Daisy sietősen lépdelt a házak között, és minél kintebb ért Londonból, annál zöldellőbb lett a környék. A parkok, a környező
erdőkbe nyúltak át, míg végül már teljesen körülvette őt a hatalmas fenyves. A kitaposott ösvényen ugrált, hogy kikerüljön
egy-egy pocsolyát, de nem tudta elkerülni, hogy a szoknyája szegélye ne legyen sáros.
Minél bentebb került, annál gyorsabban szedte a lábát, mert olyan bizsergető érzése volt, hogy valaki figyeli. És azzal a valakivel nem szívesen futott volna össze...
Lépteket hallott a háta mögött, és elég sűrűn kezdte el kapkodni hátra a fejét, de senkit nem talált, aki követte volna.
A sétája már futássá gyorsult, és megint hátra nézett. Még előre sem fordult teljesen, mikor beleütközött valamibe. Elvesztve az egyensúlyát, csak az idegen mentette meg, mikor magához rántotta, nehogy elessen. Felsikkantott, mikor mindez ilyen hirtelen történt meg. Remegve várta, hogy megszólaljon az előtte álló alak, aki a karjaiban tartotta. Lélegzete felszállt, mikor
kifújta a levegőt, a csípős hidegben.
Az idegen elengedte, majd a csuklyát leemelve fejéről, hagyta, hogy a hold megvilágítsa arcát. Daisy szemei már sokadszorra kerekedtek ki, mikor felismerte, hogy ki áll előtte: fekete haja kócosan állt minden irányban, és a végei épp, hogy csak a vállait verdesték...
- Lord Allen...- hajolt meg.
- Hm, mit csinál maga, ilyen későn az erdőben... egyedül?! - szűkült össze a szeme kíváncsiskodóan.
- Hát... a városban voltam, gyógyszerért.- próbálta lecsillapítani vágtázó szívét.
- Értem. Nos, ez esetben, hadd ajánljam fel szolgálatomat, hogy hazakísérjem önt. Nem szeretném, ha bárki megtámadná.- lépett egyet előre a lány felé, de Daisy ugyanannyit hátrált. Ha Maharet óva intett tőle, akkor annak oka van...
- Köszönöm, de nem szükséges. A közelben lakom.
- Kérem...- lépett megint előre, és Daisy azt vette észre, hogy ő már hátrafelé sétált. A távolság is egyre csökkent köztük.
Félt tőle. A sötétben valahogy másként hatottak a szemei. Fenyegetően gonosznak látszott.
- Kérem, engedjen utamra.- csuklott meg a hangja.
- Miért tenném?- suttogta egy mosollyal a szája sarkában és elkapta a lány karját. Az felsikított ijedtében, és megpróbálta 
kiszabadítani magát, de túl erős volt a szorítás. Szemeiben könnyek gyűltek össze a félelemtől.
- Kérem, hagyjon békén!
- Nyugodj meg, nem fog fájni.- rántotta újra magához. Szemei megvillantak.
- Micsoda... Ne!
Allen félresöpörte a lány haját, és lefogta a kapálózó kezeket. Szorosan tartotta a lányt, mert ki akart élvezni minden egyes
percet.
Daisyből feltört a zokogást, mikor Allen megfogta az állát, és nem hagyta, hogy elmozdítsa a fejét. Daisy még annyit látott a
szeme sarkából, hogy a fiúnak félelmetesen megnőnek a fogai. Allen végignyalta a lány nyakát, majd átszakítva a vékony bőrt, az erekig hatolt, hogy megkóstolhassa.
Daisy felkiáltott, és kiszabadítva egyik kezét, a hátát kezdte ütni.
Allen már ezt sem bánta, mert a lány vérének mámorító íze minden mást kizárt figyelméből. Daisy már csak kapkodva szedte a
levegőt, és megmarkolta a fiú köpenyét, hogy valamit szoríthasson a fájdalom miatt. Egyre gyengébbnek érezte magát, és szemeit
is alig bírta nyitva tartani.
Allen érezte, hogy gyengül a szorítás a hátán, és ő is egyre elégültebb lesz. Daisy keze lassan lecsúszott a másik hátáról, és
maga mellé esett, hogy ott lóghasson, mint egy élettelen rongybaba. Még érzékelte, hogy valaki tartja, mert nem lenne képes
állni, és hogy a férfi kirántja belőle fogait. De minden elsötétült előtte, és ő a földre került. Lefektették, vagy ő zuhant le?

Allen zihálva állt az ájult, és pihegő lány felett. A vére lecsorgott az állán és még mindig az íze hatása alatt állt. Még
soha nem érezte ilyen jól magát. Valami furcsa volt a lányban, ami miatt ilyen állapotba került. Viszont nem maradhatott
tovább itt, pedig szeretett volna. Abba kellett hagynia, mert valaki erre jött.
- Még találkozunk, Daisy.- suttogta, és belépett az erdő sűrűjébe.

- Daisy, Daisy!- kiabálta a nevét valaki, de már levegőt venni is alig maradt ereje.
Adam amint meglátta húgát, hogy ott fekszik vérbe fagyva az ösvény mellett, gyomra görcsberándult, és még a hideg is kiverte. Odarohant és térdre esett, majd hirtelen azt sem tudta, hogy mit csináljon. Csak ott ült felette, szemeit könny árasztotta el, de nem engedte, hogy lefolyjanak arcán. Ölbekapta az eszméletlen lányt, és hazáig szólítgatta nevén, de ő semmire nem reagált.
Szerencsére nem laktak túl messze, de nagyon sok vért vesztett út közben is. Egyre jobban rázta a félelem, ahogy húga vére
csorgott a kezére, amelyet a lány feje alatt tartott.
- Tarts ki!- mondta, egyre többször.
Mikor hazaért, berontott a házba, és lefektette a legközelebbi ágyra, majd letépve róla a köpenyt, feltárta a még mindig vérző
sebeket. Remegő kézzel mosta le a nyakát, és egyre jobban áramlott el benne a bosszúvágy, ahogy minél jobban látszottak a fognyomok.
Az apja már mélyen aludhatott, mert nem kelt fel a zajra, de ha nem mondja el neki, mikor ő hazaért, hogy Daisy egyedül ment el a városba, hogy neki gyógyszert hozzon, talán reggelre csak a kihűlt testét találták volna meg.
- Ne hagyj itt minket, Daisy!- nyögte erőtlenül, és nem fojtotta el tovább félelmét, hagyta, hogy könnyei megnedvesítsék arcát.

Úgy aludt el ülve, az ágy mellett, hogy a kötést szorította a sebre, hogy elálljon a vérzés. Másnap reggel a napfény világított az arcára. Először hunyorgott, majd minden kitisztult előtte. Mikor meglátta az előtte fekvő lányt, újra feltörtek benne az emlékek. De ahogy jobban megvizsgálta a lányt, észrevette, hogy valamivel pirosabb lett az arca, és nem olyan vészesen fehér már. A levegőt is normálisabban szedte, mint tegnap éjjel. Óvatosan elvette a nyakától az átázott rongyot, és felsóhajtott mikor a két mély seb körül, var képződött. Tehát a vérzéstől nem kell félnie. De ezt valakinek látnia kell, hogy végleg megnyugodjon. Maharet... El kell mennie érte. De húgát nem hagyhatja itt egyedül. Valahogy el kell mondania az apjának, de csak finoman, nehogy túlságosan felzaklassa magát...
Bekötötte a sebeket, és átsietett apja szobájába. Az öreg férfi már felkelt, és épp azon fáradozott, hogy felüljön.
- Jó reggelt, apám!- köszönt neki.
- Adam!- köszönt ő is vissza, mire a fia odasietett, hogy segítsen neki.
- Valamit mondanom kell, de ígérje meg, hogy nem fog semmi olyat tenni, ami az egészségét rongálná.
- Mi történt Daisyvel?- tapintott rá rögtön a lényegre, de látszott rajta, hogy halálosan megrémült.
- Tegnap este utána mentem, és rátaláltam, ahogy ott fekszik az ösvényen... egy vámpír volt. De túlélte... Most akarok elmenni Maharetért, de addig valakinek vigyáznia kell rá.
- Daisy... Látni akarom!- remegett meg a szája széle.
Kisétáltak a szobából, majd átmentek a nappaliba. Gustav, amint meglátta a lányát, megszaporázta lépteit, és odasietett hozzá.
Megfogta az egyik kezét, és leroskadt mellé.
- Ugye, túléli?- kérdezte remegő hangon.
- Szerintem igen, de ahhoz Maharetnek is látnia kéne.- állt apja felé, keresztbe tett karokkal.
- Akkor siess Maharetért, és meg ne állj senkivel beszélgetni, és senkinek ne szólj a történtekről.
- Rendben apám, sietek.

- Maharet!- kiabált be az ajtón Adam.
- Itt vagyok, itt vagyok, de mi ez a hangoskodás?- dorgálta meg az idős hölgy.
- Maharet, kérem, jöjjön velem, Daisyt megtámadta egy vámpír...  épp csak pislákol benne az élet. Segítenie kell!
- Az nem lehet- sápadt le az asszony.
- Maharet, tudja, hogy ilyenekkel nem viccelődnék, kérem, jöjjön el, és segítsen megmenteni az életét.
- Persze, hogy megyek, összeszedek néhány dolgot, és már indulhatunk is.
- Segítek.