Egy kiáltás vágta ketté a kora reggeli csöndet.
- Ébresztő! Kelj fel!
Sakara felriadt. Az anyja kiabált a szobája ajtaján keresztül.

- Tápászkodj már fel! Azt akarod, hogy kirángassalak? - fenyegetőzött.
A lány hallotta az ágyából a rikácsolását, s pár pillanat múlva, a nő távolodó lépteit. Mikor elég erőt érzett magában, lassan, kótyagosan felült, s megpróbálta felidézni az álmot, amiből felriadt. Egészen különös volt.
Az iskolai tetőn állt, s a párkányon áthajolva figyelte a lenti világot, ami álmában teljesen mozdulatlanná dermedt, mintha megakadtak volna az idő kattogó fogaskerekei. A távolban a lebukó nap fénye vöröslött. Vagy talán épp felkelni készült az aranyló égitest? Nem volt benne biztos, csak arra emlékezett, hogy a messzi épületek tetejét lángoló pirosra festette fénye.
A levegőben nagy, pihés madártollak szálingóztak mindenfelé. Álmában ismét a tetőpárkányra lépett, de az alkalommal nem remegtek lábai. Teljes nyugalommal állt a mélység fölött, s egy pillanatra sem bizonytalanodott el, csak nézte a távolt.
Minden olyan nyugodt volt. Egy érintést érzett derekán, ami egyszerre volt gyengéd és szoros, és azt az érzést keltette benne, hogy semmi baja sem történhet, hogy még a legvadabb szél sem tudja kibillenteni egyensúlyából.

Képtelen, mégis csodálatos álom volt. És annyira valósnak tűnt... De minél jobban elgondolkodott rajta a lány, annál biztosabbnak tartotta, hogy csak a takaró csavarodott fel derekán, és emiatt álmodott ilyet.

Anyja nemsokára ismét az ajtó előtt ált.
- Azonnal gyere ki, te semmirekellő! - hallatszott a kiáltás, s ismét távolodó léptek zaja.
- Rendben. - nyögött fel kellemetlenül Sakara. - Jövök már, Natsue! - kiáltott a nőnek, akit már régóta nem hívott anyának.
Talán úgy 2 éve fertőzte meg a keresztnéven szólítás szokása, és azóta nem tud visszaállni. Egyébként is szentül hitte, hogy az anya megszólítás egy különleges elismerés, amit az övé nem érdemelt meg. Na, nem mintha Natsue ellenkezett volna, sőt a legkisebb jelét sem adta annak, hogy észrevette volna a változást... így változott meg minden egy régi napon, mely még most is élénken él Sakaraban, aki most a papucsába bújt, s kislattyogott szobájából, majd a konyha felé vette az irányt, ahonnan hangos csörömpölés jött. Anyja okozta a hangzavart, aki a konyhaasztalnál ült.
- Takaríts össze! - förmedt rá lányára. - Legkésőbb fél órán belül legyél kész. Mozdulj!
- Mégis mi ez a sietség? - érdeklődött a lány semleges hangnemben. Egyáltalán nem volt megilletődve ettől a bánásmódtól, mindig is így viselkedtek vele, de az tény, hogy meglepte a korai riadó. Szülei sosem kelnek fel ilyen korán. Ránézett a pici faliórára, és az még csak reggel 8 körül járt.
- Ma dolgozom, szóval szedd a lábad! - adta ki ismét a parancsot a nő.
- Dolgozol? - kérdezte meglepetten a másik. Mióta? - dörmögött, ám a kelleténél hangosabban, így a hatás nem maradt el.
- Ne pimaszkodj, te kis félresikerült szajha! - kiáltott fel Natsue, s azzal a lendülettel, ahogy felpattant a székből, egy jól irányzott pofont vágott le Sakarának, aki egy lépésnyit hátra tántorodott. Anyja beesett arca lángolt az indulattól, s olyan közel hajolt hozzá, amennyire csak lehetséges.
- Még egy ilyen, és elveretlek apáddal. - sziszegte az indulattól eltelve, s ruhájánál fogva megragadta a lányt. - Takaríts össze, most, és egy szót ne halljak ma már tőled! - mondta, s a seprű felé lökte a másikat, aki most egyetlen szó nélkül a kezébe vette az eszközt. Gyűlölettől túlfűtött szemeivel gyilkos pillantásokat küldött Natsue felé, és szótlanul takarítani kezdett, ám magában arra gondolt, az nem lenne újdonság. Már régóta, szülei mindig őt büntetik, ha valami nézeteltérés adódik közöttük, mintha egy box-zsák lenne, amit be kell törni. Felsöpört, elmosogatta a tányérokat, letisztította az asztalokat, s mindeközben gonosz ártásokat mormolt anyja fejére. Meglepte, hogy a nő dolgozni fog, de igazából nem érdekelte. Natsue évekkel ezelőtt igen felkapott fodrász volt, és nagyon sok vendége és egy kis szalonja is volt, ám ez mára már mind a múltba veszett.
Régóta nem dolgozott, szóval nem is értette igazán a lány, most mi ez a nagy buzgalom. Na nem mintha ez bármiben is érintette volna őt, mivel évek óta hidegen hagyta minden, ami az úgynevezett "családjában" történt. Miközben az utolsó simításokat végezte a konyhában, gondolatai messze kalandoztak, olyan helyekre érkezett, amik sokkal szebbek voltak, és több jóval kecsegtettek. Elképzelte, milyen lehet Párizsban, Londonban, vagy Rómában. De akár még a szomszédos japán városba is szívesen ment volna, csak ne kelljen soha többé találkoznia szüleivel, akik megkeserítik életét. Hosszú idő óta nem telt el úgy nap, hogy ne gondolt volna a titokzatos idegenre, akit még kislány korában talált ki magának. Az idegen volt sokáig minden reménysége,
csak arra várt, hogy egyszer majd eljön érte, és elviszi magával, és attól fogva boldogan fognak élni, amíg meg nem halnak.
De mára már kénytelen volt feladni ezt a reményt, hisz a sivár valóság újból és újból pofonokkal ébresztette fel álomvilágából.

Mikor befejezte a munkát, szobájába vonult, és felöltözött, majd iskolatáskája oldalzsebéből egy kis összehajtott papírt húzott elő, rajta Yokomizo Gin készírása. A lány először szórakozottan figyelte a szép betűket, melyek úgy sorakoztak egymás mellett, mint gyöngyök egy nyakláncon, majd mikor eleget gyönyörködött az írásban, ismét elolvasta azt a pár odafirkantott szót és információt:

Szombat este, 7 óra. Ez parancs!
Mazenta u. 32.
11. kerület. / Külváros
Ne késs el!

Sakara kicsit sértőnek találta ezt a parancsolgatást, de nem nagyon várt több udvariasságot a fiútól. Inkább annak örült, hogy sikerült meggyőznie őt arról, hogy egyedül is odatalál a megadott címhez, és nem kell érte jönni. Nem is tudta, mihez kezdett volna, ha Gin idejön a házukhoz, aminek a pontos címét mindezidáig sikeresen el tudta titkolni. Érdekes helyzet lenne, ha összeeresztené őt és a szüleit, hisz azt se tudná eldönteni, hogy kinek szurkoljon...

A szobájából délig ki se dugta a fejét, mivel nem volt kedve találkozni a nem kívánatos személyekkel egy nap a kelleténél többször, bár volt egy olyan sanda gyanúja, hogy apja tegnap óta nem is járt még a házban, ami a legkevésbé sem izgatta.
"Biztos megint egy kocsmában vedel, vagy valami hasonló..." - gondolta a lány, s ruhásszekrényéhez lépett. Nem volt sok ruhája, és ami volt, az sem épp a legújabb divat képviselőjének számított, de nem engedhette meg magának a luxust. "Habár... most már van pénzem. "- gondolta, s íróasztala egyik fiókja felé pillantott, ahol még mindig ott pihent érintetlenül a pénzzel teli boríték, amit Yokomizo-kuntól kapott. Már többször felmerült benne, hogy vesz valamit, ám végül mindig lebeszélte magát róla. Ennek az okát nem igazán tudta behatárolni, egyszerűen úgy érezte, ha költene a kapott pénzből, valami felborulna, s az ügy irányíthatatlanná válna. Yokomizo és az ő ügye, amely nagyon kényes tartópilléreken áll...

Töprengve kutatott szekrénye mélyén, de tanácstalanságában csak tologatta a ruhákat ide-oda. Fogalma sem volt róla, hogy hogyan kéne öltöznie, hisz semmit sem tudott Gin szüleiről. Igaz, az apját, Yokomizo-senseit ismerte, de őt is csak elég felületesen, hisz mindössze annyit tudott róla, hogy orvos, és kedves ember. Eléggé dühös volt a fiúra, amiért csak úgy a nyakába zúdított egy ilyen gondot, hogy meg kell ismerkednie a szüleivel. Ezt annyira félelmetesnek tartotta, hogy minden perccel egyre hevesebben vert szíve. Elméjében ott csentek a tegnap elhangzott szavak:
- A szüleim meghívtak vacsorára, holnap estére.
Gin szavait félig elnyomta az autók zaja, de még így is tökéletesen érthető volt, aminek nem örült a lány, mert jobb szerette volna nem hallani az elhangzott mondatot. Először otromba tréfának vélte a kijelentést, majd lassan szétáradt elméjében annak a lehetősége, hogy talán nem csak vicc volt...
- Hogyan? - tette fel a kérdést bizonytalanul, s szemeivel a másikat fürkészte, akin, mint mindig, most sem lehetett érzelmeket felfedezni.
- Elég érthetően mondtam, nem? Holnap estére, a szüleim meghívtak hozzánk vacsorázni. - érkezett a válasz.
- De... az meg hogy lehet? - értetlenkedett Sakara. - Miért? Honnan? Ez... - nem tudta összeszedni gondolatait, legalábbis nem volt képes érthető szavak közé csavarni mondanivalójának lényegét, így csak segélykérően pislogott, ám úgy tűnt semmi haszna, Yokomizot nem hatotta meg sírós hangja.
- Hiába viselkedsz így, attól még ez tény. - szólt a fiú, hátra se nézve Sakarara, aki két lépéssel mögötte haladt, s próbálta tartani a tempót. Idegesítette, hogy csak Yokomizo hátát nézheti, mert legszívesebben a szemébe mondta volna, hogy mekkora egy ökör.
- Csak egy valamit nem értek... - kezdett bele a lány nagy nehezen. - Hogy tudták meg ilyen gyorsan a szüleid azt, amit még én magam is csak tegnap óta tudok, s ami valójában nem is igaz, csak egy hazugság. - mondta, s továbbra is igyekezett tartani a távolságot. Fél méterre lemaradva követte a fiút, s meredten bámult hátára s fejére felváltva. A barna, kusza tincsek, alul könnyedén érintették az egyenruha gallérjának felső részét, s a lány zavarában azt kezdte figyelni, hogyan játszik a szél a fiú félhosszú hajával, aki erről mit sem sejthetett, mert ugyebár háttal állt a lánynak.

- Tegnap többen is láttak a kórházban, így hamar eljutott a hír apámhoz, hogy nálam jártál. Ő azt hitte, valami bajod esett megint, én meg elmondtam neki, hogy nem így történt, csak hozzám jöttél. - mondta Yokomizo.
- És? - értetlenkedett a lány, a puritán válasz hallatán.
- Hogy ez után mi történt, azt magad is képes vagy kitalálni. - fűzte hozzá Gin egyhangúan.
- Nem, nem tudom... - nyávogott a lány. Legszívesebben belecsimpaszkodott volna a másik karjába, hogy megállítsa, de nem merte ezt megtenni. - Miért nem találtál ki valamit?
- Mire gondolsz?
- Nem tudom... miért nem mondtad azt mondjuk, hogy csak az orvosi igazolásért jöttem? Vagy akármi...
- Semmi okom nem volt rá, hogy ilyet tegyek.
- Már hogy ne lett volna?! Hisz ez őrültség. Én... képtelen vagyok erre. Nekem ez túl sok. - idegeskedett Sakara, s tenyerét sajgó homlokára szorította, ami nemrég fájdult meg.
- Nézd, Sakara-chan! - állt meg hirtelen Yokomizo, s türelmet erőltetett arcára, azonban látszott, hogy minden önuralmát össze kellett szednie. Szembe fordult a lánnyal, s nyugodt hangon így szólt:
- Azzal nem segítesz magadon, ha idegeskedsz. Fogadd el a helyzetet.
Sakara már nyitotta is száját, hogy újabb adagot zúdítson gyötrelmei poharának tartalmából a másikra, azonban nem tudott hangot adni aggályainak. Yokomizo gyorsan kapcsolt, és még mielőtt megszólalhatott volna, szájára szorította bal kezét, így egy árva hang sem jött ki torkán.
- Most már fejezd be! - utasította a fiú. - Nem vagyok hajlandó tovább hallgatni a lányos nyávogásodat!

Ezt a jelenetet felidézve Sakara arcán enyhe pír jelent meg, ugyanakkor a szégyen érzése mellé keveredett a düh is, amiért Yokomizo lányos nyavalygásnak nevezte aggodalmát, ami egyáltalán nem volt alaptalan. Nagyon is kétesélyes volt a vacsora végkimenetele.

Hosszas töprengés után végül egy szürke szoknyát és egy sötétkék blúzt emelt ki a rozoga szekrényből. Úgy gondolta ez a két ruhadarab párosítása a legelfogadhatóbb.

Miután a viselet problémája megoldódott, az idő hátralevő részét Sakara a szobájában töltötte. Úgy délután négy körül kiáltások és ajtócsapkodások jelezték apja hazajöttét. Még az ajtón keresztül is tisztán hallható volt, amint szülei veszekednek. Szolid tányércsörömpölés jelezte a háború végét, majd egy kis időre ismét csönd lett végre a házban, valószínűleg azért, mert az apja kidőlt. "Most biztos aludni fog egy fél napig, amiért annyit vedelt." - gondolta a lány, s ő maga is ledőlt ágyára, és legközelebb már csak az indulás előtt kelt fel.

Hat órakor csendben felöltötte az előzőleg kiválasztott ruhákat, s kiosont a házból. Nagyon könnyű volt a dolga, hisz az esetek többségében mindenki levegőnek nézi őt. Ha szerencséje van, még visszajötte sem tűnik majd fel senkinek. Kabátja zsebében ott lapult a Yokomizotól kapott papírdarab, amire fel volt firkantva az utca, és a házszám, így már minden Sakara tájékozódóképességén múlt, habár be kellett vallania, nem volt kifejezetten lelkes, így nem halt volna bele, ha eltéved.
Becslése szerint, úgy bő fél óra múltán, egy gyanús helyre érkezett, a külváros egyik puccos negyedében. Egy zavarba ejtően tiszta környéken sétált, ahol még a fű is zöldebb volt, mint máshol. Szebbnél szebb házak mellett haladt el, s közben egyre görcsösebb gyomorral figyelte, hogy hányas házszámnál tart. Zsebéből ismét előhúzta a papírt, hogy megbizonyosodjon afelől (ma már századszorra), hogy valóban 32-es szám díszeleg rajta.
- Mazenta u. 32. - olvasta fel hangosan, abban reménykedve, hogy amikor kimondja, már más szám lesz, és nem kell alávetnie magát a poklok poklának, ám mikor a 30-as számú ház mellett elhaladt, már kezdte feladni a reményt.
- El kellett volna tévednem. - sóhajtott fel beletörődően. Ha eltévedt volna, legalább lett volna egy jó ürügy, hogy miért nem jelent meg a vacsorán. Persze szépen haza is sétálhatna, de úgy érezte, képtelen lenne hazudni a fiúnak, ami mondjuk nem azért volt, mert mardosta volna a lelkiismeret, hanem mert nem tudná elég hitelesen előadni a kis történetet, miszerint "ő nagyon kereste, de nem találta a házukat". Most is beleborzongott azokba a rideg szemekbe, és abba a hűvös tekintetbe, képtelen lenne nyugodt maradni Yokomizo közelében, nemhogy egyenesen a képébe hazudni. Ez olyan nehéz feladatnak bizonyulna, mint faltörő kos módjára, fejjel áttörni a Kínai Nagy Falat, vagy tűsarkú cipőben, minden segítség nélkül megmászni az Eiffel-tornyot.
"Nem. Inkább egy óra szenvedés, mint az." - gondolta, s magabiztosan megrázta fejét.

Mikor megérkezett a papírra firkantott címhez, egy kicsit megremegtek térdei. Egy hatalmas, gyönyörű ház előtt állt. A kert olyan volt, mintha valami amerikai családi sorozatból szalajtották volna. Gyönyörűen kezelt fű, csodaszép bokrok, egy kóbor levél se hevert a tündöklő pázsiton. Vicces volt ugyan, de be kellett ismernie, hogy ez a kert szebb volt, mint a szobája.
Ha jobban elgondolta, ez a kép tökéletesen Ginhez illett, a tökéletes életéhez, s ettől a felismeréstől megrettent. Eszébe jutott, hogy minden bizonnyal, a családja is ugyanolyan tökéletes, mint ő. Töprengve elgondolkodott. Semmit sem tudott a fiúról.
Vajon vannak testvérei? Hirtelen sok kisgyerek képe villant fel elméjében, akiknek ugyanolyan Yokomizo feje van, ugyanazzal a hideg pillantással és ijesztően semleges viselkedéssel. Mit fog ő kezdeni egy ilyen tündöklően gyönyörű helyen? Egyáltalán a helyzetet hogyan kezelje? Ő teljesen más világból jött. Ő ehhez képest egy lepratelepen lakik, és a kertjük egy szemétlerakó, a házukról nem is beszélve. De mindezek mellett mégis a fogadtatástól tartott a legjobban. Hogyan viselkedjen? Mit csináljon? Hogyan köszönjön? Hogyan kéne éreznie magát egy ilyen tökéletesen abszurd helyzetben? És egyáltalán minek kellett ezt ilyen hirtelen? Még épp, hogy csak megkötötte azt a nyamvadt alkut, máris ilyen helyzetekbe rángatják...
Lesütött szemekkel megindult a bejárati ajtó felé, miközben arra gondolt, már mindegy mi fog történni. Egyáltalán érdekelnie kéne őt egy ilyen kis pitiáner dolognak? Hisz nemrég még meg akarta ölni magát...

Mikor az ajtóhoz ért, ujját a csengőhöz emelte, ám az utolsó pillanatban megállt a mozdulat. Vetett még egy utolsó pillantást öltözékére, majd a kacifántos aranyozott lapocskára az ajtón, melyre cikornyás betűkkel a Yokomizo név volt belegravírozva, s ezt követően már tényleg lenyomta az ajtócsengőt. A tompa bimm-bamm hangra, amely kiszűrődött, gyomra is ugrott kettőt, ennek hatására átfutott elméjén az a gondolat, hogy egy határozott ugrással a közelben álló bokor mögé veti magát, és elhiteti jövőbeli vendéglátóival, hogy csak komisz kölykök játszadoztak, de már késő volt. Lábai már földbe gyökereztek, így odaragadt a bejárat elé. Körülbelül másfél perc múlva, már nyílt is az ajtó, és a lány Yokomizo Ginnel találta szembe magát. Egy kicsit meglepődött, mivel most látta először úgymond civil ruhában a fiút, hisz eddig minden találkozásukkor, mindketten egyenruhát viseltek. Na jó, a lány az elmúlt időkben csak egy felet, mivel az uniformis felső része tönkrement. Az első benyomása az volt, hogy nem is Yokomizoval áll szemben, hanem valaki mással. A fiú farmernadrágot és pólót viselt egy lezser pulóverrel. Kicsit
fiatalabbnak tűnt, és nem volt olyan félelmetes sem, de azért még így is körüllengte az a hideg fuvallat, amitől a lány minden alkalommal lúdbőrzött.
- Sakara. - szólalt meg a fiú, valószínűleg köszönés gyanánt, és félreállt az ajtóból.
- Jó estét, Yokomizo-kun! - köszönt a lány, s az előírások szerint meghajolt vendéglátója előtt, majd belépett.
- Nem kéne ilyen formálisnak lenned. - intette le a másik, s becsukta maguk mögött az ajtót. - Így eléggé hiteltelen lesz a dolog.
- Sa-sajnálom! - kért bocsánatot a lány, s levette cipőjét, gondosan ügyelve rá, hogy ne csapjon nagy zajt. A ház belülről sem okozott csalódást. Már az előszoba félretolt ajtóján keresztül nézve is szemkápráztató látványt nyújtott. A lány épp elmerengve bámulta az üvegből készült akasztókat az előszobában, mikor érezte, hogy kabátját megfogja valaki.
- Gyere! - mondta Gin, s lehúzta a lányról a ruhadarabot, amit az előbb említett üvegfogasok egyikére helyezett, majd előrement.
Sakara követte. Egyre növekvő idegessége kezdett elviselhetetlenné válni. Úgy érezte magát, mintha az oroszlán barlangjába sétált volna be az imént. Mikor a nappaliba értek, a fiú leültette egy fekete bőrkanapéra, majd megszólalt:
- Jó lenne, ha nem ilyen sápadt képpel merednél magad elé, mert úgy festesz, mint aki mindjárt elájul. - érkezett a szúrós megjegyzés.
- Nem tehetek róla, és csak, hogy tudd, valóban mindjárt elájulok. - vágott vissza a lány, s újabb riadt pillantásokat vetett maga köré.
- Miért, mitől félsz? - tette fel a kérdést a másik, ártatlannak tűnő arccal.
- Most viccelsz? - fakadt ki Sakara. - Ugye tisztában vagy vele, hogy ez csak balul sülhet el. Yokomizo-kun... ez... - habogott, azonban a mondatott már nem tudta befejezni, mert egy őszülő, kedves arcú férfi lépett a nappaliba, s sugárzó mosollyal nézett kettejükre. Sakaranak a lélegzete is elállt a félelemtől, ám minden jel arra utalt, hogy Gin egy cseppet sem szeppent meg.
- Apa! - köszönt a férfinak, s arcára megint az a szokásos álmosoly ült ki, ami akkor szokott megjelenni, amikor az iskolában körülveszik a diákok.
Sakara riadtan felpattant a kanapéról, s meghajolt a doktor előtt, akinek ennek hatására kicsit meglepett lett az ábrázata.
- Sakara-chan, ugyan már! Csak semmi formalitás, hisz ismerjük egymást! - nevetett a férfi, és vidáman megrázta az említett kezét. - Úgy örülök, hogy eljöttél. Tudod a fiam nem sok barátnőjét hívta meg hozzánk ez idáig, így ez a különleges alkalmak közé tartozik.
- Ó... értem. - mondta zavartan a lány, s segélykérően nézett Yokomizora, aki azonban teljesen normálisan viselkedett, mintha minden rendben lenne. Pedig ez korán sem volt így, hisz ez az egész átverés nagyon is veszélyesnek bizonyult mindkettőjük számára.
- Na de ne álljunk itt! - nevetett Yokomizo-sensei, s az étkező felé terelgette kettejüket. Mikor azok helyet foglaltak a
vacsoraasztalnál, elkiáltotta magát:
- Szívem! Nana! Gyertek le!
A kiáltást követően, egy középkorú, sötétszőke hajú nő jelent meg a helységben, férjéhez hasonló sugárzó tekintettel. Bár már idősödött, szép vonású arca és kedves szemei voltak, ami egy kicsit megnyugtatta Sakarát, aki ismét felállt, hogy köszöntse őt, de érezte, hogy újból elönti homlokát a forróság.
- Jaj kedvesem, ha tudnád menyire örülünk neked. - mosolygott a hölgy, s ő is vidáman megrázta a lány kezét. - Haruka vagyok, Gin anyja. Ő pedig itt Nana. - mutatott a szoknyája mögé, ahol most egy aprócska lány ácsorgott, akit ez idáig Sakara nem is vett észre.
- Nagyon örvendek! - köszönt, megszeppenve, majd jobban szemügyre vette a pöttöm kislányt. Becslése szerint 6-7 éves lehetett.
Aranybarna göndör fürtjei édesen hullottak helyes arca elé, és ami első pillantásra kiszúrta az ember szemét, az az, hogy pontosan ugyanolyan szürke szemei voltak, mint Ginnek, minek láttán Sakara akaratlanul is elmosolyodott. Olyan furcsa volt, hogy ugyanazok a hideg színű szemek tudnak ilyen ártatlanul is nézni. Yokomizo kishúga olyan volt, mint egy csodálatos játék baba, az ember legszívesebben megszorongatta volna. Szórakozott gondolataiból Haruka zökkentette ki.
- Drágám, ne haragudj, de had nézzelek meg! - szólt hozzá sugárzó arccal, s kíváncsi tekintettel fürkészte, mire Sakaran megint eluralkodott a félelem. - Tudod, Te egészen más vagy, mint Gin korábbi barátnői. - mondta, s mosolyogva figyelte.
Ezzel meg mit akar mondani? - rettent el az említett. Jaj most lebuknak... Ő nem épp egy menő barátnő típus szóval most vége lesz, Yokomizo szülei valószínűleg egy percig sem hitték el, hogy...

- Takeru, tényleg olyan aranyos, mint ahogy mondtad. - nevetett Haruka, s megölelte férjét. - Annyira örülök, hogy elfogadtad a meghívásunkat Sakara-chan.
- Én mondtam, szívem. - mosolygott feleségére Yokomizo-sensei.
Hogy mi? Nem buktak le? Ez meg hogy lehet? Sakara teljesen ledöbbent a hallottakon. Gin szüleinek fel sem tűnt, hogy ez csak egy átverés?
- Öm... Szívesen jöttem. - mondta kissé bűntudatosan, mivel az igazság az volt, hogy nagyon nem akart eljönni, és ezt Gin is jól tudta, ám a fiú most is csak rezzenéstelen arccal állt.
- Üljünk le! - indítványozta Haruka, mire a kis táraság újból helyet foglalt az asztalnál. Sakara a lehető legrosszabb helyet kapta, mivel Ginnel szemben kellett ülnie, ami nagyon feszélyezte. A két asztalfőn a két szülő ült, és Nana, önkényesen Sakara mellett foglalt helyet, ám olyan kicsi volt, hogy álla éppen, hogy csak az asztalig ért, így Sakara egy hirtelen ötlettől vezérelve lekapott egy párnát az egyik kanapéról, székére helyezve már tűrhető magasságokba emelte a kislányt.

Pár perc múlva már ott gőzölgött az asztalon a sok finom étel, a Sukiyaki és a Tempura és egy hatalmas tálban Hai-Shu-Shiki csirke. A lány talán még sosem látott ennyi finomságot egy helyen, hisz otthon nem szoktak családi vacsorákat rendezni, mivel nagy a valószínűség arra, hogy az asztal az eredeti helyétől pár méterre, felfordulva landolna, az étel pedig a falra hányva pihenne másnap reggelig, amíg ő le nem takarítaná.

- Tudod, Sakara-chan, mikor a fiam mondta, hogy a barátnője vagy, nagyon megörültem. - nevetett Yokomizo-sensei, miközben épp a Tempurából szedett. - Már az első pillanattól szimpatikus voltál nekem.
- Oh... én... köszönöm. - cincogott a lány, s érezte, hogy arca kezd enyhe piros színt felölteni. Még sosem kapott ennyi szép szót egy nap. A szülei kizárólag akkor kedveskednek neki, mikor valami rossz történik vele, s gratulálnak a szerencsétlenkedéséért.
- Csak azt nem értem, hogy mikor a kórházban voltunk, miért mondtad azt, hogy nem ismered Gint? - tette fel a kérdést a férfi, amivel alaposan elsápasztotta a lányt.
- Nos... hát...
- Egyszerűen nem voltunk még benne biztosak, hogy elmondjuk-e nektek. - vette át a szót Yokomizo-kun, aki a vacsora kezdete óta most szólalt meg először.
- Csak nem akartátok eltitkolni? - kérdezte meg szórakozottan Haruka-san, s bort töltött férje poharába.
- De, egy darabig. - vetette oda Gin nyugodtan.
Sakarat ledöbbentette, hogy képes ilyen jól hazudni a fiú. Simán elmenne színésznek. Na jó, inkább egy hazudó mesternek.
- Hát jó, hogy végül meggondoltátok magatokat. - vette át ismét a szót a férfi. - Nem lett volna szép dolog kihagyni minket egy ilyen fontos dologból. Hogy ezek a mai fiatalok milyen önzőek tudnak lenni...
- Jaj Takeru, hagyd már! - intette le férjét Gin anyja. - Ez az ő életük, és neked nincs beleszólásod.
- Nincs? De hisz az apja vagyok, vagy nem?
- Igen, a fiúnk apja vagy, de ne vidd túlzásba.
- Hogy lehet az atyai szerepet túlzásba vinni? Én csak azt teszem, amit az apáknak kell. Nem értem, hogy mi olyan furcsa ebben...
- Gin már 18 éves. Joga van eldönteni, hogy mit oszt meg velünk, és mit nem.
- Csak pár hét múlva lesz 18.
- Nem kéne mindenbe belekotnyeleskedned!
- Miért baj az, ha érdekel, hogy mi történik a fiunkkal?

Sakara nagyon furcsán érezte magát, miközben hallgatta a szópárbajt. Ez most egy családi vita lenne? Olyan... olyan más. Bár Takeru-san és Haruka-san veszekedtek, mégis mindenki nyugodt volt. Egy pohár sem borult fel, és egy tányér sem landolt a padlón. Az ő szülei már mindent ripityára törtek volna, az tuti.

- Nem folytatom veled tovább ezt az értelmetlen vitát. - zárta le a témát Haruka-san, s szigorú tekintettel nézett Yokomizo-senseire. - Ilyen kínos helyzetbe hozni Sakara-chan előtt... Ne haragudj Drágám, hogy belevontunk a családi perpatvarba, de az a tökelütött férjem nagyon önfejű. - súgta a lánynak.
- Semmi... semmi baj! - mondta Sakara, és önkéntelenül elnevette magát. Hosszú idő óta nem nevetett ilyen őszintén, már kezdte azt hinni, hogy el is felejtette, hogyan kell. Valami gyengéd melegség környékezte meg gyomrát, és nem a finom ételtől való jóllakottság volt, hanem más. Egy rég elfeledett érzés, ami ismét megkörnyékezte.

- Sakara-chan, ha legközelebb a kórházban jársz, nyugodtan keress fel engem. - mondta Takeru-sensei. Igaz gondolom inkább a fiamat látogatnád meg. - nevetett jóízűen, s belekortyolt italába. - Mostanában nagyon sokat van a kórházban.Sakarat elfogta a kíváncsiság. Ezen már korábban is gondolkozott, hogy mit csinálhat Gin a kórházban.
- Tudod önkéntesként dolgozik a gyerekosztályon, és nagyon sokat segít nekünk, mivel munkaerőhiány van. Az orvosi szakmát manapság nem becsülik meg. Jaj de miket beszélek. Hiszen biztosan tudtad, hogy Gin miért van a kórházban. - nevetett zavartan.
- De hát ugye, mi csak most szereztünk tudomást rólatok, így nézd el nekem!

Szóval ezért... - elmélkedett a lány. Hát ezért volt a múltkor a kórházban. A fiú arcát fürkészve azon gondolkodott, hogy milyen titkai vannak még. Emlékezett még arra, hogy azon az estén milyen volt Gin pillantása. Más volt, mint most. Sokkal kedvesebb és barátságosabb. Úgy érezte, abba a tekintetbe bele tudna szeretni. De akkor most miért ilyen jéghidegek azok a szemek?

A vacsora hátralévő ideje kellemes hangulatban telt. Sakara, - ha éppen nem bombázták meg kellemetlenebbnél kellemetlenebb kérdésekkel, - többnyire azzal foglalatoskodott, hogy a ház berendezésében gyönyörködött, vagy a mellette ülő pöttöm kislánnyal beszélgetett. Nana sokkal többet tudott mondani, mint amennyit kinéz belőle az ember. Kicsit kínosan érezte magát a lány, mert úgy érezte, hogy a kezdetektől fogva szimpatizál vele, ám ő nem nagyon tudott mit kezdeni ezzel a hirtelen jött szeretettel.
Egy alkalommal, mikor élénk társalgásba merültek valamiféle babáról, amiről még csak nem is hallott, magán érezte Yokomizo-kun pillantását, így gyorsan elfordult.

Fél tíz körül járt az idő, amikor úgy gondolta, most már bűntudat nélkül hazamehet, hisz annál a betervezett egy óránál jócskán többet időzött itt. De amitől egész este tartott, bekövetkezett.
Nem akarták hazaengedni egyedül.

- Nem-nem! Semmiképp nem engedünk egyedül haza. Már nagyon késő van, és veszélyes egy lánynak egyedül járkálnia az utcán a sötétben. - magyarázta Yokomizo-sensei. - Teljes mértékben ellenzem, hogy egyedül menj haza.
- De igazán nem kell aggódni! - győzködte őket a lány kétségbeesetten. - Nem történhet semmi baj.
- Sajnálom Drágám, de ez ügyben Takeru mellett állok. - jelentette ki Haruka. - Nem szabad egy lánynak ilyenkor egyedül kóborolnia. Veszélyes alakok ólálkodhatnak errefelé.
- Inkább egyedül mennék... tényleg.
Sakara csapdában érezte magát. Azt nem engedhette meg, hogy hazavigyék. Az teljességgel kizárt volt, inkább megszökik előlük.
Riadtan nézett Gin szüleire, akik igaz, hogy jót akartak, de nem érthették a helyzetét. Nem mehettek együtt a házukhoz, mert abból oltári nagy balhé lenne. Kezdte úgy érezni nincs menekvés, ám hirtelen...
- Majd én hazakísérem, nektek nem kell jönnötök. - szólalt meg Yokomizo, s már emelte le kabátját a fogasról.
- Fiam, biztos, hogy ne menjek? - kérdezte Takeru-sensei. - Hozom a kocsikulcsot, és már mehetünk is. Elég hideg lehet.
- Nem, azt hiszem egyedül is boldogulunk. Mehetünk? - kérdezte, s Sakarára pillantott, aki bizonytalanul bólintott.
- Egy pillanat! - vágott közbe Gin anyja. - Had köszönjek el! Ki tudja, mikor látom újra. - mosolygott, s megölelte Sakarat, aki zavartan viszonozta a gesztust.
- Azt hiszem elkerülhetetlen, hogy ismét meglátogass minket. - nevetett Yokomizo-sensei. - Nana nagyon megkedvelt Téged.
- Én is őt! - mosolygott a lány. - Köszönöm a meghívást. - mondta, s kilépett az ajtón.
- Aztán Gin, kísérd el őt egészen a házukig. - utasította anyja.
- Rendben. - érkezett a válasz, majd a bejárati ajtó halkan becsukódott, s az aranyozott névtáblán megcsillant a Hold sápadt fénye. Sakara még pár pillanatig figyelte a bezárult ajtót, majd a fiúra pillantott.
Kicsit ijesztő volt így kettesben vele, de még mindig jobb volt ez a megoldás, mint az, ami egyébként lett volna.
- Menjünk! - szólt Yokomizo, s megragadta a lány kezét.

Pár percig kézen fogva sétáltak a sötét utcákon, de Sakara nem tudta, hogy Yokomizo miből gondolja, hogy arra kell menni, amerre épp tartottak, hisz sosem mondta neki a címét, de úgy tűnt, a fiút nem zavarta, hogy fogalma sincs, merre kell menni. A lány azon törte a fejét, hogy mondja meg neki azt, hogy egyedül akar hazamenni. Mikor kezdtek kiérni a 11. kerületből a fiú végre megszólalt:
- Elmondanád végre, hogy merre kell menni? - kérdezte semleges hangnemben. - A kórháztól nem messze van, igaz?
- I-igen. - habogta a lány. - Ezt honnan tudod?
- Te mondtad, tegnapelőtt.
- Ja, igen... - a lánynak beugrott, hogy valóban mondott hasonlót neki, mikor legutoljára le akarta rázni.
- Nos?
- Y-Yokomizo-kun... én... tényleg hazamegyek egyedül. - próbálkozott.
- Nem engedlek egyedül.
- Nincs messze!
- Akkor sem. Már késő van.
- Dehogy! Még nagyon korán van...
- Nézd Sakara-chan! - szólt a fiú, s olyan hirtelen állt meg, hogy a lány finoman nekiütközött. - Hidegen hagynak a hülye kifogásaid. Nem hagyhatom, hogy bajod essen, szóval elkísérlek hazáig.
- De én nem akarom! Nem lehet! - mondta, s ezúttal ő fogta meg a fiú karját, aki láthatóan egy kicsit meg is lepődött ezen.
- Kérlek, értsd meg! Nekem... A szüleim nem örülnének.

Egy rövid ideig némán álltak a koromsötétben. Sakara kitartóan fogta a fiú kabátjának ujját, s addig nem eresztette el, amíg az hosszú szünet után újra meg nem szólalt.
- Rendben. - mondta végül egyszerűen. - De még egy darabig mindenféleképpen veled megyek. Majd a házatok előtt pár utcával visszafordulok.
A másik végiggondolta az ajánlatot, és végül arra jutott, hogy egészen méltányos, így rábólintott az egyezségre, majd újra megindultak. Az út nagy része csendben telt, nem nagyon beszéltek egymáshoz, hiszen nem volt mit megbeszélni. Bár Sakara néha úgy érezte, mintha a fiú mondani akarna valamit, de ezt az érzést a finom vacsora kábító hatásának tudta be. Mikor már közeledtek a lány házához, az automatikusan lassítani kezdett. Kicsit kínosan érezte magát, hogy mindjárt el kell küldenie Gint, aki egészen idáig elkísérte, de nem volt mit tenni. Két utcával a házuk előtt megállt és elköszönt.
Miután elváltak egymástól, a lány a házukig sétált, s besurrant, abban reménykedve, hogy élve megússza a késői hazamenetelt.
Még nagyon sokáig másra nem is tudott gondolni, csak a Yokomizo családnál tett látogatására, ami furcsa hiányérzetet ébresztett benne. Vasárnap világossá vált számára, hogy szülei észre se vették hiányát, de ennek ő nagyon is örült, mert így nem kellett magyarázkodnia.

Hétfő reggel...
A tanórák kezdete előtt úgy egy fél órával lehetett. Sakara zavarodottan vizsgálgatta testét a tükör előtt, mert nagyon furcsán érezte magát új egyenruhájában, ami a réginél ugyan sokkal szebb volt, mégis valahogy bizonytalanná tette. A fehér ing szorosan simult felsőtestéhez, így éppen, hogy csak belefért, nem úgy, mint korábban, s élénk, zöld színű skótkockás mintájú szoknyája jó pár arasznyival rövidebb volt a korábbi ruhadarabnál. Idegesen próbálta lefelé nyújtani az uniformis alsó részét, ám akármennyire tépkedte, az egy fél cm-t se hosszabbodott. Egyenesen nevetségesnek érezte magát benne, de legalább volt miben iskolába mennie. A tanárai már így is a hajukat tépték, hogy napokon keresztül egyenruha nélkül járt iskolába.
Mikor minden ruhahosszabbító kísérlete sikertelennek bizonyult, egy nagy sóhaj közepette vállára vetette hátizsákját, és halk léptekkel kisomfordált a házból. Nagyon nem akarta, hogy szülei meglássák öltözékében, mert akkor nyilvánvalóan felmerült volna a kérdés, honnan volt neki pénze erre? Persze ha tudnák az igazságot... Elkerekedne a szemük, annyi szent. - gondolta magában,
s nekiindult az iskola felé vezető útnak. Szíve minden egyes lépéssel egyre jobban dobogott, s megint öngyilkos gondolatai támadtak.
Nem akart bemenni az iskolába, utálta az egészet. Utálta az osztálytársait, a tanárait, és mindent, ami ahhoz az intézményhez fűzte, amelyben annyi rossz dolog történt.
Már az első gimnáziumi napon megízlelhette az iskola kegyetlen ellenszenvét iránta. Nem is tudta elhinni, hogy vannak, akik jól érzik magukat egy ilyen helyen. Számára ez abszurd volt.

Mikor beért az épületbe, egyből elindult osztályterme felé, azonban mikor elhaladt az első nagyobb diákokból álló csoport előtt, nyomban érezte, hogy valami nem stimmel.
Már megint mi van? - kérdezte magától kétségbeesetten, felkészülve a legrosszabbra, ugyanis emlékezett még a pénteki iskolanapra, amikor mindenki Yokomizo-kun új barátnőjéről beszélt, aki igazából csak az emberek képzeletének szüleménye volt.
Legalábbis ő úgy gondolta.
Próbált nem tudomást venni a furcsaságokról, de volt néhány olyan jelenség, ami mellett nem mehetett el csak úgy. Útközben meglátogatta szekrényét, ami most nagyon üresen árválkodott, így elhatározta, hogy feltölti néhány könyvvel. Épp a matematika tankönyvet helyezte el benne, mikor arra lett figyelmes, hogy a szomszédos szekrény tulajdonosa furcsán viselkedik. Egy elég magas, szőke hajú, harmadéves fiú volt, és már majdnem két éve egymás mellett pakolták be mindig a könyveiket, de az sosem vetett a lányra egyetlen kóbor pillantást sem, most mégis tágra nyílt szemekkel bámulta Sakarat, aki úgy kezdett érezni, mintha egy távoli galaxisból érkezett volna, és még nem sikerült rendesen felvennie az emberi alakot. Nagyon zavarta, hogy az a fiú rá mereszti szemeit.
Gyorsan becsukta a tároló ajtaját, és menekülőre vette a figurát, ám pár lépés után kénytelen volt megállni.
- Hello! - köszönt oda neki a szőke srác, és közelebb lépett hozzá.
- He-hello! - cincogott a lány vissza, s meglepődöttségében elejtette kémiakönyvét, mire a fiú odasietett és felvette neki.
- Köszönöm. - mondta zavartan.
- Te Kyou Sakara vagy igaz? - tette fel a kérdést a másik.
- Igen. - felelte bizonytalanul a lány, s visszavette a könyvet.
- Hamanaka Saki vagyok. Azt hiszem, még nem mutatkoztam be. - mondta, a fiú s mosolyogva kezet nyújtott.
- Nagyon örvendek... - fogadta el a kézfogás a lány, aki nem értette mi ez a hirtelen jött kedvesség. Miközben ezen töprengett, arra is felfigyelt, hogy többen is megbámulták őt, elhaladtukban.
Mi ez az egész? - tette fel a kérdést magában a lány. - Itt valami nincs rendjén...

Hirtelen a folyosó végén egy jó pár tanulóból összeverődött csoport bukkant fel. Az élükön álló fiú igencsak nagyokat pislogott Sakarara, aki már kezdte megunni, hogy ma mindenki furcsán viselkedik.

Mi a fene történt?