Ekkor gyengéd simogatást éreztem arcomon.
Óvatos érintésével visszafordított maga felé. Úgy nézett rám, mint még soha. Ezüst szemeiben csodás tűz lángolt. Elmerültünk egymás tekintetében. A szívem szinte ki akart ugrani a helyéről. A lelkemben féltve hordozott és rejtegetett szikra egy pillanat alatt fellobbant. Szemeim pedig tükrözték felé...

Teljesen megbűvölt. Arca egyre közelített az enyémhez. Szégyenlősen lehunytam pilláimat. Perzselő lélegzetét és puha, édes csókját éreztem ajkamon. A meglepetéstől először mozdulni sem tudtam, aztán minden eddig titkolt érzésem felszínre tört... úgy csókoltam vissza. Egyik kezemet a vállára és nyakára csúsztattam, még nedves haját is végigsimítva, a másikkal izmos hátát cirógattam. Erre még szorosabb, forróbb ölelést kaptam tőle. Ajkaink szerelmes, mámorító játékába mindketten beleremegtünk. Olyan rég és reménytelenül vártam erre... mennyire hihetetlennek tűnik, hogy érez valamit irántam... hogy szeret. Mert minden mozdulatából, érintéséből, a tekintetéből, csókjából sütött a gyengéd szerelem... Ajkaink hosszú percekig simogatták egymást. Ha tehettem volna, megállítom az időt... de néha levegőt is kell venni. Viszont egymásba kapaszkodva ültünk tovább, mintha soha nem akarnánk elengedni a másikat. Hozzásimultam mellkasához, és hallgattam szíve dobogását. Az enyémmel egyszerre lüktetett.
- Szeretlek!- suttogta-dorombolta a fülembe - azért mentem el a Kaleidotól, mert féltem. Rettegtem az irántad feltámadt érzelmeimtől. Attól, hogy te nem úgy gondolod, ahogy én... Inkább elmenekültem, hogy addig tudjalak elfeledni, míg nem okoz nagyobb fájdalmat, mint Sophie elvesztése... Az életemben eddig mindenki itthagyott, aki fontos volt számomra. Ezért próbáltam magam távol tartani tőled. De nem ment. Most már nem is vagyok képes rá... Nem tudnám elviselni, ha bármi történe veled. Féltelek!

Elakadó lélegzettel, fülig vörösen hallgattam vallomását. Szokatlan hosszúságú mondandója közben csorogtak a könnyek az arcomon.
- Ne sírj, Angyal! Nem érdemlem meg a könnyeidet. Bántottalak és hagytalak szenvedni.
- Azért sírok, mert ha elmondtad volna, mielőtt elutazol, nem szenvedtünk volna annyit. Te sem. Már nagyon régen nem bátyámként tekintek rád, Leon. Szeretlek! - bújtam hozzá, mire újra megcsókolt.
- Jóvá akarom tenni...
- Sokkal többet adtál... magadat nem kímélve mentettél, Őrangyal.- simítottam el haját az arcából.
- Rajtad múlik, hogy a mennyekbe  jutok, vagy a pokolba...
- Egy angyalnak a mennyekben a helye.- néztem pajkos pillantással rá.
- A másik mellett... Megengeded, hogy veled maradjak? Örök partnerként. De nem csak a porondon...
- Együtt neveljük fel Amelie-t. - bólintottam.
- Hmm... én nem csak rá gondoltam...- mosolyodott el pajzánul, ragadozóként megvillantva szemeit.
- Óh... rendben... - pirultam el - de mondd csak... mi lesz velünk most, miután kikerülünk a kórházból? Neked vissza kell menned Hamburgba...
- Igen. De csak pár napra, amíg a dolgaimat elintézem. Kalos ugyanis visszakért. A szerződésem szerint addig kellett Németországban maradnom, amíg a Kaleidonak szüksége nincsen rám. Tisztelt főnökünk úgy döntött, nélkülözhetetlen lettem... - nevetett fel jókedvűen. Boldogan simultam vissza ölelő karjaiba.

Eközben egyikünk sem vette észre kisméretű lakótársunkat, aki elégedetten üldögélt a tévé tetején, bennünket figyelve. Jó szokása szerint most sem tudott sokáig nyugton maradni. Orrunk elé lebegett, majd megszólalt:
- Üdv nektek! Látom, a jóslatom egyik fele már kezd beteljesedni... a Kaleidonál három csillag fog ragyogni...
- És a negyedik?! Ki a negyedik, Fantom? - kérdeztem kíváncsian.
- Az még a jövő homályába vész... ha eljön az ideje, kiderül. Most mennem kell. Meglátogatom Dannyt.
- Üdvözöljük. Mondd meg, hogy vigyázzon magára!- kértem a kis szellemet.
- Jó. Viszlát, majd jövök!- hajolt meg, és eltűnt. Mi pedig nyugovóra tértünk. Egymás kezét fogva aludtunk el.