Adele nagyon kimerült volt. Még a műtét közbeni altató is hatott. Így elcsendesedett, majd picit elszunnyadt. A szőke, hosszú
hajú férfi némán, elgondolkodva nézte. Majd halkan felállt, és elment apja irodájába az ígért nadrágért és pulóverért.
Amikor visszaért a szoba elé, éppen akkor jött oda Peter is, Adele orvosi papírjaival. Így csak átadta azt barátjának, és már
sietett is... hívták a műtőbe.
John óvatosan leült a lány mellé. Nem bírta ki, hogy gyengéden végig ne simítson a hamvas arcon... Adele lassan kinyitotta szemeit, és elmosolyodott, látva a fölé hajoló - számára mindennél kedvesebb - férfiarcot. De az elmúlt évek hasztalan, őrlődő bizonytalansága még élt lelkében... mi van, ha a fiú fogja magát, és eltűnik?! Nem merte még kimutatni mélyebb érzéseit, kivéve a barátságát...
- Elhoztam neked a ruhát... Küldök be egy nővért, hogy segítsen felöltözni. Odakint, a folyosón megvárlak.
- Köszönöm. Igazán kedves tőled... de tényleg nem akarok kolonc lenni a nyakatokon.
- Adele... ez butaság! Te... kolonc?! Miután végre a sors jóvoltából megtaláltalak, azt hiszed, elengedlek?!
- Majdnem Dave jegyese lettem...
- De nem vagy az.- cirógatta meg a barna hajkoronát, mire annak tulajdonosa pirosodni kezdett.
- Nem. És nem is akarok...
- Azt ugye, tudod, hogy ő - csak úgy - nem fog rólad lemondani?! Nem is annyira az érzelmei, hanem a büszkesége miatt... és talán... a várható örökséged miatt... Ugyanis úgy hallottam, Anglia egyik leganyagiasabb lordját veszteségek érték...
- Ebből semmit nem lehetett észrevenni...
- És azt sem, hogy melletted barátnőket tartott. A látszatok nagymestere.- bólintott John - mindig is az volt. Már gyermekkorunkban is... De kimegyek, mert itt van Annabell nővér... segít átöltöznöd.
- Jó.
John kiment, és a folyosón várakozott. Közben telefonon beszélt a szüleivel és húgával. Már hazafelé tartottak. Adele saját holmiját, ami egy sporttáskányi ruha és könyv volt, elhozták szobájából. A Winthersthallokat egyenlőre a királyi családhoz tartozó vendégek foglalták le, így nem törődtek sem a lovásszal (aki ezt a közönyt látva felmondott), sem rokonaikkal... de Adele-lel meg főképp nem... úgy gondolták, a szülei elé ment a reptérre, és az eljegyzésre majd visszajön...

Ő pedig a kórházban elkészült az öltözködéssel. Igen ám... de tolószék nélkül hogy jutnak a kocsihoz? John nagyon egyszerűen megoldotta a problémát: ölbe kapta a lányt, és úgy vitte ki. Adele kissé elpirult, ezért égő arcát a fiú vállgödrébre fúrta, miközben karjait a szőke nyaka köré fűzte. Néhány perc múlva már kényelmesen ült az ezüstszürke autóban, miközben kísérője beindította a motort.
- Akkor hát... menjünk. Mondd csak... nem vagy éhes?
- Kicsit.- felelte Adele, miközben az étel említésére megkordult a gyomra... reggel óta nem evett semmit...
- Hmm...- mosolyodott el a fiú, majd elintézett még egy gyors telefont. - Nemsokára hazaérünk. Addigra asztalon lesz az uzsonna...
Miután kijutottak a fővárosból, hamarosan rákanyarodtak egy keskeny, sima betonútra, amit két oldalról fák szegélyeztek. A dombos táj különlegesen szép volt, varázslatos hangulatba ringatva szemlélőjét. Ősi romok tűntek fel, néhány - fűbe ledőlt,
porladozó - kőoszlop, majd egy gótikus kápolna a hangával benőtt meredélyen... Fenyőerdő, friss gyantaillattal, amit egy csobogó patak szelt át. A régi, mohos kőhídon túl kicsi, de gyönyörű vízesés zuhogott... Adele elbűvölten nézelődött a kocsiból.
- Ez a mi birtokunk. Apámék családja jóval ősibb a Winthersthalloknál... de nem szoktuk hangsúlyozni. Az ő sznob lelkületüknek ez viszont  fájó pontja. Hiába a lordi cím, apám általában nem a felső tízezer öszejöveteleit látogatja, hanem a Royal Hospitalban gyógyít...
- Édesanyád révén rokonok?
- Igen. Anyám Winthersthall-lány, a Senior Lord húga volt... mint bizonyára tudod, David édesapja néhány éve a Távol-Keleten hunyt el. Balesetben... szegény... Utána mindenét a fia örökölte, akinek a természete sajnos nem rá hasonlít...
- Értem. David soha nem említette az édesapját nekem.
Miközben beszélgettek, a fák közül impozáns épület alakja sejlett fel. Egy terméskövekből épült régi kastély...
- Gyönyörű...- sóhajtott fel Adele.
- Igen. Minden köve történelem... Hiába tűnik kissé zordnak, ne ijedj meg... Belül nagyon komfortos.- parkolt a bejárat elé.
Adelet megint ölbe kapva vitte be, egyenesen az ebédlőbe.
- Mademoiselle... az uzsonna...- jelentette be tréfás hangsúllyal, miközben édes terhét egy öblös karosszékbe tette, a terített
asztal mellé.
- John úrfi... hát végre itthon van! - fogadta őket egy örömteli hang.
- Jó napot, Lisette! Hát.. régen jártam itthon, az igaz... Adele, bemutatom a szakácsnők gyöngyét!
- Üdvözlöm, Lisette! Ugye, szólíthatom így?
- Hát persze, Adele kisasszony! Isten hozta Sir Edmund Chromwellnek, Northamptonshire Lordjának kastélyában!
- Lisette! Maga előkelősködőbb az unokaöcsémnél... Mit kapunk enni?!
- Sonkát, tojással, pirítóst, egy kis bélszínt, desszertnek pudingot, és persze sok teát... Jó étvégyat!
- Köszönjük!- láttak neki farkaséhesen az ételnek. Azaz... Adelenek kissé nehezen ment a dolog. John nagyon figyelmesen, segített neki mindenben : felvágta a húst, a falatokat a villára tűzve megetette  a sérültet. Előtte ugyanis jót derültek azon, ahogy Adele bal kézzel szerencsétlenkedik... Miután éhüket elverték, a fiatal lord megmutatta a szépségnek a kastélyt, persze, ölben cipelve... majd bevitte egy kényelmes szobába.
- Ez lesz a szobád. Gyere, pihenj le! A családom nemsokára hazaérkezik.
- Tényleg nem akarok zavarni...
- Nem zavarsz. Nagyon jó, hogy itt vagy. Adele, én soha nem tudtalak elfelejteni! Azóta nem is volt barátnőm... Amikor nem
válaszoltál a leveleimre, azt hittem, többé nem akarsz hallani rólam... Iszonyúan fájt. Évekig. Azután felbukkantál David
jövendőbelijeként...
- Mégsem hagytál ott, ahol leestem... Pedig azt gondoltad, én kerüllek... de egyetlen levelet nem kaptam... ezért úgy éreztem, számodra nem jelentettem semmit... Daviddel pedig csak kényszerházasság lett volna, így is, úgy is... Addig járt a nyakamra, míg anyámékkal megegyezett... persze azt mindig hangsúlyosan mutatta, mennyire szeret... Te eltűntél, a nagyszüleim kitagadással fenyegettek... Hiába dolgoztam az egyetem mellett, annyit nem tudtam volna előteremteni saját forrásból... kénytelen voltam rájuk támaszkodni. Jaj! Hatkor érkezik a gépük...
- Ne aggódj! Megoldjuk...
- De mit szólnak majd?!
- Szeretnek. És azt akarják, hogy boldog légy! - szólalt meg mögöttük az ajtóban egy férfi hangja.
- Apa! Hogy kerültök ide?!
- Üdvözlöm önöket a kastélyban!- bólintott John elmosolyodva Adele szülei felé - John Chromwell vagyok. Apám telefonált, hogy ide tartanak...
- Hamarabb érkeztünk, és elég meglepő dolgokat tapasztaltunk a Winthersthall-házban. A lovász mondta el, hogy baleseted volt, de mást nem tudott... majd összefutottunk Lord Chromwellel... Ezek után nem hinnénk, hogy indokolt lenne még az a jegyesség...
A kölcsönös bemutatkozás után Adele édesanyja aggódva fordult az ágyon fekvő lánya felé:
- Hogy érzed magadat, kislányom?
- Köszi, anya, már jobban. John sokat segített.
- Örülök neki. Sajnos, nem sokáig maradhatunk. Nagyanyád megint a fejébe vett valami bolondságot... és meg kell akadályozni, hogy kárt csináljon.
- Értem. Ki vigyáz rá?
- Lucia. De csak holnapig tudta vállalni...
- Mister Greenwood! A komornyik megmutatja a szobáikat, ahol fel is tudnak frissülni. Utána várjuk a szalonban önöket, teára. Ha bármi  segítségre szükségük van, mindnyájan a rendelkezésükre állunk...- szólalt meg az idősebb Chromwell hangja a hátuk mögül.
- Köszönjük... de nem akarunk zavarni... a Hiltonban van foglaltatott lakosztályunk...
- Amit most azonnal vissza is mondhatnak. Szívesen látott vendégeink!
- Köszönjük!

Adele megkönnyebbülten sóhajtott, ahogy a "tömeg" távozott a szobájából. John elnevette magát, majd megkérdezte:
- Ugye, most már nem aggódsz?
- Nem annyira... Egyik meglepetést a másik után szerzed...
- És most mitől tartasz?!
- Davidtól.
- Nem kell... itt vagyok veled, és a családom is. Még egyszer nem akarlak elveszíteni!
Adele elpirulva nézett a smaragd szemekbe. Az a tűz... most is elbűvölte. Hányszor idézte fel magában a nemes arcvonásokat, a szikrázó zöld szemeket, a szép ívű ajkakat... És mindez most újra itt van előtte, alig karnyújtásnyira. Az a nyugodtság, amit David közelében soha nem érzett... John leült mellé, és óvatosan erős tenyerébe zárta Adele ép kezét. A lány újra ránézett. Macskaszemeiben határtalan bizalommal... és tagadhatatlan álmossággal.
- Aludj még egy kicsit... rád fér!
- Itt leszel?
- Ha akarod, itt.
- Szeretném! - hunyta le a szemeit a szépség.
- Jó...- súgta John, és kényelmesebben elhelyezkedett. "Hadd pihenjen... "- gondolta.