Az álom nyúlós pókhálói lassan foszlottak le a lányról. Ép testrészeivel - még csak félig ébren - nagyot nyújtózott. Furcsán
üresnek érezte a szobáját... kipattantak a szemei. Álmodott mindent?! Még mindig Dave házában lenne?! Megkönnyebbülten sóhajtott, ahogy a szoba berendezését meglátta, és illatát megérezte... Aztán eszébe jutott egy ígéret... Hiszen John megfogadta neki, hogy mellette marad, amíg alszik! A csalódás szíven ütötte...
Ebben a pillanatban a nyitott teraszajtón keresztül meghallott két férfihangot. Az egyik Johné... a másik... Nem... ez
nem lehet!
Kirázta a hideg annak a másik hangnak hallatán... Egyúttal magyarázatot kapott arra, hogy a szőke férfi miért ment ki a szobájából, mielőtt ő felébredt volna...

- Itt van a menyasszonyom?- kérdezte a fekete férfi ridegen.
- Ő - ha jól tudom - hivatalosan nem az, mert ma lett volna a jegyesed... tisztelt unokaöcsém...
- Nem mindegy?! Hazaviszem - és kész.
- Hmm... Azt hiszem, némi beleszólása neki is lehetne a dolgokba... Mi van akkor, ha nem akar menni?!
- Olyan nincs. Ő az enyém. Nem engedem senkinek, hogy a terveimet felborítsa! Neki főként nem.
- Azt akarod, hogy az egész élete szenvedés legyen?! Hiszen nem szereted. Miért akarod akkor mindenáron őt?! És különben sem a tulajdonod...
- Hmm... elég jó nő. De efféle érzelmekre nem pazarolom az energiámat. Mondjuk előkelően úgy... elviselem az érdekeim
érvényesítése miatt...
- Aljas, számító dög! Tönkre akarod tenni! A családjával együtt...
- Na és?! Mi közöd hozzá?! Ja, persze... hiszen mindenféle buta érzelmeket éreztél iránta... vagy még most is szereted?! Szánalmas! Egy igazi Winthersthall nem engehet meg magának ilyen gyengeséget! Most pedig engedj! Viszem magammal!
- Nem vagy igazi Winthersthall... az édesapád az volt... egyébként apám jóváhagyása nélkül nem léphetsz be az otthonunkba!
- Mi?! Honnan tudod?! - háborodott fel, és lepődött meg egy pillanatra a fekete férfi, de villámgyorsan újra uralma alá vonta arcizmait.
- Milyen kár... nem ő él, hanem én...- jegyezte meg ezután, jéghideg gúnnyal.
- Kezdem azt hinni, a történtekben benne volt a kezed...
- Vigyázz a szádra, mert még rád is sor kerülhet...- sziszegte a fekete - eressz!

Ekkor Adeleben elszakadt a béketűrés fonala. Szédelegve, nagy nehezen felkelt, és a kis kőerkélyre vonszolta magát. Lenézett. John elállta az épületbe vezető bejáratot, vele pedig David nézett farkasszemet.
- Most már mindent értek...- szólalt meg gyenge hangon, de annál dühösebben. Mindketten felnéztek, majd a házigazda gyorsan belépett az ajtón, és belülről rázárta. Sebesen indult felfelé, a szeretett nő mellé. Eközben az tovább beszélt a feketéhez:
- Kihasználtál. Folyamatosan hazudtál. Az egyetemen eltüntetted a leveleket, amiket John nekem írt, és elintézted, hogy telefonon se találjon... Szándékosan, aljas módon szétszakítottál bennünket...
- Édesem! Én azt csak miattad tettem! Ó... mi az a gipszkötés? Mi történt veled? - színészkedett.
- Ne tégy úgy, mint ha érdekelne... és mint ha nem tudnád... értesültem róla, hogy a lovászotok elmondta nektek... Hogy értem tetted?! Ó, nem... sokkal inkább a várható vagyonomért... igaz?! Most sem vagy őszinte... ha szerettél volna, miért csaltál volna meg lépten-nyomon? Mert nem adtam oda magamat?! Áldom a józan eszemet érte... mintha valahol belül éreztem volna, hogy valami nincs rendben az irántam táplált érzelmeiddel...
- Honnan veszed, hogy megcsaltalak?!
- Tudod, Dave, addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik... Nem akarlak többé látni!
- Hát így is jó... Vésd mélyen az eszedbe... nem felejtek!
- Még te fenyegetsz?! Már nem érdekelsz. Te és a fenyegetőzésed sem. A soha viszont nem látásra, Dave! - mondta a lány.
Egyetlen nap előre ki nem számított történései elegendőek voltak ahhoz, hogy a fekete férfi évekig szépen, titokban  építgetett, szövevényes és rosszindulatú tervei halomra dőljenek... Adeleben felrémlett nála tett első látogatása... ahogy a lány által összerakott kártyavár halomra dől... És Dave-nek az ablak üvegén tükröződő, titkolt, gúnyos mosolya, amit véletlenül észrevett... akkor ő azt hitte, az csak a kártyalapoknak szól... de most már bizonyossá vált előtte, hogy egy hosszú évek óta előre, pontosan megtervezett játszma része volt... egy eszköz. Egy bábu a sakktáblán...
Viszont mostantól már lesz nem az. Szabad. Mint az égen szárnyaló madár...

Megpróbált visszamenni a szobájába, de szédült. Fekete pontok táncoltak a szemei előtt, és lábai nem akarták megtartani.
Még gyenge volt a délelőtti balesettől... John akkor ért fel, és nyitott be hozzá. Két ugrással mögötte termett, és az ölébe kapta a zaklatott, sérült teremtést. A barna lány öntudatlanul omlott a karjaiba.
- Ó, hogy azt a...! Éppen ilyenkor nincsen itthon senki... miért most kellett a vadászházhoz kirándulniuk?!- tört ki Johnból
elkeseredésében.
Gyorsan az ágyra fektette Adelet, majd benyitott a hálószobához tartozó fürdőbe. Bevizezett egy törölközőt, és óvatosan elkezdte vele törölgetni a sápadt arcot.
- Adele! Kedvesem! Kérlek, térj magadhoz! - szólongatta.
A lány arca kissé színesebb lett. Szempillái megrebbentek, és egy nagyot sóhajtott. Kinyitva macskaszemeit - a szőke fiú izzóan zöld, de nyugtalan tekintetével találkozott.
- Jól vagy? - kérdezte John.
- Dave elment?
- El. Nem engedtem be a kastélyba.
- Köszönöm. Most ismertem meg a valódi arcát... Hogyan tudott ennyi ideig alakoskodni előttem?!
- Annak ő nagy szakértője... Ne is gondolj rá! - simított végig az elgyötört arcon - nem fáj semmid?
- A karom... gyengül a fájdalomcsillapító hatása...
- Máris hozom neked az orvosságot... - vitt oda egy tablettát egy pohár vízzel, és segített neki felülni.
- Köszönöm...- kortyolt Adele a folyadékból, és lenyelte a pirulát. Majd hirtelen eszébe jutott valami:
- John... Vihart nem hoztuk el... pedig ő az én lovam...
- Ne aggódj, már itt csutakolják az istállóban... és a gondozóját jól ismeri... David volt lovásza az...- nevetett fel - ugyanis ott felmondott, és megtudva, hol vagy, hozta utánad a lovadat is...
- Itt maradhat Storm? Mert a londoni lakásomba nem vihetem...
- Azt hittem, te is itt maradsz...- hangzottak a szavak a csalódott fiú ajkairól - és Londonban Dave nem fog békén hagyni.
- Nem akarok visszaélni a kedvességetekkel. Nem akarok senkinek terhére lenni.
- Személy szerint nekem a világ legédesebb terhe vagy. Kérlek, maradj!- nézett rá a ragyogóan zöld szempár. Adele elpirult, ahogy az angol férfi ránézett. A lány lázasan gondolkodott: " Te jó ég! Mi történt velem?! Most is reszketek érte, ha csak rám néz! Mint akkor, régen... most is nagyon szeretem!"
John a szégyellős lányt az ölébe húzta, miközben elvesztek egymás tekintetében. Adele jólesően simult az izmos karok forró ölelésébe. Nem szóltak, csak érezték egymás szívének lüktető dobogását.
- Maradok... ha annyira szeretnéd.- suttogta a fiatal nő.
- Szeretném...- felelt rá a lágy, mély hang.
- Rendben. De szólj időben, ha meggondolod...
- Adele!- nézett rá a férfi szemrhányóan - én nem akarom, hogy valaha is elmenj mellőlem! Nem akarok újra szenvedni!
Miközben beszélt a lányhoz, tenyerét az angyali arcra simítva közelebb húzta magához, annyira, hogy szavait Adele ajkaira
suttogta. Amikor elhallgatott, puha, gyengéd csókot lehelt a nő szájára. A barna szépségen kellemes borzongás futott végig. Bal karjával átölelte John nyakát, és a csókot viszonozni kezdte. A tollpihe-finomságú, lágy érintések egyre hevesebbé,
követelődzőbbé váltak, ahogy szenvedélyük eluralkodott fölöttük. Szívük mélyén már nagyon hosszú ideje egymásra vártak. Arra vágytak, hogy újra kóstolhassák egymás ajkait. Szerelmük mámoros, perzselő forróságát szándékoztak enyhíteni vele...  Enyhülés helyett csak édes kínt álltak ki, ha ajkaik elszakadtak egymástól... de kénytelenek voltak, mert nem kaptak levegőt. Zihálva, ködös tekintettel néztek egymás szemébe.
- Szeretlek! - lehelte a fiú, és újra megcsókolta a lányt.