Hana korán reggel, már ébren volt. Tegnap este elég későn ért haza. Amint belépett a szobájába, az ágyba vetette magát, és rögtön el is aludt.
Álmosan az ágya melletti asztalon lévő órára pillantott, és felsóhajtott.
Fél öt.
Felült, s fázósan vállára húzta a takarót. Mélyvörös, hullámos haja, kócosan terítette be hátát. Megdörgölte szemeit, lustán
nyújtózkodott egyet, és kiszállt az ágyból, hogy megmosakodhasson. Nem tudta miért, de zsongott a feje. Ezer, és ezer gondolat kergette egymást a tegnap estével kapcsolatban. Meg is lepte, hogy tegnap el bírt aludni.
Mit akart mondani Terry? És miért akar ennyire segíteni neki? Hiszen csak gyermekkori barátok. De annak sem mondhatóak, hiszen a társadalmi különbségek meggátolják ebben.
Be kellett vallania, hogy kedvelte a férfit. A kedves modorát, néha gyerekes mosolyát, és őszinte természetét. Szeretetre méltó ember volt, az biztos. Megbecsülte azt, amije van. Nem iszik, nem jár bordélyházakba, csak néha hozzá, hogy megnézze, hogy van.
Sokszor eljátszott a gondolattal, hogy milyen lenne vele a házasélet, de ki venne el egy ilyen nőt? Nincs hozománya, ráadásul egy ilyen züllött helyen dolgozik. Lehet, hogy a származása miatt, talán soha nem talál magának egy rendes, jómódú férjet…

Miután felöltözött, és a haját is egy egyszerű kis kontyba fogta, magára kanyarította vállkendőjét, és kilépett a szabadba.
Hűvös volt, és még a nap sem kelt fel teljesen, de még annak sugarait is eltakarták a súlyos, sötétszürke felhők. Szél cibálta meg mélybarna ruhájának alját. Gyors pillantást vetett a fölémagasodó házakra, majd jobbra fordulva, elindult London főutcája felé.
Csak néhány ember volt kint a hajnali órában, de már hallani lehetett, hogy a város ébredezni kezd. Vidám arccal mosolygott, vagy köszönt vissza az embereknek, és néha meg-megállt egy-egy kirakat előtt. Nem igazán volt célja, de már rég volt kint a városban, így már abban is örömét lelte, hogy kimozdulhatott.
Elmerülve nézte magát egy üvegen, de pillantása a háta mögött álldogáló kisfiúra tévedt. Lassan megfordult, majd mosolyogva nézte tovább a fiút, aki az út másik oldalán várakozott. Bájos arca volt. Sötétszőke tincsei rendezetlenül álltak a fején, és némelyik az arcába és a szemébe lógott. Előkelő öltözék volt rajta, mégis látszott rajta, hogy nem tarja fentebb magát az egyszerű embereknél.
Egy sietős ember meglökte a gyerek vállát, akinek a kezéből az összes ceruza kiesett. A kisfiú rögtön utánuk ment, és elkezdte összeszedni a szétszórt ceruzákat. Hana mosolya lehervadt, amikor meghallotta a vad, és gyors patadobogást. Oldalra kapta a fejét, és meg is pillantotta a sebesen vágtató szekeret, ami egyenesen a kisfiú felé tartott. Nem úgy látszott a hajtó arcán, mint aki meg fog állni.

El fogja ütni!

Rémülten kapta fel szoknyájának a szélét, és sietve a kisfiúhoz rohant. Felkapta, majd még éppen időben, felugrott a járdára.
Érezte, ahogy a szekér lendülete, kilöki egyensúlyából, de sikerült megmaradnia. Észrevette, hogy a kisfiú a felkarját szorítja, ahogy ő maga is a vékony, törékeny kis testet.
Óvatosan lerakta a fiút, aki nagy szemekkel meredt rá. Hana életében nem látott még olyan szempárt, mint ami a kisfiú tulajdonában volt. Olyan érzése volt, mintha egy kirakatban nézegetne egy smaragd kőpárt.
- Jól vagy?- kérdezte elakadozó hanggal, mert még mindig a rémület alatt állt.
A kisfiú nagyot nyelt, majd bólintott. 
- Mi a neved?- kérdezte, miközben leguggolt a gyermek elé, hogy egy szintbe kerüljön vele.
- Jack.
- Értem, Jack… és hány éves vagy?- küszködött ki magából egy mosolyt, hogy eloszlassa a fiúból a félelmet.
- Hét leszek.
- Tényleg? És hol vannak a szüleid?- nézett körbe, hátha megpillantja a gyermek családját, aki éppen őt keresik.
Jack lehajtotta a fejét, majd a földet kezdte el bámulni. Hana az arcához nyúlt, hogy visszaemelje.
- Egyedül vagy?
- Nem. A…
- Velem van!- szólalt meg egy harmadik hang, Hana hátamögül. A lány gyorsan felegyenesedett, majd megfordult. Összezavarodottan pillantott vissza a kisfiú arcára, majd újra a férfira.
Olyan volt, mintha a kisfiú egy szempillantás alatt, férfivá érett volna. Ugyanaz a hajszín, vonások, és szemek. Ugyanaz a zöld szempár. Bár az arcéle határozottabb volt, és a haja is hosszabb, de nem tagadhatnák le, hogy egy családból származnak.
Biztos, hogy a fia... 
- Jó reggelt, hölgyem- hajtott fejet a férfi. Hana csak ekkor zökkent vissza a valóságba, és ő is pukedlizett.
Valami végigszaladt a gerincén, mikor meghallotta a férfi érzéki hangját, és elöntötte a forróság. Csak reménykedni tudott
benne, hogy nem látszik meg az arcán. „Ugyan, hagyd abba Hana! Már biztosan nős!”
- Önnek is uram!
A férfin fekete zakó, és nadrág volt, fekete köpennyel, csizmával, és a haját is egy fekete szalaggal fogta össze. Az ingjének
az ujja, úgy vöröslött a sok fekete között, mint a vér a fekete bársonyon. Volt valami leírhatatlanul titokzatos, és veszélyes
a megjelenésében. Egyszerre volt félelemkeltő, és vonzó.
- Ha most megbocsát, még sok dolgunk van…- szólalt meg megint a férfi, és megkerülve a lányt, megfogta a kisfiú kezét, majd
elindult volna, de a gyerek megállította.
- A hölgy megmentett!

A férfi újra lepillantott a lányra, majd több percnyi csend után szájának a sarkában, egy apró mosoly jelent meg. Elismerően
mérte végig, amibe a lány egész teste megremegett, majd tekintete újra összefonódott a lányéval.
- Lekötelez, hölgyem! A szavamat adom, hogy egyszer meghálálom. Ha szabad a nevét…
- Hana… Hana Verlaine.
- Hana…- ismételte meg az idegen, majd újra elmosolyodott. De inkább tűnt egy ragadozónak, mint hálálkodó férfinak.- Azt hiszem, még találkozunk- biccentett a fejével, majd hátat fordított a lánynak, és elsétált a kisfiúval, aki még utoljára
visszapillantott.

Hana a fiúra mosolygott, de az elfordította fejét. Elgondolkodva nézte a párost, akik egyre távolabb, és távolabb kerültek tőle. Miért volt az az érzése, hogy ez nem egy egyszeri találkozás volt?!