Mindennapok világában

            Mintha viharfelhők gyülekeznének a fejem fölött mostanság. Közeleg a félév a suliban, és én még mindig a dráma-körrel vagyok elfoglalva. Anyuék otthon még nem is tudják, hogy mennyit rontottam. Azt mondtam nekik, hogy ez a „szórakozás” nem fog a tanulás rovására menni. Tévedtem. Mark mostani viselkedése sem éppen a régi, ez is nyugtalanít. Nem tudom, mi lelte, de mintha igyekezne kevesebbet találkozni velem. A dráma-kör terén döntöttem: Folytatom, amíg csak lehet!

7. rész: Nem várt bejelentés

- Nem jó, nem jó, nem jó! – idegeskedett Bianca Fisher, a tanárnő.

A darab azon részénél tartunk, ahol megöl minket Dylan. Valami nem úgy sikerül, ahogyan kéne, és a tanárnő egyre reménytelenebb tekintettel próbálja magyarázni a dolgokat. Néhány napja ez megy, és a mi „gyilkosunk” továbbra is megvetően néz rám legtöbbször. Eljött az idő, a következő alkalommal teszek egy megjegyzést, amire reagál talán, és elmondja, mi baja.

- Olyan élettelen az egész – sopánkodott a tanárnő. – Kitty, először játssz úgy, mintha örülnél a gyilkosságnak, de mikor már rád fogják a fegyvert, légy feszült, hiszen a terved bár sikerült, de mégis fordul a kocka.

Victoria ezek hallatán helyeslően bólintott a tanárnő mellett ülve, majd pedig így szólt, szinte folytatva az imént elhangzottakat:

- Tommy, te csupán ott rontottad el, véleményem szerint, mikor ráébredsz a cselszövésre. Szerintem lehetnél meglepett, de ijedt is, mivel ha belegondolsz, nem tudhatod, mi lesz a következmény. Csőbe húztak.

Mrs. Fisher elmosolyodva helyeselt egy fejdöntéssel, majd folytatta mondandóját:

- Dylan, te pedig… - itt egy kissé megállt gondolkozni, mintha kereste volna a megfelelően fogalmazott kérdést. – Mért nem tudod élethűen eljátszani a gyilkolást?

- Talán, mert még nem öltem embert - reagált ügyesen a fiú.

Itt az alkalom. Most egy kicsit úgy fogok viselkedni, ahogyan nem megszokott tőlem. Tekintetemet Dylanre vetettem, és – kissé félve attól, amit mondani akarok, de mégis szúrósan, ahogyan azt az érintett szokta felém – odaszóltam:

- Azt hittem, könnyebben eljátszod, hogy megölhetsz.

Erre a megszólalásomra hirtelen mind rám néztek. Dylan sértetten meglepett arccal állt fel a földről, minden bizonnyal nem számított a mondatomra, mivel az arcán észrevehető volt egy „ezt nem vártam” tekintet.

- Ezt meg hogy érted? – kérdezte szokásához illő ridegséggel.

- Tudod te azt – feleltem határozottan, nem hagyva, hogy kizökkentsen élességével. – Amióta bekerültem, egyedül velem vagy ilyen rideg és elutasító. Mire véljem ezt a viselkedést? Mi az, ami miatt ennyire másképpen viselkedsz velem, mint a többiekkel. Mért nézel rám mindig olyan megvetően, mintha csak ölni tudnál a szemeiddel?

Láttam a srácon, hogy megfogtam a kérdéseimmel. Látszott rajta, hogy kezd zavarba jönni. Kínos csend ült az óriási teremre. Én továbbra is elszántan néztem Dylanre, választ várva az imént elhangzottakra.

- Kitty, gyere – törte meg a csendet tanárnő. – Hagyjuk magukra a fiúkat, beszéljék meg. – mire Victoriával együtt kimentek a teremből.

- Tényleg tudni akarod, mért viselkedem így veled?

Bólintottam. Dylan arrébb sétált, majd leült a színpad szélére, háttal nekem. Kissé már bűntudat ébredt bennem az iménti letámadás miatt.

- Mielőtt idejöttél, a csoportban én és Kitty voltunk a legjobbak. Azt hiszem ez alatt az idő alatt, rájöttem arra, hogy kezdek többet érezni Kitty iránt.

- És ebben mért én vagyok a zavaró tényező? – kérdeztem, és odasétáltam mellé.

- Amióta itt vagy, egyszerűen veszélyeztetve érzem magam, mind a színpadi dolgokban, mind pedig Kitty terén.

- Értem. Ne aggódj! Nem akarok bekavarni, majd igyekszem… - kezdtem, ám Dylan közbevágott:

- Nem, majd én igyekszem nem irigykedni. – mosolyodott el rám nézve, mire visszamosolyogtam.

Ez elintézve. Nem hittem, hogy ilyen könnyű lesz, de örülök. A próbát természetesen befejeztük nem sokkal később.

            New Jersey, Newark – Ahol élek. Newark a tagállam legnagyobb városa. Ennek ellenére rengeteg olyan hely található itt, ami csendes, békés és meghitten családias, vidékszerű terület. Ilyen az a része is, ahol én, és az eddig bemutatott személyek laknak. Mivel péntek van, a próbák után sétálni indultam a nyugodt utcákon. Mark-ék háza környékén jártam, és figyelmemet felkeltette az előttük levő nyüzsgés. Autók, és munkásnak látszó emberek sürögtek-forogtak ott. Legjobban a házuk előtti párfokú lépcsőn ülő Mark Grant lepett meg. Fejét támasztotta a földet nézve, ezért valószínűleg nem vett észre. Felé vettem az irányt. Mikor cipőm elérte lefelé terjedő látókörét, felemelte tekintetét.

- Szia! – köszöntem rá kissé furcsállóan, mivel arca elég szomorúnak látszott. – Baj van?

- Még ma elköltözünk – szólt nehézkesen, miközben fejével a rakodó munkásokra mutatott.

- Hová? – kérdeztem meglepett arccal.

- New York-ba.

Teljesen váratlanul ért a hír.

- Szóval ezért voltál egy ideje ilyen furcsa – mondtam, és észrevettem Mark szüleit, amint éppen a maradék holmit pakolják dobozokba odabent.

- Nem akartam sokat beszélni senkivel mostanság, mivel annál rosszabb lett volna elköltözni, itt hagyni mindenkit. – Mark ekkor egy nagyot sóhajtott és felállt. – Menjünk, beszélgessünk!

- Biztos? – kérdeztem, mire ő bólintott és így felelt:

- Lehet, hogy utoljára tudunk egy jót társalogni. Bár remélem, nem így van. Hozom Philt is, ha nem gond.

Phil, Granték kutyája. Gyönyörű Golden retriever. Elindultunk arra, amerre eredetileg tartottam, immáron társasággal. Egy ideig csupán csendben mentünk egymás mellett, csak olykor-olykor vakkantott a köztünk pórázon sétáló kutya. Mark hol jobbra, hol balra nézett az utca házait kémlelve.

- A leendő házunk panel lesz. Harmadik emeleten fogunk lakni – hangzott tőle eléggé letörten.

- Phillel mi lesz? – néztem a felszabadultan bámészkodó kutyára.

- Valószínűleg nem tarthatom meg. De magadhoz vehetnéd, ha te is akarod.

- Tényleg? – álltam meg hirtelen.

- Csak vigyázz rá, kérlek! – nézett rám Mark, mire bólintottam és átadta a pórázt.

- Átkeresztelem, ha nem gond. Mark lesz az új neve – mosolyodtam el, és letérdeltem megsimogatni a kutyát.

- Rólam nevezed el?

- Legalább lesz, ami emlékeztet itt rád – válaszoltam.

- Köszönöm.

- Nem. Én köszönöm! De, nem kéne visszaindulnunk még? – kérdeztem kiegyenesedve újból, és megint Markék háza felé vettük az irányt.

- Képzeld, sikerült tisztázni mindent Dylannel – újságoltam, próbálva terelni a szót a kínos hallgatást szétoszlatva.

- Tényleg? Ennek örülök.

Végül a házuk előtt még búcsúzóul kezet fogtunk, Mark arcán láttam egy elég rosszul leplezett szomorúságot, így hát bíztatóan megöleltem. Az utca túloldalán húzódó padkára leülve figyeltem, ahogyan a Grant család beül a kocsijukba, és elindul. Hátrahagyva a régi házat, a régi pillanatokat, melyeket itt éltek át, Newark ezen területén. Az autójuk ablakán keresztül látni véltem Markot, ahogyan felém int, mire visszaintettem neki. Ezután a szállítóautók követték az elöl haladó családot. Phil, azaz Mark még sokáig nézett a kocsik után. Nem sokkal később hazafelé indultam. Azt hiszem, hogy mikor Mark bejelentette a költözésüket, még nem fogtam fel mit is jelent hirtelen ez a tény. Elvesztettem a szinte már legjobb barátomnak tekintett személyt. Kinek fogom ezentúl elpanaszolni a gondjaimat? Vagy kivel beszélem meg a szép perceket, és mindazt, ami még vár rám itt?

A következő részben sem lesz sokkal kevesebb gond a dráma-kör terén. Sőt, már-már kritikusnak ígérkező próbák következnek, mivel nem tudok majd megfelelni az elvárásoknak. Remélem, sikerül kilábalni ezekből a gondokból. Mindezt megtudjátok a folytatásból!

Folytatása következik