Mindennapok világában

            Ismét egy szépen induló reggel köszönt az ágyban, arra várva, hogy iskolába indítson vakító fényével. De ma nem adom meg neki ezt az örömet; vagyis inkább nem adhatom meg, mivel hogy téli szünet van, és eszem ágában sincs ilyenkor a sulira gondolni.

Mark elköltözése valamiféle hiányt keltett bennem. Nem mondtam el azóta senkinek a bajom, titkaimról hallgattam, mint a néma ember; lelki állapot terén – bár ez nem volt tapasztalható külsőleg – sem álltam valami rózsásan. Repül az idő villámgyorsan…

8. rész: Pihenés nélkül

            Lassan itt vannak az ünnepek, valamint a félév, utána pedig a felvételik. Fogalmam sincs, hogyan fogom kibírni azt a sok stresszt, ami ezekkel jár majd. Nem elég, hogy a suliban a félévi jegyeim romlanak a próbák miatt, még a felvételire sem tudok összpontosítani. Mért kellett nekem ezt egyáltalán elvállalni?

            A színdarab, amin elég hosszú ideje munkálódunk, végre kezdi felvenni teljes külsejét, végre látjuk formát ölteni fáradságos munkánk. A fellépés napja a téli szünet első tanítási napjának délutánja lesz az iskola tanulói számára. Nekem csupán az egyensúlyommal akadnak gondok olykor-olykor a színpad deszkáin. Legalábbis eddig ezt hittem.

            Hiába a szünidő, a próbák nem állhatnak le. A színpad jelenleg így néz ki: Bal oldalon kezdetnek az iskola egy része, mégpedig a tanterem kisebb szeglete illusztrálva néhány paddal, székkel. Igyekeztünk nem sok helyet elfoglalni ezzel, hogy hely maradjon a többinek. Középen három utcai villanyoszlop mása állt átlósan az éjszakai utcát jelképezve, háttérben egy autóroncs hevert. Jobb oldalon egyelőre még semmi nincs. Ez az, amit furcsállottam, de megkaptam a magyarázatot:

- Ott korom sötét lesz - mondta Bianca tanárnő.

- A színpad azon része nem lesz megvilágítva, csak miután úgymond meghaltunk az előadás során – folytatta Kitty.

Sajnos a terem nagysága nem megfelelő, de amit akartunk díszletnek, mindent sikerült elrendezni.

            Már éppen szellemként próbálunk a díszletek között járkálva. Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz feladat lesz kísértetként mozogni.

- Húzd már ki magad Thomas! – kiáltott rám Dylan, mire én értetlen arckifejezéssel reagáltam erre, de igyekeztem cövekként egyenesen állni. – De ne úgy, mint akit odatettek!

- Próbálj természetes tartással lépkedni, mégis tűnjön úgy, mintha a lábad alig érintené a talajt – mondta a tanárnő. Én értetlenül bólogattam, mintha érteném, mit akar kérni tőlem. Kissé elegem volt, de nem akartam nagyon kimutatni. A folyamatos kioktatás nem esik ám jól senkinek, főleg ha nem egy embertől kapsz okítást. Belefáradtam a rendszeres megfelelni akarásba, az álcázott energiába, és abba, hogy hónapok óta ezt művelem. Reméltem, hogy a szünetben kipihenhetem magam, és újult erővel állhatok majd színpadra utána, de sajnos a lemaradás miatt erről nekem kellett lemaradnom. Egy kis pihenésben bízva nekidőltem a felállított oszlopdíszletnek.

- Holnap főpróba, aztán élvezhetitek a szünetet – bíztatott mindenkit Mrs. Fisher.

- Na persze, a maradék egy hetet – jegyezte meg gúnyosan Victoria.

- Csodálom, hogy a karácsonyt és újévet meghagyta nekünk – szólt oda Dylannek Kitty.

- Ha letudtuk az előadást, utána mindenki pihenhet. Lebegjen ez a szemetek előtt – öntötte belénk tovább a lelket a tanárnő.

- Ez félévi vizsgákról még nem hallott? – kérdeztem számat biggyesztve a mellettem ülő Kittytől, aki kissé elmosolyodva vállat vont.

- Aztán készülhetünk a… - kezdte Bianca tanárnő, de Dylan fáradt hangon közbeszólt:

- A félévi vizsgákra?

- Az évi végi előadásra! – tapsolt egyet a tanárnő felvidultan.

- Mi?! – kaptam fel a fejem elszörnyedve a gondolattól, miszerint újabb fárasztó próbák sora vár majd ránk, biztosan új előadással, új szöveggel, új mozgással… Miközben ezen szörnyülködtem, az oszlop, aminek dőltem, szépen eldőlt velem együtt. Erre mindenki felkapta a fejét, és nevetett egy jót. Kivéve a tanárnőt, ő félrebiggyesztett ajakkal dobbantott párat a lábával, várva, hogy felállítsam, amit tönkretettem. A tanárnő egyre hevesebb lábdobogásai elindították a színpad deszkáinak rezgéséből a maradék két oszlop dominószerű leomlását. Ezt már végképp nem bírtam én sem kacagás nélkül.

            Próba után megbeszélt találkozóm volt Diann-nel, Ethannel és Aaronnal a Phoenixben. Mire odaértem ők már javában itták a kólát, és nevetgélve beszélgettek. Diann és Aaron a szokásos kanapén ültek, velük szemben lévő fotelben pedig Ethan foglalt helyet. Valószínűleg rólam eshetett szó, mivel amint beléptem az ajtón, felém fordultak és kínos csend ült a társaságra egy hirtelen köszönés után. Helyet foglaltam Diann és Aaron között. Furcsállva néztem rá a három barátomra, azt várva, hogy valamelyikük megszólaljon. Mivel ezt nem sikerült elérnem, igyekeztem én is mit sem törődve, a megrendelt és kiszolgált italomat szürcsölgetni. A szorongó némaságot végül Aaron törte meg:

- Hallottam, a mamád kórházban van – fordította tekintetét Diann felé, aki erre a kijelentésre kissé zavartan mocorogni kezdett. Nos igen. Diann Dale édesanyjának továbbra is változatlan volt az állapota. Diann-nel - a két fiúval ellentétben - sűrűbben találkoztam emiatt.

- Hogy érzi magát? – kérdezte Ethan.

- Kómában van – felelte kedvtelenül lehajtott fejjel Diann. Ezt látva, próbáltam megszólalni én is, de valahogyan a némaság eluralkodott rajtunk egy időre. Így ültünk szótlanul egy pár percig, mindenki mást tevékenykedve: Aaron a poharát forgatta a kezében, Ethan a fotel karfáját kapargatta, Diann továbbra is csak lefelé tekintett, míg én igyekeztem nem olyan dologgal előállni, ami még nagyon csendet szül.

- Hová jelentkeztetek továbbtanulni? – kérdeztem, mire mind rám pillantottak, mintha meglepte volna őket, hogy egyáltalán beszélni tudok. Ugyebár ez lehetséges, mivel egy-két hete még kisebb nézeteltérésem akadt a köröttem ülő három emberrel.

- Most úgy csinálsz, mintha nem egy osztályba járnánk, Tommy – jegyezte meg furcsa módon Aaron.

- Ezt hogy érted? – néztem rá értetlenül, miközben tudtam jól, mire gondol.

- Az osztályban mindenki lediktálta ezt Susanne tanárnőnek – magyarázta haragosan Aaron.

- Hagyd csak! Nyílván akkor is a drámázással volt elfoglalva – szólt gúnyosan Ethan.

- Jaj, ne dramatizáld túl kedves Ethan! – folytatta a haragos idegesítést Aaron.

- Te kezdted a királydrámát! – vitatkoztak szójátékkal a fiúk, amitől az én arcomon a szánalom jelei kezdtek kirajzolódni.

- Lassan itt a továbbtanulás! Én dramaturg leszek! – nevetett saját poénján Aaron.

Szánalom. Az állítólagos barátaim tréfát űznek a hobbimmá vált kikapcsolódásból. Még ha mindezt a hátam mögött tennék, legalább a tudomásom nélkül… Egyiküket sem így ismertem.

- Az meg mit jelent? – kapta fel a fejét Diann.

- Régies kifejezése a drámaírónak – mondtam kissé monoton hangon.

- Diann, te mért nem szólsz hozzá a társalgáshoz? – kérdezte Ethan.

- Hagyd! Tudod jól, hogy tetszik neki Tommy! – heccelt továbbra is Aaron.

- Hiszen barátja van! – vágta fejbe az előbbi megszólalót Ethan, mire Diann szó nélkül, sértődött arccal felállt, és kisétált az ajtón.

- Most elégedettek vagytok? – kérdeztem dühödten. – Ezt akartátok? Nem így ismertelek titeket, és nem értem, mi lett veletek, de…

Ám Aaron még mindig nem fogta fel a helyzet komolyságát, és tréfás hangsúllyal vágott az imént megkezdett mondatomba:

- Milyen költőien fogalmaztál. Nem tennéd félre egy kicsit a munkát? – nevettek ezen Ethannel együtt.

- Szánalmasak vagytok! – szóltam ridegen, és ott hagytam őket. Azt hiszem, csak most jöttek rá, mit is műveltek, mivel kifelé menet elhallgatni véltem a fiúkat. Mikor pedig az üvegajtót magam mögött bezárva visszapillantottam az épületbe, meglepetten pislogni láttam Ethant és Aaront egyaránt.

            A hazafelé vezető úton, mint mindig, gondolkozni kezdtem. Mért okolom én mindig a dráma próbákat az iskolai teljesítményem miatt? Holott, csakis én vagyok a felelős mind a suli-, mind pedig a baráti köröm terén történt romlásért. Kibúvó. Na igen, arra mindig mindenkinek szüksége van. Könnyebb valakit, vagy valamit okolni dolgok miatt, mintsem belátni, hogy mi magunk vagyunk az egyetlen elindítója a lavináknak.

            Miközben így elmélkedtem, elkezdett hullani a hó. Apró pelyhekben zuhant lassan a korán sötétlő égboltról. Az utcai lámpák fényében megcsillanni látszottak, olykor pedig elolvadtak, mielőtt a földre értek volna. Gyönyörű volt. Elgondolkodtató. Miként a hópelyhek, úgy mi magunk sem biztos, hogy be tudunk fejezni dolgokat. A hópihe néha nem ér földet, mi pedig sokszor célunk elérése előtt, feladjuk azt. Az én célom most az, hogy rendet teremtsek magam körül. De azért a dráma-kör sem utolsó feladat. Remélem, sikerül…

A következő epizódban elérkezik a karácsony. Az otthoni hangulat nem éppen a legjobb. A szeretet ünnepén az én családom rendszerint vitákat szít. Emellett újabb furcsa bejelentés ér, és döntés elé is kerülök. Minderről részletesebben legközelebb.

Folytatása következik