- Kicsim, kérlek, maradj itthon! Te is hallottad a pletykákat, nem biztonságos London ilyen későn.
- Tudom papa, de el kell mennem a gyógyszeredért.- érvelt a lánya Gustavnak.
- Adam is elmehetne.
- De Adam most nincs itthon, papa. Ne aggódj, sietek.- állt fel az apja ágya mellől, és az ajtóhoz lépett.
- Daisy, kérlek!
- Majd jövök.- mosolygott vissza apjára, és bezárta maga előtt az ajtót.

Hűvös szél fújt London magas házainak, fala között. Az utcák teljesen kihaltak voltak. Csak néhány kocsma ajtajából szűrődött ki a fény, csalogatva az arra járókat. A macskaköves úton, tompán verődött vissza a hold fénye.
Befordult egy szűkebb utcára, és sietve megtett néhány métert, majd kopogás nélkül benyitott, egy ütött-kopott faajtós házba.
Amint belépett rögtön megcsapta az ismerős gyógyfüvek keverékének illata. Elmosolyodott egy kicsit, majd leemelte fejéről a csuklyát, és bentebb ment. Elhaladt egy sor, égő, kacifántos formájú gyertya mellett, és megmozgatta a feje felett lógó
kagylókból álló díszeket. Azok csilingelő hangot adtak ki magukból, amire felfigyelt a tűznél ülő öregasszony is. Mikor meglátta a szőke hajú lányt, rögtön elvigyorogta magát, megmutatva nem éppen fehér fogait. Feltápászkodott, és fából faragott botjára támaszkodva a jövevényhez csoszogott.
- Daisy drágám, de rég nem láttalak! Már azt hittem valaki bekötötte a fejedet, és nem enged el maga mellől.- ért a lányhoz,
és megfogta a kezét.
- Még egy jó ideig nem fognak... szerencsére... a szokásosért jöttem, Maharet. A papa megint beteg.
- Ó az a félnótás vénember mindig ágynak esik.- morgolódott az öreg nő.
- Tudom, de ez most elég súlyosnak látszik.- aggodalmaskodott tovább Daisy.
- Mindjárt hozom...- csoszogott hátra.- hallottad a legújabb pletykákat?- kérdezte miközben egy kis üveget keresett.
- Kiről?- kérdezett vissza Daisy, miközben ölbe vette Maharet macskáját, Lucifert.
- Backwish lányáról kiderült, hogy mégsem olyan ártatlan, mint amilyennek állítja magát. Állítólag megint azzal az ördögfiókával hált.
- Kivel?- kérdezte teljesen megdöbbenve Daisy.
- Hát azzal az Allen gyerekkel.
- Allen Ramen de Noir?- kérdezett megint vissza, kerek szemekkel.
- Az, bizony az! Egy ördög az a fiú.- motyogta, miközben félretolt az útjából egy tekercset.
- De én találkoztam már vele, és nem látszott olyannyira gonosznak.- gondolt vissza az ez előtti történtekre.
- Mikor, és mi történt?- kapta fel a fejét a motozásból.
- Hát még két nappal ezelőtt... de baleset volt!- védekezett Daisy.
- Mondd már el, lányom!
- Mentem át az úttesten, hogy elmenjek Rozehoz...

*********** emlék***********

Daisy egy kosár almával a karján, sietve futott át az úttesten, mikor két lovas száguldott egyenesen felé. Éppen átért a másik oldalra, mielőtt elütötték volna, de így is fellökték. A lány annyira dühös lett, hogy az első tárgyat, ami történetesen egy alma volt, a második lovas után dobta. Sosem tudott rendesen dobni, de ez most tökéletesen célba talált.
A rövidebb hajú lovast pont fejbe vágtata, és az lefordult a lováról, egyenesen a pocsolyába. Daisyben még az ütő is megállt egy pillanatra, mert felindulásból dobta meg, de még legmerészebb álmaiban sem gondolta volna, hogy eltalálná.
Szélsebesen futott oda, és térdelt le a morcos idegenhez, aki a fejét fogta.
- Uram, annyira sajnálom, én nem gondoltam volna, hogy el fogja találni önt.
A férfi felnézett rá, és Daisy azt hitte ez a vég, rosszabb már nem jöhet. Allen da Noirt dobta le a lováról... ez lehetetlen.
Még inkább meghajolva hadarta a bocsánatkéréseket.
- Uram, nem tudtam, hogy ön az, kérem, bocsásson meg.
Csak annyit vett észre, hogy a férfi elkezd nevetni, miközben ő a száját koptatja csipkésre, hogy bocsánatot kérjen. Ez még inkább feldühítette, de egyben meg is lepte.
- Én kérek bocsánatot, ha megengedi. De azért többször ne csináljon kegyed ilyet, mert én még szerencsés vagyok hogy egy alma volt.- mosolygott rá.
Daisy hevesen bólogatott:
- Megígérem.
- Akkor jó.- Allen felállt, majd lépett volna előre, de megszédült, és kicsit hátratántorodott. Daisy a karja után nyúlt, de rögtön el is kapta a kezét, mikor tudatosult benne, hogy mit csinált. Az etikett tiltotta, hogy egy polgár - nyilvánosság előtt - megérintsen egy rangban felette állót.
- Igazán sajnálom.
- Semmi baj, csak segíteni akartál.
Sokáig csak nézte a lányt a természetellenesen világoskék szemeivel, majd ismét mosolyogni kezdett, és meghajolt.
- További szép napot hölgyem. Örültem a találkozásnak.
- Részemről a szerencse.- válaszolt Daisy.
Allen felpattant a lovára, és még hátrafordult, hogy intsen neki, majd a testvérével ellovagolt.

***********************

- Hát ennyi.- sóhajtott lemondóan a lány.- de végül is nem látszott haragosnak. Inkább...
- Nem kell tovább mondanod, tudom a folytatást.- vágott közbe Maharet, miközben visszabotorkált a lányhoz.- de mielőbb verd ki a fejedből azt a ficsúrt. Nehogy az áldozatává válj te is.
- Áldozat?- kuncogott fel Daisy.- nem hiszem, hogy embereket ölne.
- Tudod te, milyen áldozatra gondoltam... Hogy másképp fogalmazzak: remélem, tudod, hogy mit gondolok a kacér kis ágyasokról...
Ezek a fiúk unalmukban abból űznek versenyt, kinek gyűlik össze több. Nehogy te is közéjük tartozz, mert én azt is letagadom, hogy valaha ismertelek!
- De Maharet, hogy gondolhatsz ilyet?! Hiszen ismersz.
- Igen, ismerlek. És láttam az arcodon, hogy megfogott, mikor beszéltél róla. Még egyszer mondom: tartsd távol magad tőle.- veregette meg Daisy arcát az idős nő, és a kezébe nyomott egy sötétzöld fiolát.
A lány felállt, és szomorkásan elmosolyogta magát.
- Ugyan, Maharet, hiszen a pórnép nem kerülhet fel a nemesi családokhoz. Szerintem soha többé nem látom.