Az egy hét, amit a kórházban töltöttünk egymás mellett, hamar eltelt. Nem volt olyan nap, hogy - bár Londonban kezeltek bennünket - valamelyik barátunk meg ne látogatott volna. A telefonjaink szinte állandóan csörögtek, így néhány órát kivéve folyamatosan ki voltak kapcsolva, hogy egy kicsi nyugalmunk lehessen. Mindkettőnket nagyon megviselte az ágyhoz kötöttség és a "szobafogság". Én két nap után nem bírtam tovább a mozgáshiányt, és a szobában, a talajon végeztem nyújtó és egyéb gyakorlatokat. Leonnak ez sem ment a gipszes lába miatt. Tudtam, hogy szörnyen érzi magát, mert egyedül korlátozottan tud mozogni, és csak belém kapaszkodva képes bicegni. Azzal kárpótolta magát, hogy "edzéseimet" felügyelte. Persze  már koránt sem olyan arrogánsan, mint régen. Sokszor ő állított le, mert nem akarta, hogy hirtelen terheljem magamat.
Mindenesetre egyszer-kétszer eléggé megleptem a belépő ápolókat, amikor éppen kézállásban voltam, majd spárgázva hajoltam hátra, hogy felállhassak... de akadt olyan eset is, hogy az ágyam végén lendültem épp át oldalspárgába terpesztve lábaimat, és váratlanul a belépő nővérke elé érkeztem - még jó, hogy nem ejtette le a vacsoránkat...
Ezüsthajú szobatársam mindezt rezzenéstelen arccal nézte végig, magában azonban jókat vigyorgott. Láttam a szemein. Engem nem tudott megtéveszteni a szfinx-képével!
A médiából lassan kikopott a "balesetünk" okozta szenzáció. De hogy ne legyenek hírek nélkül a tisztelt érdeklődők, a riporterek mindenféléket kitaláltak és képtelen összefüggéseket kerestek... A bulvársajtó tele volt a rólunk kitalált pletykákkal. Még olyanokat is állítottak, hogy Amelie a közös gyermekünk...
Bennsőségesebbé vált kapcsolatunkról persze nem tudtak sem ők, sem a kórházi személyzet. A barátaink közül csak Layla és Yuri volt beavatva valamennyire. A családom pedig kezdettől természtesnek vette. Anya azt mondta, hogy amikor először láttak együtt szerepelni minket, már akkor úgy érezték, mi ketten összetartozunk...

Megkaptuk a zárójelentéseket, és utcai ruhában, összekészülve ültünk Leon ágyán. Egymást ölelve várakoztunk bátyámra, aki értünk jön. Kivételesen Hamburg felé fogunk repülni a bérelt géppel, mert őrangyalomat mi visszük odáig. A német cirkusz igazgatója Kalossal megbeszélte, hogy Leont ott fogjuk kirakni, és a reptérre már ki tudnak jönni elé. Utána Japán felett repülünk tovább, haza, Cape Marybe.
Így még néhány órával többet lehettünk egymás mellett. Amelie-t nem is vitték vissza Németországba. Azt a néhány hetet Kalossal és Sarah-val tölti, míg bácsikája távol van. Sarah amúgy is ráér a kislánnyal foglalkozni, nem dolgozik, mert gyermeket vár.
Bátyám végre megérkezett, és vele együtt - meglepetésünkre - főnökünk is... aminek következtében nem is volt feltűnő, mennyire gyorsan elengedtük egymást. Kalos nem mutatta, hogy bármit is észrevett. Rögtön azzal kezdte, hogy néhány papírt tolt partnerem elé:
- Leon fiam, írd alá ezeket!
Ő nem szólt, csak villámgyorsan átnézte, vetett a főnökre egy cinkos pillantást, és a papírokra firkantotta a kézjegyét.
- Indulhatunk? - kérdezte Danny, felkapva vállára sporttáskámat.
- Felőlem igen - bólintottam.
- Mehetünk - válaszolták Kalosék is.
A kórházból kilépve szerencsére nem rohantak le az újságírók... úgy tudta mindenki, csak másnap engednek bennünket haza, így kényelmesen mehettünk a reptérre, ahol már indulásra készen várakozott a különgép.

A kora nyári nap melegen sütött. Szerettem ezt az időt, de most még sem voltam felhőtlenül boldog. Néhány óra múlva - igaz, csak néhány napig - el kell szakadnunk egymástól. Őrangyalom arca is komor volt, ezüst szemei szomorúan szegeződtek rám. A gépen bátyám és Leon között ültem, aki ujjait az enyémekre kulcsolta. Beszélgettünk, de Dan kisvártatva előbbre ült, szeretve tisztelt főnökünk mellé, aki alig fért el az előtte tornyosuló papírhalomtól.
Mi pedig szép csendesen egymáshoz simultunk, és elmerültünk az édes csókok mámorában. Most köszöntünk el egymástól, mert később nem lesz rá lehetőségünk...
Két órával később leszálltunk a hamburgi repülőtéren.

A külső szemlélő által szenvtelennek látszó búcsú után Leon a szokott, nyugodt ragadozóléptek helyett megfontolt bicegéssel sétált ki a gépből. Az egyik ablakból néztem utána. Mielőtt eltűnt volna a repülőtéri csarnokban, még visszanézett, és kezével alig észrevehetően búcsút intett. Zokogásnak is beillő mély sóhaj szakadt fel belőlem. Danny mellém ült, vigasztalóan átkarolta vállamat, és a fülembe súgta:
- Ne bánkódj, hugi! Csak néhány nap, és viszontlátod.
- Tudom. De a szívem most ezerszer jobban fáj, mint két éve, amikor szó nélkül hagyott maga mögött mindent.
- Akkor a szerelmed reménytelennek tűnt, így lassan beletörődtél, ha felejteni nem is tudtad. És ő is annak gondolta a saját érzéseit.
- Olyan jó, hogy mellettem vagy! Könnyebb.
- Nekem is könnyebb, hogy van egy húgom, aki meghallgat. Jobban fel tudom dolgozni magamban a múltamat. Erőt ad, hogy van hová tartoznom. Melaniet már nem hozhatom vissza, de szép emlékem marad, ha fáj is - hajtotta le szőke fejét fivérem.

Egy ideig hallgatagon ültünk egymás mellett. Majd Kalos felpillantott munkájából.
- Ennyire szalad az idő! Mindjárt hozzák a vacsoránkat - jegyezte meg felénk fordulva, majd akkurátusan felszedegette dokumentjeit és berakta egy vaskos mappába. Miután jóízűen megvacsoráztunk, hátrább döntöttük az üléseink támláit. Alkonyodott. Bár még világos volt, álmos lettem. Dan vállát használtam kispárnának, és csakhamar elaludtam, bár bátyám kemény vánkosnak bizonyult, de megnyugtatott a tudat, hogy ott pihen mellettem.
Arra ébredtem, hogy világos van, a gépünk a reptér betonján áll, bátyám szelíden rázogatja karomat, és megcsörren a telefonom.
- Halló! - szóltam bele az álmosságtól még kábán a készülékbe. De amint meghallottam azt az őrjítően doromboló hangját, el is szállt a fejemből a kábulat.
- Jó reggelt, cheerie! Hogy aludtál?
- Leon! - suttogtam a telefonba boldogan. - Épp most ébredtem arra, hogy megérkeztünk...
- Örülök neki. Én most készülök aludni. Pár dolgot már sikerült gyorsabban rendeznem, mint gondoltam. Amint lehet, sietek hozzád. Hiányzol!
- Te is... Mit szóltak Hamburgban, hogy visszajössz?
- Igazából számítottak rá. Csak nem most rögtön. Persze a verseny után történtek itt is megdöbbenést keltettek. Inge Hartmant nem sírja vissza egyikük sem, gondolhatod...
- Hogy van a lábad?
- Hát... Majd te meggyógyítod, Angyalkám!
- Rendben, csak vigyázz magadra.
- Te mondod, kedvesem?! - tréfálkozott őrangyalom. - Rád kell jobban vigyázni. Még jó, hogy ott van veled Daniel.
- Te is itt lehetnél.
- Alig várom. Igyekszem mindent hamar lerendezni.
- Mennem kell...
- Rendben, Angyalkám! Majd hívlak!
- Szép álmokat!
- Az lesz... rólad fogok álmodni. Szia!
- Szia! - tettem le sokkal jobb kedvűen a telefonomat. Kalos kérdőn nézett rám:
- Csak nem Oswald kolléga hívott?!
- De, ő - pironkodtam, miközben csomagjaimmal bajlódtam. Így nem láttam arcán átsuhanó elégedett vigyorát.
A gépből kikászálódva beültünk a kocsiba, amivel Ken jött ki elénk. Hamarosan beléptem apró lakosztályomba - majd egy hónap távollét után. És megint messze Leontól...