Egy lány sétált a kihalt folyosókon. Léptei tompa hangot vertek az üresnek tűnő épületben. Pár perccel ezelőtt csengettek be abban az iskolában, ahova járt, és már minden diák bevonult az osztálytermébe csak ő maradt kint. Miközben sorra haladt el a termek előtt, üres tekintettel szegezte szemeit a padlóra és hallgatott. Csak néha emelte fel egy pillanatra fejét a folyosók végén, hogy neki ne menjen a falnak. Táskája pántja félrecsúszva foglalt helyet vállán, és ódivatú egyenruhájára is ráfért volna egy vasalás. Szőke, ápolatlan haja rendezetlenül lógott le, félig eltakarva karikás szemeit. Jobb kezében egy ezüstláncot szorongatott, bal kezében pedig egy fehér csipke zsebkendő pihent. A második emeleten járt éppen, mikor hirtelen megtorpant egy iskolai szekrény előtt. Egy perc múltán kardigánja zsebébe helyezte a kis tárgyakat, melyeket az imént még a kezében tartott, majd a szekrény zárjához lépett és eltekert rajta kettőt, mire az engedelmesen kinyílt. Nem volt benne sok dolog, javarészt csak papírok és törött hegyű ceruzák meg pár tankönyv. Nem úgy tűnt, hogy bármi értékes is
helyet talált volna ott. A lány kinyitotta táskáját, és azt megtöltötte a szekrényben található tárgyakkal, majd az immár kiürült iskolai tárolót visszazárta. Megigazította hátizsákja pántját, majd lassú léptekkel megindult ismét, és a harmadik emeletre vezető lépcsőhöz sétált. Nyugodtan felbattyogott rajta, és körül se nézve megindult a folyosón.

Menet közben egy-egy az osztálytermekből kiszűrődő hangra lett figyelmes, ami azt jelentette, hogy már elkezdődtek az első
órák, azonban ez látszólag cseppet sem zavarta. Újabb szekrények sora tűnt fel, de ezúttal már nem állt szándékában megállniegyiknél sem. Az utolsónál egy fiút pillantott meg. Magas, sötétbarna hajú, feltűnően jóképű fiú volt, és valahogy nagyon ismerősnek is tűnt számára. Mikor elment mellette, egy pillantásra se méltatta a lányt, de ezen nem is lepődött meg.
Yokomizo Gin. Már beugrott neki, hogy ki volt az a fiú. Az iskola egyik legnépszerűbb és egyben legelérhetetlenebb diákja.
Negyedik évfolyamos, és a kosárklub legféltettebb tagja. Mindig róla beszél minden lány. De eddig még sose látta ilyen
közelről. Vajon mit csinál itt ilyenkor? Lehet, hogy nincs első órája?

- Mindegy... - suttogta halkan, és kihessegette a fejéből az újabb és újabb felmerülő kérdéseket Yokomizoval kapcsolatban.
- Már úgysem számít. - gondolta magában. Ha még lenne időm, akkor sem kapnám meg ezekre a kérdésekre a válaszokat.

Lassan végigért a folyosókon, és mivel negyedik emelet nem volt, a még járható terület felé vette az irányt. Kinyitotta a tetőlépcső ajtaját, és elindult felfelé. Friss, heves szél csapta meg az arcát, mikor kiért az iskola tetejére, s elégedetten konstatálta, hogy nagyon szép idő van. Lábai már picit remegtek a félelemtől, így még lassabbra fogta a tempót.
Félúton a lépcsőajtó és a tető pereme közt, - talán csak azért, hogy húzza az időt - letette táskáját a földre, majd pár pillanatnyi tétovázás után elővette az ezüstláncot és a csipke zsebkendőt kardigánja zsebéből. Lábai már egyértelműen reszkettek, mikor újra megindult, ezért sem kísérelt meg lehajolni hátizsákjáért, inkább otthagyta a földön.

Kopott szoknyáját és száraz haját vadul tépkedni kezdte az egyre erősödő szél. A tető végétől pár méterre már szinte megállt, olyan lassan haladt előre. Mikor azonban elfogyott az út, jobb kezébe helyezte a láncot és a zsebkendőt, és előrenyújtotta karját.
- Ég veletek! - mondta, s kiengedte kezei között a két tárgyat. A lánc elkezdett zuhanni, a zsebkendőt azonban egyre és egyre magasabbra vitte a szél. Ekkor remegő lábaival felállt a tetőperemre, bár nem volt benne biztos, hogy egy másodpercnél
tovább meg bír állni ott, mégis megtette. Letekintett a mélybe, és ettől eléggé megszédült.
Onnan fentről minden olyan kicsinek és jelentéktelennek tűnt... Az autók hangos zaja csak tompa pöfögésként hatott, és az
emberek hangya módjára mászkáltak.
Hirtelen elfogta a kíváncsiság, hogy vajon mit csinálnak most osztálytársai ebben a pillanatban. Szórakoztató volt számára
belegondolni, hogy senki az égvilágon még csak nem is sejti, hogy ő épp le akar ugrani az iskola tetejéről. Vajon fájni fog?- merült fel benne a gyermeteg kérdés, azonban a választ nem is nagyon akarta megtudni.
"Biztosan kevésbé lesz fájdalmas, mint az élet." - gondolta. Kitárta karjait, és feltekintett az égre, egyrészt, mert még egyszer meg akarta nézni azt a csodát, ami minden nap várta őt, másrészt úgy gondolta, ha nem néz le, akkor könnyebb lesz.
- Elmerenghetnék még az élet dolgain... - mondta erőltetett könnyed stílusban. - De nincs min gondolkozni. Már mindent
számba vettem. - mondta magának, azzal vetett még egy utolsó pillantást a felhőkre, majd lehunyta szemeit és akaratlanul
is elmosolyodott. Jobb lábával a levegőbe lépett.

Abban a pillanatban elvesztette egyensúlyát, és érezte, hogy képtelen tovább megtartani magát. Az idő pár pillanatig az ezerszeresére lassult, és csak azt érzékelte, hogy lassan a levegőnek dől, és már csak bal lábán lévő cipő orra érinti a tetőt. Kezeit hátracsapta a lendület, s behunyta szemeit. Várta, hogy leperegjen előtte élete, de nem érzett s nem látott semmit sem. Tényleg ennyi lenne csupán a halál? Egy szalmaláng, ami egy pillanatra fellobban s a következőben már ki is alszik. Akkor az élet is csak ennyit ért...
A feje már lefelé nézett, s ezután elméjének apró darabjai szanaszét estek. Már semmire sem gondolt, semmit sem érzett.
Minden valaha felmerült kérdés elveszett fejében, már nem érezte a különbséget a jó s a rossz között. Abban a szent pillanatban a tudatlanság balzsamos gyógyírja járta át, így durva késdöfésként hatolt tudatába, ami ezután történt.

Hirtelen egy érintést érzett derekán, ami nyomban visszarázta gondolatait a tudatosság keserű medrébe. Először abban se
volt biztos, hogy mi történik, azonban az az érintés egyre valóságosabbá vált. Valaki átkarolta derekát, s érezte, hogy teste
megáll a levegőben, majd visszacsapódik. Combja a tető durva peremének ütközött, s egy pillanatra azt hitte, hogy újból zuhanni kezdett, azonban nem így volt. Már egészen biztosra vette, valaki megfogta őt, miután leugrott, s visszarántotta.
Hogy ki volt az, azt nem látta, mert ugrása pillanatától kezdve behunyva tartotta szemeit. Pár pillanat se telt bele, és teste a hideg betonra esett olyan erővel, hogy felkiáltott a fájdalomtól, feje azonban valami puhának ütközött.
Vadul cikázó elméje még mindig nem volt képes igazán felfogni, mi is történt. Valaki tényleg visszarántotta? Ez egyszerűen
képtelenség... Pedig nem halt meg. Ha lezuhant volna, biztosan, kinyiffant volna, de egészen élőnek érezte magát. A combja, mely nemrég a kőnek ütközött, fájdalmas lüktetéssel bizonyította élő mivoltát és az előző pillanatban a földnek csapódott háta is üvöltött a fájdalomtól. De a feje... a feje nem fájt. Sőt... még most is érezte halántéka alatt azt a puha valamit, aminek nekiesett. Mi ez? Egy párna? De hogy kerül ide egy párna? Mi a fene történik? Már meghalni sem tud az ember anélkül, hogy lázálma legyen? Lehet, hogy még most is zuhan? Vagy már meghalt? De hisz érzi a fájdalmat... Meleg vércseppek csordultak le combja mentén. Lassan kinyitotta szemét. Ekkor a "párna" kicsúszott feje alól, s ezt egy tompa koppanás követte. "Most már a fejem is fáj." - állapította meg magában.

- Élsz még? - hallatszott egy kérdés közvetlen közelből. Egy fiú hangja volt, de a lány számára nem volt ismerős.
- Te leugrottál a tetőről. - érkezett a hűvös megállapítás, majd a lány egy kezet érzett a háta alatt, s a kéz felsegítette ülő helyzetbe. Ekkor már minden kezdett a helyére kerülni. Körülbelül egy méterre hevert a tető peremétől. Tehát mégiscsak
megmentette valaki. De az a valaki...
- Y-Yokomizo-kun. - mondta erőtlenül. Már világos. Csak ő láthatta, hogy a tetőre tart. De hogyan... és miért? A fiú csak
nézte vérző combját, de nemigen mutatott egyéb érdeklődést iránta, mintha az előbb nem a halálból rántotta volna vissza,
egy pillanatra se nézett fel a vérző sebből.
- A hátad fáj? - kérdezte meg, miközben kezével is megvizsgálta a friss sebet. - Elég nagyot koppantál. De még nagyobbat
estél volna, ha nem kaplak el korábban, szóval azt hiszem a jelen esetben, elégedett lehetsz. - mondta ijesztően üres hangon, és mielőtt a lány bármit válaszolhatott volna, háta mögé térdelt, és felhúzta az egyenruháját, amit már vörösre festett a vér apró foltokban. - Kisebb sérülések csak, de azért el kell látni. A lábad miatt jobban aggódnék. - mondta és újra combjára tekintett.

A lány képtelen volt értelmezni a helyzetet. Az imént épp öngyilkosságot kísérelt meg elkövetni, és Yokomizo egy szót sem
szólt. Üvölteni tudott volna a kíntól. Most volt itt az alkalom. Most kellett volna véget vetni mindennek. Mi a francnak történt mindez így?!
- Minek mentettél meg?! - mire észbekapott, már kibukott belőle a kérdés. - Minek jöttél? Nem kellett volna ezt tenned. Én nem ezt akartam.
- Szóval, mit akartál?! - vágott közbe a fiú, s most először feltekintett. - Meg akartál halni, vagy csak olyan hülye vagy, hogy madárnak képzelted magad? - kérdezte meg hűvösen. - És különben is. Ha meg akarsz dögleni, akkor ne itt tedd, ha nem
nagy kérés. Ez egy iskola, tele fogékony elméjű, érzékeny lelkületű diákokkal, szóval egy ilyen kis affér okozna némi zavargást.
- Érzékeny lelkületű?! - csattant fel a másik. - Te ezt így nevezned? Yokomizo Gin. Nem ismerlek, de mégis eleget tudok rólad.
- Hehh! Mind azt hiszitek. - horkant fel válaszul a fiú. - De mit is tudsz rólam azon kívül, hogy negyedikes vagyok és a kosárklub tagja?
- Tudom, hogy minden lány beléd szerelmes ebben az iskolában és, hogy még a tanárok is a kegyeidért versengenek. De ne várd, hogy köszönetet mondjak, amiért visszarántottál erre a szaros tetőre. Nem csak szimpla depresszió késztetett arra,
hogy ezt tegyem! - üvöltötte. - Elhiheted, hogy jó okom volt rá! - mondta, s akármennyire is erőlködött, képtelen volt visszafojtani sírását. Mint esőcseppek a hideg ablaküvegről, úgy peregtek le könnyei arcán, s kezén erős remegés lett úrrá.
Képtelen volt a fiúra nézni, nem akarta látni a szánakozó tekintetét, amint lesújtóan és értetlenül néz rá. Miért éppen neki kellett jönnie? Egy ilyen fiú sohasem értheti meg őt. Minek csiná...

- Hallo? Apa? Én vagyok. - szólt bele nemrégiben előkapott mobiljába Yokomizo. - Nem, nincs semmi baj, de történt egy kis
baleset az iskolában. Igen... Egy lány leesett a lépcsőn. Nem, nem annyira komoly, de jó lenne ha megnéznéd. Egy nagyobb combsérülés, és néhány kisebb nyílt seb. Rendben. Akkor beviszem. Szia! - azzal letette, és egyenruhája zsebébe csúsztatta telefonját. - Hogy hívnak? - kérdezte, miközben táskájában keresgélt egy pillantásra se méltatva a lányt, aki még mindig sírt, ám duzzadt szemein az ijedség és a meglepettség nyomai voltak.
- Be... bevinni? - nyögte elhaló hangon, s idegesen körbetekintett, mintha azt várná, hogy mikor ugranak elő a rendőrök.
- Igen, be. - mondta Yokomizo, s egy kis barna üveget kotort elő hátizsákjából, ami valami színes folyadékkal volt megtöltve.
Letekerte kupakját és egy zsebkendőre öntött az üvegcse tartalmából pár cseppet.
- Hajtsd félre a fejed! - utasította a másikat és a benedvesített zsebkendőt finoman nyakához dörzsölte.
- Ez mi? - kérdezte meg a lány riadtan.
- Fertőtlenítő, mégis mi más lenne? - érkezett a goromba válasz. - A nyakad is megsérült.
- Öhm... - zavarodott meg az ápolt. - Honnan...
- Az apám orvos.
- Értem... - hagyta rá a lány, mert jobbnak érezte, ha most nem bonyolódik bele az ügybe. Csak el akart tűnni minél előbb...
- Nos igazán köszönöm... de már jól vagyok. Így ha nem haragszol... - kezdett bele s nagy nehezen felkászálódott a földről,
mire újabb vércseppek gördültek le combján. - Ahh... rosszul néz ki, de nem fáj annyira. - mosolyodott el erőtlenül, s
megalvadt vértől beszennyezett szoknyájára pillantott. - Haza... hazamegyek. - azzal botladozó léptekkel elindult a földön heverő táskája felé.
Ám valami megállította...
- A tetőn se jutsz le így. - hallatszott Yokomizo hangja, s a lány csuklóján érezte a fiú szorítását.
- Beviszlek a kórházba. - mondta, s felkapta a sebesült táskáját, azzal maga után vonszolta őt. Lassú léptekkel lesétáltak a tetőlépcsőn. A fiú haladt elől, de egy pillanatra sem engedte el a másik kezét, aki botladozva ugyan, de kénytelen volt követni őt.
Az iskola előtt már egy autó várta őket, amibe a lány először nem akart beszállni, azonban a másik egyenesen belökte. Míg
a kocsiban ültek, az idő kínos csöndben telt, már ami egyiküket illette. Míg Yokomizo több telefont is elintézett, addig a másik a szökési terven dolgozott, de sajnos a lehetőségek végesek voltak. Felmerült benne az ötlet, hogy egyszerűen kiugrik az autóból, azonban észre kellett vennie, hogy az ajtó zárva volt. Mikor feladta menekülési tervét, borús kételyek lepték el gondolatait. Vajon a kórház után mi lesz? Talán Yokomizo köpni fog, az öngyilkossági kísérlettel kapcsolatban?Nyilvánvalónak tűnt... Minek hallgatna? Bár az is igaz volt, hogy eddig nem szólt semmit.

Mikor megérkeztek, kattant a mechanikus zár, s az ajtó immár ismét nyitható volt. Gin a lány elé lépett és felsegítette az autóból, majd a kórház nagy bejáratához vezette, és beléptek.
- Yokomizo-kun! Örülünk, hogy itt vagy! - köszönt vidáman két ápoló, akik a recepciós pultnál ácsorogtak, és vidáman
kacarásztak, mire a fiú csak biccentett feléjük egyet.
- Yokomizo-san a másodikon van jelenleg, de azt üzeni, hogy nyugodtan keresd fel őt. Épp a morcos öregasszonyt látja el, - tudod, aki a múltkor megharapta Mai-t - szóval javaslom, hogy látogasd meg. - nevetett az egyik ápoló, azzal valamit barátnője fülébe súgott.
- Rendben, köszönöm. Gyere! - utasította a lányt Gin, azzal a lift felé vették az irányt.
Mikor végre kinyílt a felvonó ajtaja, s kiléptek a második emeletre, hatalmas nyüzsgés fogadta őket. Köpenyes alakok
tucatjai szaladgáltak az eléjük táruló folyosón, nyomukban egy-egy nővérrel, akik nehezen tudták tartani a tempót. A lány fejében ismét megfordult a menekülés, de Yokomizo túl erősen fogta csuklóját. Többen sietősen kezet ráztak fogvatartójával, majd tovább szaladtak, s ők maguk se lassítottak tempójukon, míg egy őszülő, köpenyes férfival össze nem futottak, aki vidáman üdvözölte a fiút.
- Gin! Na végre! - örvendezett. - Már azt hittem, hogy valami baj történt.
- Ugyan, semmi nem volt. - legyintett a másik.
- Na és csak nem ez a hölgy az, aki lesett a lépcsőről? - kérdezte meg kedvesen, azzal a lányra tekintett. - Hm... ez eléggé súlyosnak tűnik. - mondta, miközben vizsgálgatta a sebesült lábán lévő sérüléseket.
- De igen. Ő az. - bökött rá fia - Kyou Sakara. Második évfolyamos, b osztályos, a fényképész klubba jár. - darálta.
- Valóban? Csak nem Kyou doktorúr lánya vagy? Híres sebész errefelé, mindenki ismeri a városban, szóval csak nem...
- Nem. - vágta rá fásulttan a lány, aki nem átallott hangot adni megrökönyödésének. Honnan tud ennyi mindent róla Yokomizo, hisz nem rég még a nevét se tudta?! Ez bizarr...
- Ó pedig azt hittem... - mondta csalódottan a doktor. - A Kyou név elég ritka, csak ezért. Na de sebaj! Fáradj be kérlek ide. - bökött egy közeli kórteremre. - Lefertőtlenítem és bekötözöm a sebeid, nehogy nagyobb baj legyen.
- Ó... köszönöm. - hajolt meg illedelmesen Sakara és követte őt.
- A Sakara azonban tényleg ritka név. - duruzsolt tovább az orvos, miközben egy fehér vizsgálóasztal felé vezette a sérültet. - Na és van valami jelentése?
- Egy virág... egy fekete virág.
- Valóban? Érdekes... Na és mondd csak! Hogyan történt a baleset?
- Milyen baleset?
- Hát a baleset ma... hogyan estél le a lépcsőn?
- Megcsúszott a padlón! - vágta rá Yokomizo, aki az imént lépett be a kórterembe.
- Ez szörnyű. Hát fényes nappal kell felmosni a folyosókat, amikor annyi diák járkál az épületben? - sápítozott apja.
- Én nem is... - kezdte el Sakara, de képtelen volt folytatni. Mégis mit kéne mondania? Az igazat biztosan nem...
- Még jó, hogy arra járt a fiam.
- Igen... jó. - motyogta a lány.
- Na kész is. - mondta a férfi, kicsivel később, mikor az utolsó simításokat is végrehajtotta a lány combján lévő kötéseken.
 - Pihentetni kell legalább egy hétig. Ha nagyon szeretnél, mehetsz iskolába, de semmi meggondolatlanság és természetesen a testneveléstől eltiltalak egy hétre. A hátadon lévő sebek, nem komolyak, bár azokat is célszerű lenne lefertőtleníteni.
Gin! Hozz fel egy üres kórlapot! Jól sejtem, hogy a kisasszony még nem járt nálunk korábban?
- Igen... - válaszolta az említett.
Míg Yokomizo távol volt, apja hátán lévő sebeket is lefertőtlenítette.
- Na és mióta ismered a fiamat? - kérdezősködött tovább a doktor.
- Nem ismerem... Ma találkoztam vele először. - válaszolt tétován Sakara.
- Nem? Milyen kár... És a szüleid? Nem ismerem őket véletlenül?
- Egészen biztosan nem. - vágta rá a lány, aki kezdte kínosan érezni magát a sok váratlan kérdéstől. - Amm... van
magánorvosunk. - sietett kipótolni válaszát, mert érezte, hogy udvariatlan volt. - És egyébként sem betegszünk meg gyakran.
- Értem. - mosolyodott el a férfi. - Nos Sakara-chan, azt hiszem most már minden a legnagyobb rendben. Már nem fáj annyira, igaz?
- I-Igen. Köszönöm.
- Nem tesz semmit. Most lemegyek, mert van némi papírmunka, amit el kell intéznem. Kérlek várj meg itt!
- J-Jó, rendben.
Azzal a doktor kilépett a teremből, magára hagyva a lányt.
Sakara óvatosan megmozdította lábát, s örömmel konstatálta, hogy a fájdalom jelentősen csökkent. Lassan lekászálódott a fehér vizsgálóasztalról, és lépett pár lépést. Mikor már biztosra ment abban, hogy járni is tud, lehajolt hátizsákjáért, s vállára vetette. Egy pillanatra megtorpant az ajtó előtt, mert eszébe jutott, hogy talán fizetni kéne a kezelésért, ugyanakkor mivel egy garasa sem volt, úgy gondolta inkább elmegy. Mikor a kilincsre helyezte kezét, valaki kinyitotta neki az ajtót. Egy magas, sötétbarna hajú, jóképű fiúval találta szembe magát.
- Készülsz valahova? - szólalt meg élesen Gin, s jelenlétével visszatessékelte a lányt a szoba közepére.
- Én csak gondoltam sétálok egyet. - nyögte be Sakara, s megpróbált könnyed stílust erőltetni szavaira.
- Táskával?
- I-Igen. Nem akartam az üres teremben hagyni.
- Értem. Nos azért csak ülj vissza. - mondta Yokomizo, aki úgy tűnt egy pillanatra sem dőlt be ennek a szövegnek. - Beszédem van veled.
- Velem?
- Pontosan. - adott nyomatékot szavainak a fiú, s halálosan unott képpel leült egy székre az ablak előtt. - Foglalj helyet!
Sakara kiválasztotta a Yokomizotól legtávolabbra elhelyezkedő széket, és ő is leült. Nem tudta, mit akarhat a fiú, de rossz
érzése támadt. Vajon most fog kérdezősködni? Eddig szinte nem is hozta fel a tetőn történteket. De akármivel is fog próbálkozni, belőle ugyan egy szót sem szed ki ezzel kapcsolatban. Nincs az az isten, hogy...
- Van némi tartozásod. - szólalt meg hirtelen Gin.
- Tartozás? Nekem nincs pénzem... Majd hazamegyek és talán...
- Nem erre gondoltam. Semmi szükségem a pénzedre, anyagilag tökéletes helyzetben vagyok.
- Akkor...
- Én más tartozásra gondoltam. - folytatta. - Ugye nem akarod, hogy ez a kis incidens ami ma történt, kitudódjon.

"Szóval zsarolni próbál? "- döbbent le a lány, s idegesen mozgolódni kezdett székén. "Ugyan mit tudna tőle elzsarolni? Ez
nevetséges." - gondolta felháborodottan.

- Egy alkut ajánlok. - szólalt meg ismét a másik, s kinézett az ablakon. A hajszálain átvilágító, beszűrődő fény sejtelmes
derengésbe vonta arcát.
- Alkut? - kérdezett vissza a lány, mintha rosszul hallotta volna.
- Igen.
- Mégis miféle alku?
- Nagyon egyszerű. Két részből áll. Én adok neked valamit, cserébe Te is adsz nekem valamit.

"Hogy mi?!" - Sakara elborzadt a fiú szavai hallatán. Mégis mit képzel ez? Mondja meg nyíltan, hogy mit akar, ne kelljen
találgatni.

- Mégis... mire gondolsz? - tette fel tompán a kérdést, mire Yokomizo halvány, ám annál baljósabb mosolyt engedett el.
- Neked is és nekem is szükségem van valamire. - mondta. - És ami nekem kell, az nálad van, én meg tudom, hogy neked mire van szükséged.
- Nem tudom, miről beszélsz.
- Nem érdekes. Holnap mindent megmagyarázok. - legyintett. - Tehát az első szabály:
Addig nem nyiffanthatod ki magad, amíg én nem adok rá engedélyt. Még csak nem is gondolhatsz ilyenre a beleegyezésem nélkül. Ha bárhonnan pletykát hallok rólad, nem garantálom, hogy továbbra is hallgatok. - darálta hideg érzéketlenséggel,
azzal felállt, és az ajtóhoz sétált. - És nem ajánlom, hogy megszegd a mi kis egyezségünket. - fűzte hozzá, miközben résnyire nyitotta az ajtót. - Ha így teszel, ne hidd, hogy a halál elválaszt tőled. - mondta egy morbid mosollyal a szája szélén. - Akkor holnap, az iskolában. - köszönt el, s kisétált az ajtón, magára hagyva a lányt azzal az érzéssel, hogy valami nagyon súlyos dologba tenyerelt bele.
Pár percig magához sem tért a megrökönyödéstől. Mégis mit jelentsen ez a szöveg? Mi az, hogy az engedélye nélkül nem
dobhatja fel a pacskert? Milyen jogon parancsolgat neki? Lassan eluralkodott rajta a kétségbeesés. Átkozta magát, amiért
nem nézett hátra az iskola tetején, mielőtt leugrott volna. Most minden még szörnyűbbé vált. Már ő is terrorizálni akarja ezentúl, ami már csak a meggy azon a habon, ami már rég felkerült a tortára. Nagyon félt attól a bizonyos alkutól, amibe
holnap akarja beavatni Yokomizo, mert volt egy olyan érzése, hogy jó nem sülhet ki belőle.
- Miért nem? Miért nem tudtam még meghalni sem? - legszívesebben üvölteni tudott volna a fájdalomtól. Kínozta a gondolat, hogy haza kell mennie. Még hogy az a híres Kyou doktor lenne az apja? Neki? Egy frászt. Egy részeges senkiházi, egy utolsó sarlatán az ő apja, akit minden nap a pokol fenekére kívánt, csakúgy, mint az anyját, aki egy kábítószeres, mániákus
depresszióban szenvedő nőszemély volt. Sokszor megfordult a fejében, hogy ők nem is az igazi szülei. Talán csak egy végzetes félreértés nyomán került azokhoz az emberekhez, akik pokollá teszik mindennapjait. És az is mindig gyanús volt
számára, hogy az apját nem Kyounak hívják. Bár az öreg folyton azt hajtogatta, hogy csak azért van így, mert nem volt  hajlandó a nevére venni őt. Az anyja második neve Kyou. De akkor talán az a nyomorult alkoholistához nem fűzi semmi. Az
volt az álma, hogy egy nap beállít valaki a házukba, és magával viszi őt, egy jobb helyre, ahol boldogan élhet. De ez sosem
történt meg. Senki sem jött, így kénytelen volt végleg feladni gyermeteg álmait.
Ismét vállára vetette hátizsákját, s elindult lefelé. Ki akart szabadulni ebből a kórházból.
Épp tegnap volt a 16. születésnapja, de apjától csak egy jobb egyenest kapott a hasába. De kinek kell a boldog születésnapi hajcihő? Ami sosem volt, az nem hiányzik. Vannak más szép emlékek, melyek kitöltik élete napjait. Egyszer kilopott egy kevés pénzt apja tárcájából, és vett magának egy amulettet. Milyen csodálatos is volt... még mindig boldogan gondol vissza az apró csengettyűkre és a piros fonatra. Sajnos már nincs meg neki, mert egy alkalommal kiesett kabátja zsebéből, pont szülei szeme láttára, és természetesen több darabra marcangolva, a kukában kötött ki, arról nem is beszélve, hogy mit össze nem magyarázkodott az amulettről. Azt mondta, hogy egy barátjától kapta. Még mindig fülében csengenek anyja szavai:
- Barátok? Neked nincsenek barátaid, mert akinek egy csöppnyi esze van, az nem barátkozik olyannal, mint te.

Épp lelépett egy forgalmas utcára, s észre se vette, hogy szeme alatt kövér könnycseppek gördültek le. A még mindig intenzív szél jobbra terelte a sós cseppeket a fájdalomtól kipirult arcán.
Emlékszik. Tegnap a szobájában ülve határozta el, hogy ma leugrik az iskola épületéről. Milyen jó tervnek tűnt akkor,
szinte kikezdhetetlen volt. Legvadabb álmaiban sem képzelte, hogy ilyen csúfos véget ér.
És holnap mit fog mondani, miért hiányzott egész nap az iskolából? És a szülei mit fognak szólni újonnan szerzet sebeire?
Jó esetben semmit. Azt se vették észre, mikor egyszer elcsapta egy biciklis, és a jobb karja fel volt szántva csuklójától
a könyökéig. Minden esetre semmi jót nem várt az ügytől. Idegességében nyakához kapott, és zavartan keresgélt, de rá
kellett jönnie, hogy az az ezüstlánc, melyet mindig magán hordott, már nem volt meg. Ledobta a tetőről, csakúgy, mint a
zsebkendőt. Ettől még jobban elszomorodott. Ez a két tárgy, egyedüli örömforrásaként szolgált, még a legrosszabb időkben
is. Évekkel ezelőtt kapta egy idős hölgytől őket, aki azon kevés személyek közé tartozott, akiket szeretett. A
szomszédságukban lakott, kedves, mosolygós öregasszony volt, mindig volt pár jó szava az emberekhez. Három éve ölték meg, a házába bejutott betörők, akik minden ingósságát ellopták.

Az idő nagyon gyorsan telt. Mire Sakara magához tért, már késő délután volt, de neki nem füllőtt a foga ahhoz, hogy
hazamenjen gyűlölt rokonságához, így még hosszú órákig bolyongott Kiotoban. Már kezdett sötétedni, mikor elérkezettnek
látta az időt, hogy visszatérjen. Házuk bejárati ajtaja előtt tétován ácsorogva azt latolgatta, vajon mit mondjon szüleinek,
ha esetleg feltűnik nekik késői hazatérte. A lepergett festéken topogva végül arra jutott, hogy úgy lesz a legkönnyebb, ha
természetesen viselkedik. Halkan lenyomta kilincsüket, s belépett az ajtón. Utána egyből levette cipőjét, s iskolatáskáját
a sárguló fal mellé helyezte. A legközelebbi szoba résnyire nyílt ajtaján villogó fények szűrődtek ki, s idegen hangok
hallatszottak. A tv be volt kapcsolva. Sakara lábujjhegyen osont szobája felé, s mikor ajtójához ért, már hálát adott az
isteneknek, hogy megúszta. Sajnos azonban korai volt az öröm.
- Hát te meg hol a szarban voltál? - szólt oda neki egy magas, beesett arcú, reménytelenül sápadt középkorú nő, aki a
semmiből tűnt fel.
- Volt egy kis dolgom. - jelentette ki rezzenéstelen arccal a lány.
- Ó valóban? Mégis milyen dolgod lehet neked? - gúnyolódott a nő, s közelebb lépett lányához. - Remélem a sarkon árultad
magad, akkor legalább hasznunk is volna belőled, te szerencsétlen.
Sakara egyre szorosabban markolta szobája kilincsét, az indulat kezdett eluralkodni rajta.
- Bár olyan ronda vagy, hogy senki nem lelné örömét benned. - folytatta a nő, s beesett arcán elégedett mosoly ült, azonban
ezt az örömtől ittas vigyort lelohasztotta a másik sebesült combjának és véres egyenruháinak látványa. - Hát veled meg mi
történt? Megvertek vagy mi? Süket vagy?! - kiabált anyja.
- Leugrottam az iskola tetejéről. Most boldog vagy te szipirtyó? - üvöltött vissza Sakara, azzal beviharzott szobájába, s hangosan magára csapta az ajtót. Levetette magát az ágyra, s könnyei újra kicsordultak. Mikor alaposabban átgondolta, amit tett, már késő volt visszakozni. Tudta, hogy tettének súlyos következményei lesznek. Fejére húzta takaróját, s visszafojtott, halk sírásba kezdett.

Másnap két friss sebbel kelt fel az ágyából. Kulcscsontja fölött és füle alatt két hatalmas lila folt tátongott, és ezektől
úgy érezte magát, mintha egy baseballütő agyoncsapta volna múlt éjszaka. De az igazság az volt, hogy nem egy eszköz okozta újabb sérüléseit.
Negyed óra alatt összeszedte magát, mert el akart indulni, még mielőtt a ház többi lakója is felébred. Szokásos kopott
egyenruhája helyett most kénytelen volt egy egyszerű fehér inggel beérni, mivel a tegnapi véres jelenet gyors halált
hozott a ruhára. Mint minden reggel, most is gyalog sétált be az iskolába. Osztályterme az első emeleten volt, így nem
kellet túlzottan megerőltetni lábait. Mikor belépett a terembe, a szokásosnál is rosszabb fogadtatásban részesült. Többen
visszafogott, ám annál bántóbb nevetésben törtek ki a lány kinézete s egyenruhájának hiányzó része miatt. Azt persze senki
sem kérdezte meg, hogy honnan szerezte ezt a sok sérülést...
- Sakara, tegnap megint nem voltál suliban. - jelentette ki kaján vigyorral egy vékony, vörös hajú lány ezt a nyílvánvaló dolgot.
- Nem mondod... Micho? - dörmögte az említett.
- Talán megint beteg voltál? Na és hol van az egyenruhád?
- Elveszett. - érkezett a kurta válasz.
- Komolyan? - álmélkodott színpadiasan Micho. - De ne aggódj! Biztos találsz még a kukában egy hasonló darabot. - mondta röhögve.
- Biztosan. - hagyta rá Sakara, s levetette magát padjába, majd kinyitotta japán könyvét, és eltűnt mögötte. Próbálta nem
észrevenni, de még így a könyv takarásában is érezte, hogy mindenki őt nézi és róla beszél.
- Szuper... Ez a nap se lehet már rosszabb. - gondolta, ám sajnos rá kellett jönnie, hogy ez a kijelentése nem volt teljesen helytálló. Beletelt vagy 10 percbe, amíg ki tudta magyarázni a tanárnak egyenruhája hiányosságát, s még 15 percbe
tegnapi hiányzását ám a legtöbb időt sebeinek magyarázata vette el. Azonban egy valami jó dolog történt. Már a harmadik óra is eltelt, de Yokomizu-kun nem tűnt fel a színen, így a lány kezdett kicsit megnyugodni. Abban reménykedett, hogy a fiú
talán meggondolta magát. A negyedik óra előtti nagyszünetben, megkereste szekrényét, s visszapakolt bele pár dolgot. Mikor visszazárta a tároló ajtaját, egy hirtelen ötlettől vezérelve, felsétált a harmadik emeletre. Jól tudta, hogy Yokomizo
osztályterme a harmadik emeleten van, és talán pont ezért baktatott fel, hogy megbizonyosodjon afelől, hogy a tegnapi ügy
a fiú részéről is le van zárva. Körültekintően haladt végig a folyosókon, ám a sok negyedéves diák között nehéz volt
tájékozódni. Már épp vissza akart fordulni, mikor a keresett személy hirtelen felbukkant nem sokkal messzebb tőle. A lány
reflexszerűen behúzódott egy szekrény mögé, s onnan figyelte az eseményeket.
Gint egy kisebb fiúkból és lányokból álló csapat vette körül két oldalról, s vidáman beszélgettek valamiről. Sakara figyelte a fiú angyalszerű, sugárzó arcát, amely még helyesebbnek tűnt tegnap óta, s azon morgolódott, hogy milyen könnyen
hagyják a körülötte lévők, hogy irányítsa őket. Senki még csak nem is sejti, hogy e mögött a herceg ábrázat mögött mi
lapul. Ott mosolyog ártatlan képpel az őt körülmajmoló tömegnek, mint valami félisten. Közvetlen mellette haladt egy másik
hasonlóan helyes fiú, s látszólag ő is vonzotta magához az embereket. Félhosszú, egyenes fekete haja, és sötét szemei
voltak, és ő is széles mosollyal járkált. Egy percig nem ugrott be a lánynak, hogy ki ő, de tudta, hogy már látta valahol. Mikor egészen közel értek hozzá, már derengett számára valami a tavalyi évről vele kapcsolatban. Pár perc erőltetett gondolkodás után, hirtelen a neve is beugrott, és akkor már nevetségesnek tűnt, hogy nem jutott eszébe első pillantásra, ki az a fiú. Aoyama Harasawanak hívták, és szintén negyedéves, a rajzklub tagja. A lány első évben szerelmes volt belé, de soha nem tudott vele beszélni két szónál többet. Azért tetszett neki, mert olyan kevés fiú volt, aki nem a sportért rajongott, hanem valami intellektuális dologért, amit fel is vállalt. De ez a fellobbanó láng alig tartott tovább pár hónapnál, mivel otthoni körülményei kiöltek belőle minden emberi érzésre való hajlamosságot. Furcsa volt számára, most viszontlátni Aoyamat, ennyi idő múlva, és ennyi minden után. Zavarodottan állapította meg, hogy még mindig szörnyen jóképű. De miért lóg Yokomizu-kunnal? Ez egyszerűen nem fért a fejébe. Egy ilyen goromba alakkal összeállni...

Hosszas és mélységekbe hatoló elmélkedéséből az iskolacsengő zökkentette ki. Megvárta, amíg a tömeg elvonul, és mikor már alig voltak a folyosón, megkísérelt a lépcsőhöz surranni. Kicsit kótyagos volt az Aoyamaval való újbóli szembekerülés
miatt, mert olyan érzéseket idézett fel benne a fiú látványa, melyeket már nagyon rég hátrahagyott. Ez szinte el is feledtette eredeti célját, vagyis, hogy megbizonyosodjon afelől, hogy Gin meggondolta magát az alkuval kapcsolatban. Kicsit bűntudata volt, amiért úgy elszelelt a kórházból, annak ellenére, hogy Yokomizo doktor, megkérte, hogy várjon. Olyan kedves
embernek tűnt. Kicsit irigyelte is Yokomizo-kunt, hogy ilyen apja van. Neki bezzeg egy vén bolond jutott, akitől
legszívesebben örökre megszabadult volna. "Milyen más lenne minden, ha olyan apám lenne, mint Ginnek." - gondolta sóvárogva.
De ez csak egy vágyálom volt. Mert neki nem ez jutott.
Bicegve ugyan, de elkezdett lefelé menni a lépcsőn. Nagyon zavarta ez a sántítás, de szerencsére a háta már nem fájt. De
most honnan szerez új egyenruhát? Egészen biztos nem kap pénzt rá a szüleitől. A volt uniformist is csak átörökölte valakitől. Valahonnan pénzt kell szereznie. De hogy honnan...

- Már azt hittem, egy csaló vagy, aki nem tartja be a szavát. - hallatszott egy hűvös hang a lépcső tetejéről, mire Sakara nyomban hátrafordult. A hideg futkosott a hátán attól az alaktól, aki kizökkentette gondolatait. Yokomizo Gin volt. A fiú jobb oldalt háttal nekidőlve a falnak, karba tett kézzel trónolt a lépcső előtt, és elégedetten vigyorgott a lányt látván, aki ijedten meredt rá.
- Mi van? Talán azt gondoltad, hogy elfelejtettem a mi kis alkunkat? - kérdezte színpadias aggódással.
- Mit akarsz? - vágott vissza a lány.
- Beverted a fejed reggel? Már mondtam. Az egyezségünkről van szó. Ideje megtárgyalni a részleteket. - vetette oda neki a
másik, és elindult felé. Mikor már egy méter se volt köztük, hirtelen megtorpant. - Mik ezek a zúzódások? - érdeklődött, s a lány nyaka felé bökött. - Tegnap még nem voltak rajtad. - állapította meg.
- Mindegy. Inkább mondd, mit akarsz! - próbálta elterelni a szót friss sérüléseiről, mert az igazságot a világ minden kincséért sem akarta elmondani épp neki. Gin még vetett egy gyanakvó pillantást a kék, zöld foltok felé, majd belekezdett mondókájába, ami semmi jót nem tartogatott a másik számára.
Vagy mégis?