Maharet két éjszakát, és három nappalt töltött Daisy mellett, hogy megbizonyosodjon, hogy valóban rendbe fog e jönni a lány. A harmadik pirkadatkor nyitotta fel szemeit, és alig hallhatóan meg is szólalt.
Apja a boldogságtól elsírta magát, Maharet pedig - a már rá annyira jellemzően - megveregette csontos kezeivel Daisy arcát.
Adam viszont a sarokban ült magába fordulva, és elengedett magának egy mosolyt, de semmi több. Magában bosszút esküdött, hogy megkeresi, és megöli azt a nyamvadt vérszívót, aki megtámadta a húgát. Többször nem teszi rá a kezét.

Egy hét gyorsan elrepült, és Daisy is lassacskán, de biztosan felépült. Újra segíthetett a ház körüli munkákban, de most még kevesebbet bírt, mint azelőtt. Sokszor dorgálták meg, hogy miért nem marad fekve, de ő már nem bírta az egész napos ágyban maradásokat.
A nyakáról a sebek, nem tűntek el teljesen, és nem is fognak, míg él. De a var még eléggé látszott, már távolról is, így egy díszkendővel takarta el a bizonyítékokat.
Nagyon meglepte, amit a tükörben látott nap, mint nap, mert... semmire sem emlékezett.

- Daisy!- szólt be Adam a lány szobájának ajtaján. Az arca elég morcos volt, és látszott rajta, hogy még többször megfontolja magában, hogy feltegye-e a kérdést.- Bemegyek a városba Maharethez. Velem tartasz?
- Persze!- kapta fel a fejét Daisy a varrásból. Maga mellé terítette a lyukas inget, és felpattant a székről. Gyorsan magára kanyarította a köpenyét, és már a kijárat felé tartott.- Indulhatunk!- mondta csillogó szemekkel.
- Nem mozdulhatsz el mellőlem, értetted?- fogalmazta meg a feltételeit. Arca rezdüléstelen maradt, és semmi enyhülést nem mutatott, mikor Daisy bólogatni kezdett.
- Rendben... végig a nyomodban leszek.- válaszolt.
- Akkor, menjünk!

Friss volt a reggel. A nap is sütött, de elég gyengén. A szél most egyre többet fújt, de még nem volt hideg. Száraz idő volt, aminek majdnem mindenki örült.
Sok mindenkivel találkoztak össze útjuk során, és mindenki örömmel fogadta, hogy a lány jól van. Daisy mosolyogva válaszolt és azt hazudta, hogy megbetegedett, miközben ő maga sem tudta, hogy mi történt valójában.
Beértek Londonba, és rögtön Maharethez mentek, kisebb kerülőket téve, hogy megelőzzék a kérdésbombákat. Minél kevesebbet tudott a nép, annál jobb volt, hiszen nincs miből faragni a pletykát.
Adam és Maharet hátra ment, egy kis helyiségbe, hogy ott elintézzék az üzleti részt. Daisy próbálta elfoglalni magát valamivel, de nem igazán tudta. Még Lucifer sem volt ott, akivel játszhatott volna. Többször is körbejárta a kis helyiséget, de nem talált semmi figyelemre méltót. Sokáig gondolkozott a nem rég született ötletén, hogy átmegy a szomszéd háztömbhöz, Rozenak szólni, hogy felépült. Megígérte a testvérének, hogy nem mozdul el mellőle... De az ilyen ügyek akár órákig is elhúzódhatnak, ha annyira sok dolgot akarnak megbeszélni. Ha szerencséje van, anélkül visszajuthat, hogy észreveszik a távollétét. Végül lenyomta a kilincset, és kiment.
Elmosolyodott magában, hiszen imádta az ilyen kalandokat... A szellő bele-belekapott hajába, és sokáig játszott egy-egy tinccsel, hogy aztán kettő másik után, újra megismétlődjön a játék. Kifordult a sikátorból, és rátért a fő utcára. A kirakatokban rengeteg holmi várt a vevőkre. A legtöbb boltban csak a gazdagok engedhették meg maguknak, hogy vásároljanak...
A gyerekek ugrálva próbálták rávenni szüleiket, hogy vegyék meg nekik az éppen kint díszelgő, színes, fából faragott játékokat.
Még arrébb, egy kukoricás árulta a pirított kukoricacsöveket.
Megállt egy üvegablak előtt, hogy megnézzen magának egy mélykék, elég merészül kivágott ruhát. Hosszú, tölcsér alakú ujja volt, amit ezüsttel szegélyeztek. Megfájdult a szíve, ha arra gondolt, mennyit kéne ezért dolgoznia, hogy megvehesse. Már jó ideje vágyott a ruha után, de tudta, hogy soha nem lehet az övé.
- Ha cserébe megkapom a kezedet, te megkaphatod a ruhát... és persze egy életre szóló szerelmet.- suttogta valaki a háta mögött mély hangján, miközben a hajának a végét csavargatta az ujjai között.
- Gareth... - szólalt meg, megvetéssel a hangjában. Megfordult, és egy barna hajú, tőle egy fejjel magasabb, zöld szemű férfival találta szemben magát.- Mit akarsz tőlem, már megint?!
- Tudod te jól. Már négy éve ugyanazt.- válaszolta sármos mosollyal, de ez Daisyt egyáltalán nem lágyította meg. Átlátott rajta.
- Annyi lány van Londonban. Miért pont engem zaklatsz?- kérdezte, miközben újra elindult eltervezett útvonalán, nyomában a férfival.
- Mert nekem csak te kellesz.
- Hát perszer... azért kötsz ki minden héten, mindig más lánynál.- válaszolta cinikusan.
- Csak vigasztalódok.- próbált érvelni.
- Jó, vigasztalódj, de engem hagyj békén.- gyorsította meg lépteit.
Gareth megfogta a jobb felkarját, és megállásra késztette. Daisy kirángatta a szorításból magát, és dühösen meredt zaklatójára.
- Gyere hozzám Daisy. Megígérem, nem fogsz csalódni.- kezdett el megint mosolyogni.
- Gareth... maga nyolc évvel idősebb. Higgye el, nem lenne boldog egy tapasztalatlan lány mellett, mint amilyen én vagyok. Ezért jobb, ha engem itt hagy, és más nők után néz.- fordított neki hátat, de Gareth már visszarángatta, és vészesen halkan beszélt.
- Hagyjon békén!- kelt ki magából Daisy.
- Nem fogsz sokáig tiltakozni. Észre sem veszed, és már az enyém leszel!
- Engedjen el!
- Tiltakozz csak, ameddig tudsz... és ne aggódj, szeretem a tapasztalatlan lányokat... veled különösen jól meglennék, mert...
- Engedje el!- szólt közbe egy harmadik személy.
Daisy úgy nézett rá, mintha nem tudná eldönteni, hogy most örüljön, vagy megijedjen.
Gareth dühösen hátrafordult, majd mikor meglátta, hogy kivel áll szemben, rögtön elengedte a lány karját, és felvette az álcamosolyt...
- Blake... mit ártott magának a hölgy, hogy így viselkedik vele?- kérdezte.
- Lord Allen... bocsásson meg a viselkedésemért... csak éppen... megvitattunk egyes dolgokat a hölggyel, semmi különösebb.
Allen ránézett Daisyre, majd rögtön felmérte, hogy a lány nem így gondolja. A nő gyomra, valahogy figyelmeztetően összeugrott.
Furcsán érezte magát a fiú közelében.
- Értem, ez esetben nincs közöm a kettőjük dolgaihoz, de én úgy láttam, hogy a hölgy nem igazán szeretett volna magára pazarolni több időt, de ön mégis tovább követte. Ez már zaklatásnak minősül... mivel a Damon család ősidők óta nekünk dolgozik, kötelességemnek érzem, hogy megvédjem a tagjait... Tartsa távol magát a hölgytől... - Allen egész jól visszafogta magát, de belül tombolt. Minden egyes porcikája azt követelte, hogy verje péppé az előtte álló embert. Ahogy ránézett, elfogta az undor, és a gyűlölet, mert hozzá mert érni, az ő... ki is ő, hogy így kell védelmeznie?! Miért van így felháborodva, csak, mert a lányt megállította egy férfi, és házassági ajánlatokkal zaklatta?! Nem tudta megfogalmazni magában ezt az érzést, de leginkább... féltékenységhez hasonlított. Inkább irigység. Hiszen ő már az övé... csakis az övé.
- A közeljövőben szándékozom elvenni őt... nem akadályozhatja meg...
- De megakadályozhatom! Azt mondtam... - váltott halkabb hangnemre - tartsa magát távol tőle...- szemei vészesen villogtak.
Gareth még sokáig tartotta a szemkontaktust, majd elfordította tekintetét, és elsietett mellőle. Daisyhez még intézett egy "még elintézzük" pillantást, majd végleg elment.
Daisy félénken felnézett Allenre, aki teljesen feketében ácsorgott, és biztatóan mosolygott rá. Már nyoma sem volt az előbbi félelmetkeltő arckifejezésnek. Daisy mégis veszélyeztetve érezte magát, és tudta, hogy ennek köze van ahhoz, amire nem emlékezett.
- Jól érzi magát?- kérdezte Allen megtörve a csendet.
Daisy felkapta a fejét, majd bátortalanul a szemébe nézett. Kirázta a hideg, és keresztbefonta a karjait.
- Igen, köszönöm... és Ön?- kérdezett vissza halkan.
- Remekül.- Allen folyton csak mosolygott. Körbenézett, majd újra visszatért a lányra.- Az a férfi... gyakran zaklatja magát?
Daisy lehajtotta a fejét.
- Már négy éve... de túl fogom élni... amíg férjhez nem megyek, kibírom.
Mikor a lány kiejtette, azt hogy férjhez, Allenek furcsán zsugorodott meg a gyomra egy pillanatra. De ezt csak annak
tulajdonította, hogy ő már tudta, hogy a lány nem fog férjhez menni, mert ő hamarabb végez vele, mielőtt megtudná, milyen is a házas élet.
- És... szereti őt?- kérdezte, miközben megköszörülte a torkát.
- Dehogy...- sápadt le Daisy. Valahogy ezt olyan... természetellenesnek tartotta.- ő nyolc évvel idősebb nálam, ráadásul nem is az... ideálom.- halkult el a végére.
Allen még jobban mosolygott, és szemében huncutság csillogott fel.
- Akkor megosztaná velem, hogy milyen is az esete?- kérdezte közelebb hajolva, félmosollyal.
Daisynek tágra nyíltak a szemei, és elvörösödve nézte az előtte álló férfit. Még a légzése is megtorpant egy kicsit, mikorfeltette a kérdést. Most a férfi azt akarja, hogy... írja le szóban, hogy mit lát maga előtt? Hiszen ő mindent megtestesít, amiről életében álmodott. Magas, finoman kidolgozott, izmos test, fekete, épp csak hosszú haj, kék szem, a legszebb, amit valaha látott. Hosszúkás arc, és még sorolhatná.
- Daisy!- kiáltottak rá a háta mögül. Daisy tudta, hogy most jól le fogják szidni.
Bocsánatotkérő mosollyal óvatosan megfordult, és dühös bátyjával találkozott össze a tekintete.
- Adam, bocsáss meg, de nagyon unatkoztam...
Adam Daisy mellé ért, és szúrósan ránézett Allenre, majd biccentett a fejével.
- Uram...
Allen is viszonozta az üdvözlést, de csendben maradt.
- Ha most megengedi, mi távoznánk... még elég sok elintéznivalónk van.- szólt Daisy bátyja, és a karjánál megfogva maga után húzta.
- Lord Allen...- pukedlizett futtában a lány.
Allen egy félmosolyt eresztett, és addig nézte, amíg meg nem fordult.
-Viszlát, Miss Daisy.
A lánynak kikerekedtek a szemei.
Allen megfordult majd elment: "Könnyebb lesz, mint gondoltam."

- Mondd, mi a francot csinálsz, Daisy?- kelt ki magából Adam.
- Mit csinálnék?- húzta magát össze.
- Mit kerestél kint a fő utcán, mikor Maharetnél lett volna a helyed... ráadásul egy Noirral beszélgettél, kinek képzeled magad? Elmondtad neki a neved is!
- Én nem! Azt sem értem, honnan tudja! És nem én szólítottam le, hanem ő engem. Pontosabban elűzte Blaket, és emiatt nagyon hálás vagyok neki.
- Daisy, Blake a jegyesed!
- Nem... az nem lehet...